Közel

 

 

 

 

Álomfejtés*

A cella falán fölizzott a por.
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…”
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor,
reszketve állt a pék és a pohárnok.
A rácsra nézett József és szelíden
így szólott: „Hármat fordul még a nap,
a te életed megmenti az Isten –
téged meg fölfalnak a madarak.”
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a
tévedhetetlen láz sugallata?
s hogy van feloldás, ha semmit se szól?
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt,
és hulla volt a halálraítélt.
Nincs kibúvás a látott szó alól.

 

 

 

Pannon ég alatt

A présház alatt megfordul az út
jobbra lehajlok s látom a falut
a kékre csiszolt hegyi utakon
idegen vagyok kíváncsiskodom
ember sehol csak szőlő és akác
antennák alatt homokból a ház
pincék között és pannon ég alatt
szürke próféta kis szamár halad
gyöngyház fülével hátrainteget
ez volt a tisztes plebejusnegyed
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot
kordéjukkal a kalmár vándorok
innen nézték a haragos időt
a szelíd pékek és a bábsütők
s a várból visszaszólt a zene tánc
és olasz fényével a reneszánsz
s amerre egy-egy kordé elhaladt
utak nőttek a pannon ég alatt
s barna kaftánját meghúzva magán
az én ősöm is erre jött talán
s ahol most én az útszélen megállt
körülnézett és félve prédikált
vagy az a másik az a józanabb
ihol csinált szattyán topánokat
és szépanyám kis sárgaszemű nő
nézte hogy kutya ne szökjön elő
kicsapta játszani a gyereket
és énekelt és füveket szedett
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt
a dombok körül járta a határt
széllel vesződött télben áttelelt
a férgek nagy gyomrából újrakelt
így jártak mind a lábnyomuk ezüst
jöttek hivatlan szépen mint a füst
s ahogy én védem a magam rögét
őket is megvédte a pannon ég
innen is túl is kéklik az az út
hát menjen innen fusson aki tud.

 

 

 

A hídverőkkel

A hídverőkkel, ha találkozunk,
illendően köszöntjük egymást.
Víz alatt mikor kutatnak,
bámulom őket, én ugyanis
másfajta mélységeket ismerek.
Ők csinálják a két part kézfogását,
kezetfogunk mi is, ha dolgunk
úgy kívánja.
Mert cinkosaim ők, még ősidőktől,
mi tudjuk ezt és sohasem dicsértük
paradicsomi összetartozásunk.
Tiszteljük egymásban az idegent
s a párás földön úgy boldogulunk
mint hogyha más-más éghajatokon
egyszerre nőnek a fák.

 

 

 

Félreköltözött

Földön a fedő, üres a fazék,
kiszáradt belőle a víz.
Se illatot, se ujjlenyomatot
nem hagyott maga után
de ittmaradt egy mozdulat
látni a kezét
ahogy elgurult fedőnek
mégegyszer utánakap
meghajtja fénylő derekát
sietősen
mint a pompéji pék.

 

 

 

Vénlány a bálon

Azután kinn az utcán
ha sántikál már az sem számít
póklábával az esőcsatorna
bokájáig utána mászik
Valakit autón visznek
keskeny a hold-sáv ott okádik
egy részeg úr ki elfeledte
a régi liliomos királyfit
A sötét ácsolatban
egy dülledt békát néz egy másik
a gránitszobor az utca végén
ma héttől háromig bokázik

 

 

 

Ötvenkét vasárnap*

Uppsalában áll a bál!
Kancsót ürít a király
ötvenkét vasárnap.
Nyitva áll a bálterem,
minden korhely ott terem,
mégis egyre jönnek.
Szépleány hord alkalmasint
krepdesint is, karmazsint is,
fényes kezű lovagok
rubin tálon, arany tálon
visznek néhány csomagot
szétosztandó fenn a bálon,
mert a várban már javában
áll a bál,
zúg az udvar, ott jön, ott van
a király.
Hát a bolond mit csinál?
Mit csinálna? Kiabál.
„Billikomba ó-levet!”
Az udvarnép összenevet,
a pohárnok velük nevet,
finom bor és remek bál,
biztos ott van már ezóta
a király.
Mért bánná meg másnap?
Boldog is, meg lehet is:
arcán még a legyek is
kettesével másznak,
Uppsalában sose hosszú
ötvenkét vasárnap.
Uppsala,
Uppsala gyönyörűszép.
Az a jó, hogy messze van,
ha közel van, veszve van:
akkor sose volna bál,
nem ölelhet a király,
csupa kőpor Uppsala,
ciroklőre, szinészpletyka,
kártyaparti, klubcsapat.

 

 

 

Az idegen

Csillaghullás volt nyári este
lekvárt főztek az asszonyok
pirosnyelvű komondor leste
azt ki az úton jött gyalog
kampós botjával nem varázsolt
csak piszkálta a bokrokat
nem jött fennszóval és nem házalt
és nem is énekelt sokat
a temetőkert oldalánál
megkoccantott egy sírkövet
nem repedt meg a szürke márvány
nem hordta szét a lelkeket
bujkált a hold a sárga árnyék
széles kalapján szétfolyott
még mielőtt halálra válnék
ugass ugass ki járhat ott
hasas tehénkém meg ne vesszen
jó velőborsóm lenne szebb
fekete macskám talpra essen
fekete volt a köpönyeg
a kertkapukban láthatatlan
gyerekdalárda énekelt
csillaghullás volt nyári hajnal
a köpönyeg ronggyá feselt
megnőtt az ujja akkor is még
a csillagokra mutatott
éjjel rászórt a léckerítés
egy félmarék paszuly-magot

 

 

 

Arab költő sörösüveggel

Mikor beértem Szafadból Tibériászba
s a kapu alatt megpihentem,
a holdfényes homokkövek között
a kert tele volt európaiakkal.
Akkor ittam először. Valahonnét
előjött egy cigánynő, s kétszer tíz
piaszterért azt mondta, hogy
harminckét évig élek.
Estére együtt ittunk és énekeltünk,
aztán hat óra lett, én sírni kezdtem,
ugyanakkor a müezzin hatot kiáltott,
Ibrahim, sikoltott nagyapám, s bátyámra bukva
meghalt,
én sírtam, ötszáz kilométerrel odább,
és semmit nem értett a társaság.
Azok nem ébrednek föl a villámfényre éjjel,
csak hírekből tudják, hol csapott be a villám.
nekem a szemhéjamban üt olyankor a vér
és látok.
Dobban a föld, nyílik a cellaajtó,
kezemre hullanak az ibolyavirágok.

 

 

 

Almaszedő öregasszony

Az évben Vízöntő hava jócskán felébe múlt,
almát szedne a fák alatt, csak ami elgurult,
köténye van az öliben, megrakná jó tele,
csúszik, hámlik a héj, ahogy csak törölné bele,
négykézláb megy, kapkod, keres, a szép gyümölcs szalad,
horgas ujjával értenyúl a kertkapu alatt,
sötét a szikomorfa benn, az árnyéka fehér,
hófelhő jön észak felöl, idáig el sem ér,
itt nem kell félni, szél se jár, a márvány szélfogó,
itt egy-tömegben áll a füst a földön, mint a hó
piros bogár megy párosan, együtt botlik a test,
az értelmetlen szenvedélyt a kövek közt keresd,
ahány ott fenn a nagybetű, az mind arany-veréb,
a jobbik válla szaggat-é, vagy villámlott az ég,
jaj, fára mászna, itt belől csak felfelé van út,
jönnek a csőszök, párosan, rázzák a kertkaput,
jaj, szárnya nőne, de mi lesz, ha egyszer szárnya nőtt,
annyi erő kell még ide, mint ébredés előtt,
térde alatt az ércsomó lilára megdagad,
csak csúszni egyet, mégegyszer a nyelvébe harap,
gyümölcstermő öreg kezét a sírhoz cipeli,
eljön egy temetőbogár és mécsest tart neki.

 

 

 

Bolond munkaszolgálatos

Meneteléskor a hátizsák és a pokróc
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében,
amikor másfél percre megállt a század,
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen,
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl,
kivétel nélkül
díszdobozok voltak,
nagyság szerint egymásba illesztve
és összekötve cukorzsineggel,
a legfelső dobozon kép volt.
Már indult volna az autó, az őrmester
szokás szerint valamit kiáltott,
felugráltak,
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez,
a legkisebb, amin a kép volt:
„Leesett” – mondta és utána akart kapni
de elindult az autó
és a bajtársai fogták a kezénél
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében
és csurgott végig a zubbonyán a könnye
„Leesett” – mondta este is, a sorban –
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték.

 

 

 

A méh románca*

Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.

 

 

 

Aki nem tudott énekelni*

Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, minta fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, és nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.” – „Felséges Uram!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Csirip, csirip – mondta. – Csirip, csirip.” Aztán elszállt a bemberg-fáról, s azóta hallgatót keres. Mélyföldön és vizek fölött jár s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes, a madár száll és szomjazik. A király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad. Olykor, ha eszébe jut, messzelátón, megidézi a madarat.

 

 

 

A valóság talaja

„Burjánzó ibolya-indák közt, hol a tenyészet
ezer pórussal lehel a nadír mélységeibe és
a hangyavárak s a féregcsatornák mikroszkóp-
nyugalma szerteáramlik és termékenyít,
az algák és a gombák szimbiózisában,
a megújító spóra-pusztulásban
szeretnék véres fejjel rádzuhanni
s vergődni sárga, fojtogató karjaidban,
arankavirág!”
A felesége sírt a válóperen:
„És kirándulni sose jött velem.
Még csak ki sem mozdult, kérem,
a szobából.”

 

 

 

Bivalyok között

In memoriam Dési Huber István

 
Mit tarthat még jelenvalónak
üvegszeme az álmodónak
keresztbe vasrács nőne csak
bevakolt szemhéja alatt
tövében gizgaz sem világol
megint irgalmasabb a távol
az onnan-látható világ
űzi a maga mértanát
a szénkupac megnől erősre
az ég mögötte puszta rőzse
háncsból fonták a templomot
bent a levegő elfogyott
falak vályognál vályogabbak
körömmel írott mégis ablak
egérfaroknyi görbe út
ki ablakból néz merre jut
egymásba bukó házak élén
kövér eperfa piros kémény
növényi rostból barna csuklók
s honnan jöttek a napraforgók
az erdő bőre testtelen
nincs a legelőn semmi sem
világnyi ölben béna magzat
felfalna egész szénakazlat
vastag az asszony körme is
alatta egy metropolis
s az ember jár sokszögű börtön
már nem látni a fényözöntől
hol az az út az ég alá
bivalynyit bődülnek a fák
valaki küszködik az árral
kinek kell hajnali madárdal
szemben az út jobboldalán
odaszögelve áll a lány
a szája szétpattanna vétlen
de összefogja a szemérem
valamit hallott az elébb
kendője szélén ott az ég
kinyílik a két szeme bokra
kezében mintha almát fogna.

 

 

 

Húsz év után

A fegyvertelen arcvonal
gyomos lövészárkában
jártam.
Temérdek pipacsok alatt
övig vetkezett holtak
voltak,
a körmük tövig berepedt
ahogy a bogáncs bokrát
fogták,
csigás hajú szép Sámsonok,
az állukon nyál csorog
végig
míg körben lapulevelek
megroggyant lábú sátrak
állnak
s a rájuk kövült bogarak
megmutatják, hogy lenni
ennyi,
ekkora csendet záporoz
a befogadó mikro-
kozmosz
melyhez hiába közelít
kíváncsiság, szinészség,
részvét,
mert a tenyészet megfeszül,
de titkán húsz éve nem
enyhít,
a dühöngő filiszteus
azóta se tud semmit,
semmit.

 

 

 

Optimizmus

A tiszavirágok ma ünnepélyes
röpgyülésen kikiáltották
a független köztársaságot
s kétmilliárddal harminc ellenében
(ötszázan tartózkodtak a szavazástól)
elfogadták az emberek örökös
víz-adóját kimondó
törvényjavaslatot, amely szerint
az adó teljes összegéből,
kvázi, bölcsőde építendő
utódaiknak.

 

 

 

Lámpással kezemben

Okos és tehetséges férfiak!
Évszázadok óta nyeregben ülők,
üllőre hajlók,
logarléccel babrálók,
lombikszerte kincset keresők
és csillagjárók,
kik egy jó oldalbordáért cserébe
a csontjainkból szobrokat faragtok
és lelki válságaink ürügyén
csináltok érdemes stilisztikát,
és kik a kőbaltás iparkodásból
megalkottátok végül az ipart
s vizet tereltek, öltök és öleltek
tavasz-időben, ha a mag kihajt,
mert humusz nektek az egész világ
s a derekunkra hol kötényt kötöztök,
hol teóriát –
egysejtűek és vadpáfrányok óta
itt laktok velünk,
jaj, hős vagyok, mondjátok nyitott mellel
és mi látjuk
(vagy valahogyan odanézünk)
s a zuhanás után
bekötözzük a homlokotokat.
Az éjjel álmomban, teremtőm,
én voltam Florence Nightingale
s egy kórházban, a Krim-félszigeten
ti ott voltatok mind, tüdőlövéssel
és csonka lábbal, Beethoven-süketen
s én teremről-teremre jártam
ostoba lázcsillapítókkal és lámpással kezemben
s egy lélegzetből tudtam
hogy újra kezditek majd
és csodákat csináltok megint
és szamárságokat, fivéreim.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]