Szakura-ág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,

küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,

félreborítom a bambuszerdőt,

átugratom a szentély-kapufákat,

lefelé úszom a kő-vizesésben,

mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,

megyek utánad,

nedves hajamban viszem a szakuraágat,

kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz

itt, ahol a vadak se járnak,

sárga arcodat feltartod

teljesült holdvilágnak,

tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,

szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,

gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,

hol az a völgy! a térség visszadob,

a hegyek körben fölédhajolnak,

szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt

halakra szétránt,

napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli

sétát

ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,

ahogy lennem adódik egy évtized óta,

te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott

méreg, halott madárdal –

futok, hajamban zörgő szakuraággal.

Ucunomija, 1965. július 15.