Almaszedő öregasszony

Az évben Vízöntő hava jócskán felébe múlt, almát szedne a fák alatt, csak ami elgurult, köténye van az öliben, megrakná jó tele, csúszik, hámlik a héj, ahogy csak törölné bele, négykézláb megy, kapkod, keres, a szép gyümölcs szalad, horgas ujjával értenyúl a kertkapu alatt, sötét a szikomorfa benn, az árnyéka fehér, hófelhő jön észak felöl, idáig el sem ér, itt nem kell félni, szél se jár, a márvány szélfogó, itt egy-tömegben áll a füst a földön, mint a hó piros bogár megy párosan, együtt botlik a test, az értelmetlen szenvedélyt a kövek közt keresd, ahány ott fenn a nagybetű, az mind arany-veréb, a jobbik válla szaggat-é, vagy villámlott az ég, jaj, fára mászna, itt belől csak felfelé van út, jönnek a csőszök, párosan, rázzák a kertkaput, jaj, szárnya nőne, de mi lesz, ha egyszer szárnya nőtt, annyi erő kell még ide, mint ébredés előtt, térde alatt az ércsomó lilára megdagad, csak csúszni egyet, mégegyszer a nyelvébe harap, gyümölcstermő öreg kezét a sírhoz cipeli, eljön egy temetőbogár és mécsest tart neki.