Távol

Utazás előtt

Széncinke szól:

nyugodtan hallgatom.

Eső indul:

becsukom az ablakom.

Kihúnyt a tűz:

talán csak fényjel ez.

Körmöt vágok:

hátha az olló megsebez.

Bankett

Fénycsövön, hanghullámon, hordárarcon,

egyvágányú magasvasúton, mozgólépcsőn,

vezetéken, föld alatt, hotelliftben, tálcán,

árkádsoron, amerikai patikában,

mikrofonban, sörkertben, lampionos

vízesésen, kakukkoló szobacsengőre

hajlong előtted a téboly.

Kakas a szemétdombon, híres kis magyar!

kukorékolj.

Jokohama – Tokió, 1965. június 8.

Merre nézzek?

Akár egy félbemaradt jajkiáltás,

az ablak előtt megakadtam.

Nem a hazám van kinn az utcán –

merre nézzek?

Mi hajlongunk, ők kezet ráznak.

„Kampai” mondjuk, s ők: „Egész-segére.”

Gésáért, kimonóért, pagodáért

gulást, csikóst, fokost adunk cserébe.

Fölfelé, a földrengés fölé,

a vulkán fölé, az éhség fölé

nőnek a házak, a hidak, a boltok.

A cégvezető tegnap este

kilenckor ládát hordott.

Tokió, 1965. június 14.

Az oszakai dokk

1

Nec supplex turba timebat

s nem félt megalázva a nép sem

én se félek

a szállodában angolul beszélnek

nyugodtan álmodom a zajtalan

szobában barna tapéták puha

gömbkilincsek közt az ajtó-

hasadékban esti újság

az árak és a bérek

nec supplex turba timebat

a rádióban angolul beszélnek

távol-keleti bajtársak testvéreim

a quiz-játék után ma igét hirdet a páter

nyugodtan álmodom kívül

a szőnyegen felivódnak a léptek

ki járhat itt akiről nem tudok

kambodzsai herceg argentin kereskedő

ajtóm előtt hangtalanul beszélnek

angolul

én meg csak álmodom a monszun

negyven fokos melegében légyzsongás

nélkül függönytelen ablakok mögött

mikor a levegő

már túlrezegte önmagát és lenn

a dokkon a rakodók

mozdulatlanul macskaháttal ülnek

nec supplex turba timebat

nem beszélnek

s a csatornában mint egy tankhadoszlop

kinyújtott nyakkal

jön jön az olaj

2

– Ön itt lakik?

– Igen. De csak napokra.

– S az ablaka?

– Lenéz a dokkra.

– Nem ismerős?

– De. Filléres regényből. S önnek?

– Talán. Üzletkötő vagyok, s evégből sokfelé járok. És Ön?

– Először járok erre.

– Későn. Persze, a vasfüggöny.

– Önök így hívják.

– Én mást is tudok. Futball. Halászlé. Vörösbor. Piszok. Ön visszavágyik?

– Piszkos ez a dokk. S Ön honnan jött?

– Én argentin vagyok, tessék itt a névjegyem.

– No lám. De furcsa név.

– Magyar volt az apám.

Oszaka, 1965. június 15.

Igazgyöngysor

az Isze-félszigetről

Kő-fehér fogsor,

játék-lelet:

a kirakatban

már néztelek,

elnéztem pompás

ál-fényedet

melyhez a gyémánt csak

árnyék lehet;

asszony halászott

s tán épp neked

énekelt csöndben

pár éneket,

sziget-szegőző

tájkép-keret,

csillogsz a barbár

szándék felett,

őrzöd a tengert,

zárt énedet,

hináros-indás

csáp-lényeket,

míg összetúrnak

bámész kezek:

másoknak vagy csak

már élvezet,

sorsod, hogy egyszer

rádlépjenek –

kagyló ha volnál,

fájnék veled.

Cu, 1965. június 19.

Eső Kiotóban

Megint esik, megint.

Nincs hát a hegyi úton öszvér

mely szolgát visz úrasszonyához

az üzenettel, hogy visszajöhet,

mert üres már a kastély,

elment a festett homlokú, a szép,

rossz kenőcsöt használt a szerelemhez

s elküldte őt az úr; és megpecsételendő,

hogy szent és végleges az üzenet,

a szolga most felvágja a hasát,

s az udvaron, mint véres gondolatjel,

elterül ifjú asszonya előtt.

Eső esik a hegyi pocsolyákba,

nincs kard, nincs vér, nincs fűzöld kimonó,

szerelem-balzsam sincs, se rossz, se jó,

s sehol sincs a kiotói kert.

Kiotó, 1965. június 22.

Horogkereszt

„Amit a mellükön lát, ősi buddhista jel.”

Fekete dresszben sportolók futnak körül.

„Ősi buddhista jel.”

Fekete az egyenruhájuk.

„Nán deszká? Ősi buddhista jel.”

Dobognak a szálló bambuszligetében.

„Mi baj van? Mondom, hogy ősi …”

Repedezett a szájuk.

„Buddhista jel.”

Csak ne jöjjenek túl közel.

Tokusima, 1965. június 24.

Egy európai Hirosimában

Megint egy park. Kétszáz fajta növény.

Múzeum, vihogó diákok, park.

Romos emlék-palota, park. Szépen ívelő híd.

Sírszobor, mélyen a parkban.

Üzletek helyett fák, tapsoló bokrok a koncertterem

karzatán, a magyar szerzetes

tíz ujja kivirágzik, parkok járják

körül az új főutcát, a kioszkot,

elterülnek, egymásra-buknak,

a lépcsőbe-égett csöppnyi úr vezényel,

jönnek és errébb-jönnek a fák,

rátelepszenek a megszólalásig-hű panoptikumra

és pattogva mennek szanaszét

a hegyekbe és a föld alá, szenesedni

és szaporodni, folyók fölött

és nők hajában, és kórteremben,

kérem, tábornok úr, eddig minden ország

küldött egy rózsabokrot,

elvégre nekünk is volt Auschwitzunk,

tábornok úr.

Készítsünk egymásról dokumentumfilmet inkább.

Hirosima, 1965. június 27.

A legszebb város

Itt járt Xavéri Szent Ferenc.

Itt szállt partra a portugál hajóhad.

A délsziget legnagyobb lázadását

itt verték le a császáriak, és a népvezér

végzett magával; a Cseresznyevirág-

tűzhányó egybeforrt a szigettel,

a körhintáktól kigyulladt a város,

eső esett, a szökőkúton álltam

pirosan fénylő lakkcipőben, és

egy félórára

elfelejtettem, hogy meghalhatok –

ez volt a legszebb város, itt mindig

történik valami, a rádió

az éjjel tájfunt jelzett,

már itt van, a Fülöp-szigeteknél.

Kagosima, 1965, július 3.

Jósok az utcán

Jósoljatok, jósoljatok

nekem is fényes gyertyát

kék lángú örök-gyertyát

rizsföldek között fejfát

fejem alá kanócot

ki-nem-robbanó jósok

jósoljatok szerencsét

arcomra bűvös lencsét

sistergő igazságot

ha majd fordítva látok

s már semmire sincs mentség

és mégegyszer szerencsét

italból ifjúságot

s hogy nem fog meg az átok

és megöregszem újra

parazsatokba bújva,

jósoljatok hát, jósok,

ég s föld között hajósok,

utakat az időben,

s hogy kik elmennek tőlem,

jósok az utcán, éjjel,

szavakat visznek széjjel

két csillagról, egy dalról,

bekötött fejű halról.

Okajama, 1965. július 7.

Esti kórus

Két, piros pontokkal tűzdelt halászhajó

ül a vízen,

az öbölkaréjban, jobbra, tüzek égnek

a sziklák alatt,

öreg japán figyeli, ahogy zümmögnek

az európaiak,

bólint nekik, és elindul a hullám,

orgona zúg,

valaki csapkod odalent,

hova lett az anyanyelv, az isteni korlát ?

Fukui, 1965. július 9.

Mit kérdezett tőlem

a francia jégtáncosnő, Nyugat-Japánban, éjjel féltizenkettőkor?

Apám görög, partnerom pederaszta.

Itt turnézom egy éve.

Hogy mondja héberül: béke?

Írja le, igyunk.

Tudja, La Roque-sur-Pernes hol van?

Ott láttam magyart. Ha kiöregszem,

nyelvtanár leszek Avignonban.

A fényképem: Egy pagoda előtt.

A tánc neve: „Várlak.”

Hong Kongba igazán nem megy el?

Ott olcsóbbak az árak.

Tojama, 1965. július 11.

Jadzsima három halála

Késsel próbálta – kicsorbult a kés.

Kötelet rántott – szétszéledt a sodrat.

Meglátta hát, hogy a szerszám kevés;

Nagano fölött hegyek magasodtak;

s a szentély-tetőn hó, és hó lesz holnap,

nap-nap után, megtervelt éhezés,

szikrázó szemmel, föl a csúcsig, és

szoborként dőlve a rőzsehalomnak –

valami csak lesz ! más, mint ami lett,

valamit majdcsak idébbhoz az álom.

Egy paraszt vette észre a tüzet,

havat hordott rá, szó nélkül, fatálon,

aztán eltűnt. S ő felkelt boldogan,

és tejet vett a szomszéd faluban.

Nagano, 1965, július 12.

Szakura-ág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,

küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,

félreborítom a bambuszerdőt,

átugratom a szentély-kapufákat,

lefelé úszom a kő-vizesésben,

mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,

megyek utánad,

nedves hajamban viszem a szakuraágat,

kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz

itt, ahol a vadak se járnak,

sárga arcodat feltartod

teljesült holdvilágnak,

tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,

szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,

gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,

hol az a völgy! a térség visszadob,

a hegyek körben fölédhajolnak,

szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt

halakra szétránt,

napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli

sétát

ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,

ahogy lennem adódik egy évtized óta,

te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott

méreg, halott madárdal –

futok, hajamban zörgő szakuraággal.

Ucunomija, 1965. július 15.

Kokesi Hotel

Zöld ablak nyílik a tetőre,

azon jár be a hold.

Narancsszín ablak néz az esőbe,

a csatornán a szolgálók

lecsurgatják a bort.

És vajon ki jön erre,

ki lopódzik

jobbról, a titkos feljárón?

– jaj, a retesz –

az ágy mögött

víz ülepedik a fakádban,

szunyog veri a tükröt,

a padló csupa nesz,

csomósodik a vattapaplan,

a lépcsőn lámpa kattan,

készen vagyok!

Pinkerton, jöhetsz.

Morioka, 1965. július 18.

Sziklába vésett vers

kétféle fordításban

Így fordítja Valerij:

„Utas, ha meglátod a tengert

s egyszer megcsúszol itt,

gondold meg, mit dobsz el magadtól:

az idő változik.”

Így fordítja Macuda-szan:

„Vándor, most megláttad a tengert:

csúszós a sziklapart.

Szórd szét a sárga virág magvát,

majd esőben kihajt.”

Hakodate, 1965. július 21.

A népünnepély búcsúestjén

Hiába bújsz a maszk mögé,

láttam az arcod.

A népünnepély búcsúestjén, puskadurrogás

és ciklámenszín vattacukrok közt, a pultnál, ahol

tíz jenért kifoghatók a díszhalak,

polip-forma léggömb lobog az árudákon,

konfetti hull, és dobszó jelzi, hogy

a Borzalmak Házában elkezdődik a műsor,

te elnézést kérsz, a maszk mögött,

nekem most szólnom kellene,

hogy évszázados félreértés

van köztünk a maszk miatt,

mi vagyok én? New York-i túrista,

aki polipot vesz és majom-csengettyűt,

csilingel vele utcahosszat, megtekinti

a Sírrablást a felsőbbrendű szellemekkel,

nyilatkozik, nos, ez az Orient,

és megcsipkedi egy kimonós gyerek arcát,

de járhatok neked csűrdöngölőt is,

elmondhatom, mi az a búcsú,

a magyarok is ismerik a vattacukrot,

a magyar vattacukor fehér, tehát koccintsunk

hamar a rizsből készült borból,

míg arcomra kiül a folklór,

nem tudok szólni, nézlek,

te is a maszk mögül,

körülöttünk feldagálylik az idegenség,

hegyek ropognak, tályogos a tenger,

a Földgömb egyik fele horpadozik, mert

orgonamuzsikára térdreesnek, a másik felébe

ismeretlen bolygó küld röppentyűt, elhasznált

csontreszelékkel,

ötvenezer kilométeren átreszketnek a füvek,

hogy éri-e őket valaha természetes

vagy mesterséges holdak fénye, amiről

szonátát lehet írni, mégegyszer nagyot

lélegezve és álarctalanul –

minek a maszk, a népünnepélynek

úgyis vége van és nézheted

csont-arcomban a te csont-arcodat,

ahogy világít.

Aszahikava, 1965. július 23.