A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Ma este szürkületkor
| Váratlanul lépett elém a lomb alól |
| vagy a lomb közül a fából |
| öreg manó egyszerre odanézett |
| nem láttam a szemét csak azt hogy visszahökken |
| elsápad rádől a higanyfény |
| s futni kezd robog végig az utcán |
| és vas-cipellős lépteimmel |
| csattogva futottam előle én is |
|
| mint egy körző két megvadult szára keringtünk |
| a kékbeburkolt háztömbök között |
| kergetőztünk senki nem járt az utcán |
|
| csak a mi talpunk ólomkatona-csattogása |
| visszhangzott a háztömbök felett |
| most is ott van az még a város |
| kottázhatják ég felé nézve |
|
|
Orgonaszó
| Valahol orgona szól, idehozza az ősz, |
| valahol lángost sütnek ebédre, |
| megy a vonat, a füstje kanyarog, |
| az ablak alatt járnak, integetni kéne. |
|
| Szólni kéne annak, ki lenn jár a kövön, |
| megkérdezni: hallja-e az orgonát, |
| akarja-e, hogy megrezgessük a sípot, |
| hogy kiszökjek az ablakon át, |
|
| hogy ketten valahol, két veszett kölyök |
| kilopjuk a tálból az ételt |
| és városról városra kísérjen bennünket |
|
| hogy utazzunk sokat, s ha belefárad, |
| én megint ide visszaszökjek, |
| hisz vékony az üveg, vékony az ablak – |
| a lépések jönnek, jönnek. |
|
| S az orgona zúg. A lépések kongnak. |
| Egy-kettő, egy-kettő. Mind közelébb. |
| Mire értem jön, megsiketülök. |
| Mire ideér, kihül az ebéd. |
|
|
Alternatívák
| magadban beszélsz az utcán, |
| nagy széles ívben mutogatsz |
| s mikor senki sem válaszol |
| rábólintasz és meghatódol. |
|
| A parkban pad szélére ülsz, |
| elnézegetsz egy gyereket, |
| mert sajnálod a cipőd orrát. |
|
| Segítség is jön: zene, bor. |
| Az elbeszélés során kiderül, |
|
|
Farsang
| Lehelet-pára a kövek felett – |
| a gyomok csillogva lélegzenek |
| hold-árnyék ül az egyik ágon |
| ezüst csíkokban szalad a hó |
| végighúzta a fagy az ujját |
|
| hangtalan szánok szántják a teret |
| maguktól görögnek a kocsikerekek |
| forog a kormány, a duda szól |
| figyel a boltok vasredőnye |
| figyelnek a szerszámok a szúette |
|
| óriás fénykörrel inog a lámpa |
| egy ház a sarkon összedől |
| majd újra-épül, hatalmas láda, |
|
| hé, ide mindenki, aki csodál: |
| ma itt az Északi Szél vacsorál |
| ide körém mind, jóakarók! |
| acélkék hálóját szövi a pók. |
|
|
Miként a mesteremberek
| Mindent eldobáltál, ha verset írsz, |
| A Duna deltájából itt a visszhang. |
| A gleccserek vizéből őzek isznak |
| de csak meteor mártja meg magát a vízesésben. |
|
| Háromágú szigonnyal hajladoztál |
| golyókat pattintottál vágyad szikla-erdejéből |
| énekes madarak röptét megdobtad – és az égből |
| zsoltáros hangú védelemre vártál. |
|
| Most el kell bírni majd a csöndet |
| korbácsolatlan, görnyedetlen háttal |
| vagy munkálkodva, játszódva az árral |
| görnyedten is, miként a mesteremberek, napestig. |
|
| És új holdtöltéktől századfordulókig |
| türelmes árnyként szolgálni a napnak |
| míg aztán hosszú éjszakákon öregemberek megsiratnak |
| fiatalok magukkal visznek reggel a mezőre. |
|
|
Ejnye, de szép
| Ejnye, de szép szarkóma! – kiált remegőn a seborvos |
|
s homloka gyöngyözvén, hajlik a kése fölé. |
| És a beteg, ki fehér gomolyagba csavarva halódik, |
|
várja az áldott hírt: „Undok a seb, de ön él.” |
| Ám kibomolva az éterszag hitető erejéből |
|
s látva: nem értik meg, mért akar élni tovább, |
| hordágyán, mit a két szanitéc menetelve ragad meg, |
|
összébb húzza magát, és a szemét lesüti – |
| így érzem magamat, mikor egy-egy versem előjön, |
|
s pápaszemes figurák nézik a lámpa alatt: |
| „Ejnye, de szép kis vers!” – csettint a papíron a férfi, |
|
„Lírai” – mondja a nő, s másnap idéz valamit. |
|
|
Mozdony előtt
| Mint két nemes fragmentumot, az éj |
| csak belevágott bennünket a tájba, |
| s a természet korall-kisplasztikája |
| lyukaccsal, ággal, boggal a sekély |
|
| tóra bukott, kendőzte, és szeszély |
| szerint felkapta és elénkbe tárta, |
| majd visszadobta, és mi közbül állva |
| kar nélkül lengtünk, megszívott a mély: |
|
| nyakunkba ér a tűzköpő, mi lesz, |
| a műterembe tévedt dühös isten |
| mindjárt nekünkjön, sínjéből kibillen, |
|
| „Ne félj” – mondottad – „csak káprázat ez” |
| s a töltés rengett, mint egy pogány oltár. |
| Az ál-veszélyben milyen nyugodt voltál. |
|
|
Jelzőlámpák
| Idegen test volt, közel hozzám, |
| a fejemben a ferde sínpár |
| mondta, hogy eljön a vonat. |
|
| Végighűtött a jóltudottság, |
| már semmi sincsen, ami véd. |
| Mennek a testek és az órák, |
|
|
A kiválóság dicsérete
| Kiválóak azok az asszonyok, |
| még kiválóbbak azok az asszonyok, |
| de a legkiválóbbak mégis azok az asszonyok, |
| akik miatt leszoknak a dohányzásról, |
| sőt, a kapricpárnáról is, esetleg. |
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit se látok. |
|
|
Karácsonyvárás
| Végigjárja a vonalat a kör |
| beleérik burkába a gyümölcs |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| háromszögekbe rántja a levelet |
| szerteágaznak az őszi csatornák |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| ráhullnak az évekre a mozdulatok |
| széthúzódnak |
meggömbölyödnek |
| zsugorodnak már jóelőre szépen |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| a végén mégis tiltakozunk |
|
|
| Átjárja az ablakot a sötétség |
|
| csak a kénsárga porzók maradnak |
|
| hány év telt el a legutolsó kivirágzás óta |
| találtatik-e visszanézni ablak |
|
| és küszöb ahol még várni lehet |
|
|
| Két keresztbetett rúd ez a karácsony |
| a fenyőtűk útközben elhullottak |
| a megfoghatón túli rácson |
|
| soká kell nézni és megimbolyul |
| ágyam fölött |
csillagot szór a naptár |
|
| egy jó nézés csak és ünnepelünk |
|
|
|
Korán itthagyott
| Hogy nem jöttél, az nem segített, |
| Jöttél, mostan őrizzük egymást, |
|
| Engemet korán itthagyott a kegyetlenség. |
| Ha mégis ütnék-szabadulnék, |
| összetévesztem a béklyókat önmagammal. |
|
| Pilótát szerettem, szerettem Petőfit, |
| szerettem a folyton-utazókat, |
| az elrugaszkodni-merőket. |
| A strip-tease táncosnőt is megirigylem |
| s a részeget, a berugni-merőt. |
|
| És ha egyszer hajamnál fogva |
| talán, talán felkapálom magam |
| s beszélek Rólad, eszméletlenül. |
|
|
Kőbogár
| ki könnyű voltál egymagad |
|
| szétnézek nincs tovább utam |
| bálványok dőlnek mi marad |
|
| néhány köröm egy hajcsomó |
| rád hallgatnak a bokrok is |
|
|
Változatok a szavaidra
| Hol olyan nagy hegyi csönd van |
|
| jaj az útszél dadogok csak |
|
|
| Ha el lehetne szavakba menni, |
| szavakba menni, szó-vidékre, |
|
| Ottan leverném a port magamról, |
| lábamról is, meg hajamról is, |
| csak úgy fénylene minden. |
|
| Hegyitó csöndjében megmártóznék, |
| hegyitó csöndjébe követ hajítnék |
|
| Este, ha járnak a denevérek, |
| féllábon ugrálnék, és mondanám: fé-lek! |
|
| És már nem is volna baj semmi. |
| Be vagyok kerítve, megtart a zengés, |
|
|
|
Fehérruhások
| Ha majd egy szép nap eljön |
| az árnyék mögött megtapadnak |
| kavicsszórás ingtépés ének |
|
|