Mozdony előtt

Mint két nemes fragmentumot, az éj csak belevágott bennünket a tájba, s a természet korall-kisplasztikája lyukaccsal, ággal, boggal a sekély tóra bukott, kendőzte, és szeszély szerint felkapta és elénkbe tárta, majd visszadobta, és mi közbül állva kar nélkül lengtünk, megszívott a mély: nyakunkba ér a tűzköpő, mi lesz, a műterembe tévedt dühös isten mindjárt nekünkjön, sínjéből kibillen, „Ne félj” – mondottad – „csak káprázat ez” s a töltés rengett, mint egy pogány oltár. Az ál-veszélyben milyen nyugodt voltál.