A népünnepély búcsúestjén

 
Hiába bújsz a maszk mögé,
 
láttam az arcod.
A népünnepély búcsúestjén, puskadurrogás
és ciklámenszín vattacukrok közt, a pultnál, ahol
tíz jenért kifoghatók a díszhalak,
polip-forma léggömb lobog az árudákon,
konfetti hull, és dobszó jelzi, hogy
a Borzalmak Házában elkezdődik a műsor,
te elnézést kérsz, a maszk mögött,
 
nekem most szólnom kellene,
 
hogy évszázados félreértés
 
van köztünk a maszk miatt,
mi vagyok én? New York-i túrista,
aki polipot vesz és majom-csengettyűt,
csilingel vele utcahosszat, megtekinti
a Sírrablást a felsőbbrendű szellemekkel,
nyilatkozik, nos, ez az Orient,
és megcsipkedi egy kimonós gyerek arcát,
de járhatok neked csűrdöngölőt is,
elmondhatom, mi az a búcsú,
a magyarok is ismerik a vattacukrot,
a magyar vattacukor fehér, tehát koccintsunk
hamar a rizsből készült borból,
míg arcomra kiül a folklór,
 
nem tudok szólni, nézlek,
 
te is a maszk mögül,
körülöttünk feldagálylik az idegenség,
hegyek ropognak, tályogos a tenger,
a Földgömb egyik fele horpadozik, mert
orgonamuzsikára térdreesnek, a másik felébe
ismeretlen bolygó küld röppentyűt, elhasznált
csontreszelékkel,
ötvenezer kilométeren átreszketnek a füvek,
hogy éri-e őket valaha természetes
vagy mesterséges holdak fénye, amiről
szonátát lehet írni, mégegyszer nagyot
lélegezve és álarctalanul –
 
minek a maszk, a népünnepélynek
 
úgyis vége van és nézheted
csont-arcomban a te csont-arcodat,
ahogy világít.
 

Aszahikava, 1965. július 23.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]