Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, minta fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, és nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.”
– „Felséges Uram!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Csirip, csirip – mondta. – Csirip, csirip.” Aztán elszállt a bemberg-fáról, s azóta hallgatót keres. Mélyföldön és vizek fölött jár s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes, a madár száll és szomjazik. A király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad. Olykor, ha eszébe jut, messzelátón, megidézi a madarat. |