A síkság
| nincs ki hiányod elüvöltse |
|
| nem esik jég nem fúj a szél |
| öles pelyhekben fagy a hó |
|
| nincs ház ahonnan csüngjenek |
| kedélyes formás jégcsapok |
| nincs semmi forma és kedély |
|
| hosszú az éjjel nem vagy ott |
| nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Ma este szürkületkor
| Váratlanul lépett elém a lomb alól |
| vagy a lomb közül a fából |
| öreg manó egyszerre odanézett |
| nem láttam a szemét csak azt hogy visszahökken |
| elsápad rádől a higanyfény |
| s futni kezd robog végig az utcán |
| és vas-cipellős lépteimmel |
| csattogva futottam előle én is |
|
| mint egy körző két megvadult szára keringtünk |
| a kékbeburkolt háztömbök között |
| kergetőztünk senki nem járt az utcán |
|
| csak a mi talpunk ólomkatona-csattogása |
| visszhangzott a háztömbök felett |
| most is ott van az még a város |
| kottázhatják ég felé nézve |
|
|
Orgonaszó
| Valahol orgona szól, idehozza az ősz, |
| valahol lángost sütnek ebédre, |
| megy a vonat, a füstje kanyarog, |
| az ablak alatt járnak, integetni kéne. |
|
| Szólni kéne annak, ki lenn jár a kövön, |
| megkérdezni: hallja-e az orgonát, |
| akarja-e, hogy megrezgessük a sípot, |
| hogy kiszökjek az ablakon át, |
|
| hogy ketten valahol, két veszett kölyök |
| kilopjuk a tálból az ételt |
| és városról városra kísérjen bennünket |
|
| hogy utazzunk sokat, s ha belefárad, |
| én megint ide visszaszökjek, |
| hisz vékony az üveg, vékony az ablak – |
| a lépések jönnek, jönnek. |
|
| S az orgona zúg. A lépések kongnak. |
| Egy-kettő, egy-kettő. Mind közelébb. |
| Mire értem jön, megsiketülök. |
| Mire ideér, kihül az ebéd. |
|
|
Alternatívák
| magadban beszélsz az utcán, |
| nagy széles ívben mutogatsz |
| s mikor senki sem válaszol |
| rábólintasz és meghatódol. |
|
| A parkban pad szélére ülsz, |
| elnézegetsz egy gyereket, |
| mert sajnálod a cipőd orrát. |
|
| Segítség is jön: zene, bor. |
| Az elbeszélés során kiderül, |
|
|
Farsang
| Lehelet-pára a kövek felett – |
| a gyomok csillogva lélegzenek |
| hold-árnyék ül az egyik ágon |
| ezüst csíkokban szalad a hó |
| végighúzta a fagy az ujját |
|
| hangtalan szánok szántják a teret |
| maguktól görögnek a kocsikerekek |
| forog a kormány, a duda szól |
| figyel a boltok vasredőnye |
| figyelnek a szerszámok a szúette |
|
| óriás fénykörrel inog a lámpa |
| egy ház a sarkon összedől |
| majd újra-épül, hatalmas láda, |
|
| hé, ide mindenki, aki csodál: |
| ma itt az Északi Szél vacsorál |
| ide körém mind, jóakarók! |
| acélkék hálóját szövi a pók. |
|
|
Miként a mesteremberek
| Mindent eldobáltál, ha verset írsz, |
| A Duna deltájából itt a visszhang. |
| A gleccserek vizéből őzek isznak |
| de csak meteor mártja meg magát a vízesésben. |
|
| Háromágú szigonnyal hajladoztál |
| golyókat pattintottál vágyad szikla-erdejéből |
| énekes madarak röptét megdobtad – és az égből |
| zsoltáros hangú védelemre vártál. |
|
| Most el kell bírni majd a csöndet |
| korbácsolatlan, görnyedetlen háttal |
| vagy munkálkodva, játszódva az árral |
| görnyedten is, miként a mesteremberek, napestig. |
|
| És új holdtöltéktől századfordulókig |
| türelmes árnyként szolgálni a napnak |
| míg aztán hosszú éjszakákon öregemberek megsiratnak |
| fiatalok magukkal visznek reggel a mezőre. |
|
|
Ejnye, de szép
| Ejnye, de szép szarkóma! – kiált remegőn a seborvos |
|
s homloka gyöngyözvén, hajlik a kése fölé. |
| És a beteg, ki fehér gomolyagba csavarva halódik, |
|
várja az áldott hírt: „Undok a seb, de ön él.” |
| Ám kibomolva az éterszag hitető erejéből |
|
s látva: nem értik meg, mért akar élni tovább, |
| hordágyán, mit a két szanitéc menetelve ragad meg, |
|
összébb húzza magát, és a szemét lesüti – |
| így érzem magamat, mikor egy-egy versem előjön, |
|
s pápaszemes figurák nézik a lámpa alatt: |
| „Ejnye, de szép kis vers!” – csettint a papíron a férfi, |
|
„Lírai” – mondja a nő, s másnap idéz valamit. |
|
|
Mozdony előtt
| Mint két nemes fragmentumot, az éj |
| csak belevágott bennünket a tájba, |
| s a természet korall-kisplasztikája |
| lyukaccsal, ággal, boggal a sekély |
|
| tóra bukott, kendőzte, és szeszély |
| szerint felkapta és elénkbe tárta, |
| majd visszadobta, és mi közbül állva |
| kar nélkül lengtünk, megszívott a mély: |
|
| nyakunkba ér a tűzköpő, mi lesz, |
| a műterembe tévedt dühös isten |
| mindjárt nekünkjön, sínjéből kibillen, |
|
| „Ne félj” – mondottad – „csak káprázat ez” |
| s a töltés rengett, mint egy pogány oltár. |
| Az ál-veszélyben milyen nyugodt voltál. |
|
|
Jelzőlámpák
| Idegen test volt, közel hozzám, |
| a fejemben a ferde sínpár |
| mondta, hogy eljön a vonat. |
|
| Végighűtött a jóltudottság, |
| már semmi sincsen, ami véd. |
| Mennek a testek és az órák, |
|
|
A kiválóság dicsérete
| Kiválóak azok az asszonyok, |
| még kiválóbbak azok az asszonyok, |
| de a legkiválóbbak mégis azok az asszonyok, |
| akik miatt leszoknak a dohányzásról, |
| sőt, a kapricpárnáról is, esetleg. |
|
Esti imádság
| Én olyan nagyon jó vagyok |
| mint öreg nyulak, öreg királyok. |
| Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
| este nem ütnek meg a huligánok. |
|
| Ha eljössz hozzám, én leszek |
| nagy út után a vizesárkod. |
| Mert olyan nagyon jó vagyok |
| akár a víz, hogyha kivánod. |
|
| Hullám fölött, hullám alatt |
| elalszom majd, semmit se látok. |
|
|
Karácsonyvárás
| Végigjárja a vonalat a kör |
| beleérik burkába a gyümölcs |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| háromszögekbe rántja a levelet |
| szerteágaznak az őszi csatornák |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| ráhullnak az évekre a mozdulatok |
| széthúzódnak |
meggömbölyödnek |
| zsugorodnak már jóelőre szépen |
| ennek is be kell teljesedni |
|
| a végén mégis tiltakozunk |
|
|
| Átjárja az ablakot a sötétség |
|
| csak a kénsárga porzók maradnak |
|
| hány év telt el a legutolsó kivirágzás óta |
| találtatik-e visszanézni ablak |
|
| és küszöb ahol még várni lehet |
|
|
| Két keresztbetett rúd ez a karácsony |
| a fenyőtűk útközben elhullottak |
| a megfoghatón túli rácson |
|
| soká kell nézni és megimbolyul |
| ágyam fölött |
csillagot szór a naptár |
|
| egy jó nézés csak és ünnepelünk |
|
|
|
Korán itthagyott
| Hogy nem jöttél, az nem segített, |
| Jöttél, mostan őrizzük egymást, |
|
| Engemet korán itthagyott a kegyetlenség. |
| Ha mégis ütnék-szabadulnék, |
| összetévesztem a béklyókat önmagammal. |
|
| Pilótát szerettem, szerettem Petőfit, |
| szerettem a folyton-utazókat, |
| az elrugaszkodni-merőket. |
| A strip-tease táncosnőt is megirigylem |
| s a részeget, a berugni-merőt. |
|
| És ha egyszer hajamnál fogva |
| talán, talán felkapálom magam |
| s beszélek Rólad, eszméletlenül. |
|
|
Kőbogár
| ki könnyű voltál egymagad |
|
| szétnézek nincs tovább utam |
| bálványok dőlnek mi marad |
|
| néhány köröm egy hajcsomó |
| rád hallgatnak a bokrok is |
|
|
Változatok a szavaidra
| Hol olyan nagy hegyi csönd van |
|
| jaj az útszél dadogok csak |
|
|
| Ha el lehetne szavakba menni, |
| szavakba menni, szó-vidékre, |
|
| Ottan leverném a port magamról, |
| lábamról is, meg hajamról is, |
| csak úgy fénylene minden. |
|
| Hegyitó csöndjében megmártóznék, |
| hegyitó csöndjébe követ hajítnék |
|
| Este, ha járnak a denevérek, |
| féllábon ugrálnék, és mondanám: fé-lek! |
|
| És már nem is volna baj semmi. |
| Be vagyok kerítve, megtart a zengés, |
|
|
|
Fehérruhások
| Ha majd egy szép nap eljön |
| az árnyék mögött megtapadnak |
| kavicsszórás ingtépés ének |
|
Álomfejtés*
| A cella falán fölizzott a por. |
| „Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
| Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
| reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
| A rácsra nézett József és szelíden |
| így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
| a te életed megmenti az Isten – |
| téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
| Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
| tévedhetetlen láz sugallata? |
| s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
| De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
| és hulla volt a halálraítélt. |
| Nincs kibúvás a látott szó alól. |
|
|
Pannon ég alatt
| A présház alatt megfordul az út |
| jobbra lehajlok s látom a falut |
|
| a kékre csiszolt hegyi utakon |
| idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
| ember sehol csak szőlő és akác |
| antennák alatt homokból a ház |
|
| pincék között és pannon ég alatt |
| szürke próféta kis szamár halad |
|
| gyöngyház fülével hátrainteget |
| ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
| ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
| kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
| innen nézték a haragos időt |
| a szelíd pékek és a bábsütők |
|
| s a várból visszaszólt a zene tánc |
| és olasz fényével a reneszánsz |
|
| s amerre egy-egy kordé elhaladt |
| utak nőttek a pannon ég alatt |
|
| s barna kaftánját meghúzva magán |
| az én ősöm is erre jött talán |
|
| s ahol most én az útszélen megállt |
| körülnézett és félve prédikált |
|
| vagy az a másik az a józanabb |
| ihol csinált szattyán topánokat |
|
| és szépanyám kis sárgaszemű nő |
| nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
| kicsapta játszani a gyereket |
| és énekelt és füveket szedett |
|
| s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
| a dombok körül járta a határt |
|
| széllel vesződött télben áttelelt |
| a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
| így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
| jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
| s ahogy én védem a magam rögét |
| őket is megvédte a pannon ég |
|
| innen is túl is kéklik az az út |
| hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
A hídverőkkel
| A hídverőkkel, ha találkozunk, |
| illendően köszöntjük egymást. |
| Víz alatt mikor kutatnak, |
| másfajta mélységeket ismerek. |
| Ők csinálják a két part kézfogását, |
| kezetfogunk mi is, ha dolgunk |
|
| Mert cinkosaim ők, még ősidőktől, |
| mi tudjuk ezt és sohasem dicsértük |
| paradicsomi összetartozásunk. |
|
| Tiszteljük egymásban az idegent |
| s a párás földön úgy boldogulunk |
| mint hogyha más-más éghajatokon |
|
|
Félreköltözött
| Földön a fedő, üres a fazék, |
| Se illatot, se ujjlenyomatot |
| de ittmaradt egy mozdulat |
|
Vénlány a bálon
| ha sántikál már az sem számít |
| póklábával az esőcsatorna |
|
| keskeny a hold-sáv ott okádik |
| egy részeg úr ki elfeledte |
| a régi liliomos királyfit |
|
| egy dülledt békát néz egy másik |
| a gránitszobor az utca végén |
| ma héttől háromig bokázik |
|
|
Ötvenkét vasárnap*
| minden korhely ott terem, |
|
| Szépleány hord alkalmasint |
| krepdesint is, karmazsint is, |
| szétosztandó fenn a bálon, |
| mert a várban már javában |
| zúg az udvar, ott jön, ott van |
|
| Az a jó, hogy messze van, |
| ha közel van, veszve van: |
|
| ciroklőre, szinészpletyka, |
|
|
Az idegen
| Csillaghullás volt nyári este |
| lekvárt főztek az asszonyok |
| pirosnyelvű komondor leste |
| azt ki az úton jött gyalog |
|
| kampós botjával nem varázsolt |
| csak piszkálta a bokrokat |
| nem jött fennszóval és nem házalt |
|
| megkoccantott egy sírkövet |
| nem repedt meg a szürke márvány |
| nem hordta szét a lelkeket |
|
| bujkált a hold a sárga árnyék |
| széles kalapján szétfolyott |
| még mielőtt halálra válnék |
| ugass ugass ki járhat ott |
|
| hasas tehénkém meg ne vesszen |
| jó velőborsóm lenne szebb |
| fekete macskám talpra essen |
|
| a kertkapukban láthatatlan |
| csillaghullás volt nyári hajnal |
| a köpönyeg ronggyá feselt |
|
| megnőtt az ujja akkor is még |
| éjjel rászórt a léckerítés |
| egy félmarék paszuly-magot |
|
|
Arab költő sörösüveggel
| Mikor beértem Szafadból Tibériászba |
| s a kapu alatt megpihentem, |
| a holdfényes homokkövek között |
| a kert tele volt európaiakkal. |
| Akkor ittam először. Valahonnét |
| előjött egy cigánynő, s kétszer tíz |
| piaszterért azt mondta, hogy |
|
| Estére együtt ittunk és énekeltünk, |
| aztán hat óra lett, én sírni kezdtem, |
| ugyanakkor a müezzin hatot kiáltott, |
| Ibrahim, sikoltott nagyapám, s bátyámra bukva |
| én sírtam, ötszáz kilométerrel odább, |
| és semmit nem értett a társaság. |
|
| Azok nem ébrednek föl a villámfényre éjjel, |
| csak hírekből tudják, hol csapott be a villám. |
| nekem a szemhéjamban üt olyankor a vér |
| Dobban a föld, nyílik a cellaajtó, |
| kezemre hullanak az ibolyavirágok. |
|
|
Almaszedő öregasszony
| Az évben Vízöntő hava jócskán felébe múlt, |
| almát szedne a fák alatt, csak ami elgurult, |
| köténye van az öliben, megrakná jó tele, |
| csúszik, hámlik a héj, ahogy csak törölné bele, |
| négykézláb megy, kapkod, keres, a szép gyümölcs szalad, |
| horgas ujjával értenyúl a kertkapu alatt, |
| sötét a szikomorfa benn, az árnyéka fehér, |
| hófelhő jön észak felöl, idáig el sem ér, |
| itt nem kell félni, szél se jár, a márvány szélfogó, |
| itt egy-tömegben áll a füst a földön, mint a hó |
| piros bogár megy párosan, együtt botlik a test, |
| az értelmetlen szenvedélyt a kövek közt keresd, |
| ahány ott fenn a nagybetű, az mind arany-veréb, |
| a jobbik válla szaggat-é, vagy villámlott az ég, |
| jaj, fára mászna, itt belől csak felfelé van út, |
| jönnek a csőszök, párosan, rázzák a kertkaput, |
| jaj, szárnya nőne, de mi lesz, ha egyszer szárnya nőtt, |
| annyi erő kell még ide, mint ébredés előtt, |
| térde alatt az ércsomó lilára megdagad, |
| csak csúszni egyet, mégegyszer a nyelvébe harap, |
| gyümölcstermő öreg kezét a sírhoz cipeli, |
| eljön egy temetőbogár és mécsest tart neki. |
|
Bolond munkaszolgálatos
| Meneteléskor a hátizsák és a pokróc |
| mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében, |
| amikor másfél percre megállt a század, |
| a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen, |
| vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl, |
| nagyság szerint egymásba illesztve |
| és összekötve cukorzsineggel, |
| a legfelső dobozon kép volt. |
| Már indult volna az autó, az őrmester |
| szokás szerint valamit kiáltott, |
| mikor az egyik doboz legurult a kerékhez, |
| a legkisebb, amin a kép volt: |
| „Leesett” – mondta és utána akart kapni |
| és a bajtársai fogták a kezénél |
| ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében |
| és csurgott végig a zubbonyán a könnye |
| „Leesett” – mondta este is, a sorban – |
| az már semmi se volt, hogy agyonlőtték. |
|
A méh románca*
| vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Aki nem tudott énekelni*
Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, minta fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, és nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.”
– „Felséges Uram!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Csirip, csirip – mondta. – Csirip, csirip.” Aztán elszállt a bemberg-fáról, s azóta hallgatót keres. Mélyföldön és vizek fölött jár s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes, a madár száll és szomjazik. A király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad. Olykor, ha eszébe jut, messzelátón, megidézi a madarat. |
A valóság talaja
| „Burjánzó ibolya-indák közt, hol a tenyészet |
| ezer pórussal lehel a nadír mélységeibe és |
| a hangyavárak s a féregcsatornák mikroszkóp- |
| nyugalma szerteáramlik és termékenyít, |
| az algák és a gombák szimbiózisában, |
| a megújító spóra-pusztulásban |
| szeretnék véres fejjel rádzuhanni |
| s vergődni sárga, fojtogató karjaidban, |
|
| A felesége sírt a válóperen: |
| „És kirándulni sose jött velem. |
| Még csak ki sem mozdult, kérem, |
|
|
Bivalyok között
|
In memoriam Dési Huber István
| Mit tarthat még jelenvalónak |
|
| keresztbe vasrács nőne csak |
|
| tövében gizgaz sem világol |
| megint irgalmasabb a távol |
|
| a szénkupac megnől erősre |
| az ég mögötte puszta rőzse |
|
| háncsból fonták a templomot |
|
| falak vályognál vályogabbak |
| körömmel írott mégis ablak |
|
| ki ablakból néz merre jut |
|
| kövér eperfa piros kémény |
|
| növényi rostból barna csuklók |
| s honnan jöttek a napraforgók |
|
| nincs a legelőn semmi sem |
|
| világnyi ölben béna magzat |
| felfalna egész szénakazlat |
|
| vastag az asszony körme is |
|
| s az ember jár sokszögű börtön |
| már nem látni a fényözöntől |
|
| bivalynyit bődülnek a fák |
|
| valaki küszködik az árral |
| kinek kell hajnali madárdal |
|
| szemben az út jobboldalán |
|
| a szája szétpattanna vétlen |
|
| kinyílik a két szeme bokra |
| kezében mintha almát fogna. |
|
|
Húsz év után
| csigás hajú szép Sámsonok, |
|
| mert a tenyészet megfeszül, |
|
|
Optimizmus
| A tiszavirágok ma ünnepélyes |
| a független köztársaságot |
| s kétmilliárddal harminc ellenében |
| (ötszázan tartózkodtak a szavazástól) |
| elfogadták az emberek örökös |
| törvényjavaslatot, amely szerint |
| az adó teljes összegéből, |
|
Lámpással kezemben
| Okos és tehetséges férfiak! |
| Évszázadok óta nyeregben ülők, |
| lombikszerte kincset keresők |
|
| kik egy jó oldalbordáért cserébe |
| a csontjainkból szobrokat faragtok |
| és lelki válságaink ürügyén |
| csináltok érdemes stilisztikát, |
|
| és kik a kőbaltás iparkodásból |
| megalkottátok végül az ipart |
| s vizet tereltek, öltök és öleltek |
| tavasz-időben, ha a mag kihajt, |
|
| mert humusz nektek az egész világ |
| s a derekunkra hol kötényt kötöztök, |
|
| egysejtűek és vadpáfrányok óta |
| jaj, hős vagyok, mondjátok nyitott mellel |
| (vagy valahogyan odanézünk) |
| bekötözzük a homlokotokat. |
|
| Az éjjel álmomban, teremtőm, |
| én voltam Florence Nightingale |
| s egy kórházban, a Krim-félszigeten |
| ti ott voltatok mind, tüdőlövéssel |
| és csonka lábbal, Beethoven-süketen |
|
| s én teremről-teremre jártam |
| ostoba lázcsillapítókkal és lámpással kezemben |
|
| és csodákat csináltok megint |
| és szamárságokat, fivéreim. |
|
|
Bankett
| Fénycsövön, hanghullámon, hordárarcon, |
| egyvágányú magasvasúton, mozgólépcsőn, |
| vezetéken, föld alatt, hotelliftben, tálcán, |
| árkádsoron, amerikai patikában, |
| mikrofonban, sörkertben, lampionos |
| vízesésen, kakukkoló szobacsengőre |
| hajlong előtted a téboly. |
| Kakas a szemétdombon, híres kis magyar! |
Jokohama – Tokió, 1965. június 8. |
|
Merre nézzek?
| Akár egy félbemaradt jajkiáltás, |
| az ablak előtt megakadtam. |
| Nem a hazám van kinn az utcán – |
|
| Mi hajlongunk, ők kezet ráznak. |
| „Kampai” mondjuk, s ők: „Egész-segére.” |
| Gésáért, kimonóért, pagodáért |
| gulást, csikóst, fokost adunk cserébe. |
|
| Fölfelé, a földrengés fölé, |
| a vulkán fölé, az éhség fölé |
| nőnek a házak, a hidak, a boltok. |
|
|
Az oszakai dokk
| Nec supplex turba timebat |
| s nem félt megalázva a nép sem |
| a szállodában angolul beszélnek |
|
| nyugodtan álmodom a zajtalan |
| szobában barna tapéták puha |
| gömbkilincsek közt az ajtó- |
|
| nec supplex turba timebat |
| a rádióban angolul beszélnek |
|
| távol-keleti bajtársak testvéreim |
| a quiz-játék után ma igét hirdet a páter |
|
| a szőnyegen felivódnak a léptek |
| ki járhat itt akiről nem tudok |
| kambodzsai herceg argentin kereskedő |
| ajtóm előtt hangtalanul beszélnek |
|
| én meg csak álmodom a monszun |
| negyven fokos melegében légyzsongás |
| nélkül függönytelen ablakok mögött |
| már túlrezegte önmagát és lenn |
| mozdulatlanul macskaháttal ülnek |
| nec supplex turba timebat |
| s a csatornában mint egy tankhadoszlop |
|
|
| – De. Filléres regényből. S önnek? |
| – Talán. Üzletkötő vagyok, s evégből sokfelé járok. És Ön? |
| – Későn. Persze, a vasfüggöny. |
| – Én mást is tudok. Futball. Halászlé. Vörösbor. Piszok. Ön visszavágyik? |
| – Piszkos ez a dokk. S Ön honnan jött? |
| – Én argentin vagyok, tessék itt a névjegyem. |
|
|
Eső Kiotóban
| Nincs hát a hegyi úton öszvér |
| mely szolgát visz úrasszonyához |
| az üzenettel, hogy visszajöhet, |
| elment a festett homlokú, a szép, |
| rossz kenőcsöt használt a szerelemhez |
| s elküldte őt az úr; és megpecsételendő, |
| hogy szent és végleges az üzenet, |
| a szolga most felvágja a hasát, |
| s az udvaron, mint véres gondolatjel, |
| elterül ifjú asszonya előtt. |
| Eső esik a hegyi pocsolyákba, |
| nincs kard, nincs vér, nincs fűzöld kimonó, |
| szerelem-balzsam sincs, se rossz, se jó, |
| s sehol sincs a kiotói kert. |
|
Horogkereszt
| „Amit a mellükön lát, ősi buddhista jel.” |
| Fekete dresszben sportolók futnak körül. |
| „Nán deszká? Ősi buddhista jel.” |
| Dobognak a szálló bambuszligetében. |
| „Mi baj van? Mondom, hogy ősi …” |
| Repedezett a szájuk. |
„Buddhista jel.” |
|
| Csak ne jöjjenek túl közel. |
|
Tokusima, 1965. június 24. |
|
Egy európai Hirosimában
| Megint egy park. Kétszáz fajta növény. |
| Múzeum, vihogó diákok, park. |
| Romos emlék-palota, park. Szépen ívelő híd. |
| Sírszobor, mélyen a parkban. |
| Üzletek helyett fák, tapsoló bokrok a koncertterem |
| karzatán, a magyar szerzetes |
| tíz ujja kivirágzik, parkok járják |
| körül az új főutcát, a kioszkot, |
| elterülnek, egymásra-buknak, |
| a lépcsőbe-égett csöppnyi úr vezényel, |
| jönnek és errébb-jönnek a fák, |
| rátelepszenek a megszólalásig-hű panoptikumra |
| és pattogva mennek szanaszét |
| a hegyekbe és a föld alá, szenesedni |
| és szaporodni, folyók fölött |
| és nők hajában, és kórteremben, |
| kérem, tábornok úr, eddig minden ország |
| elvégre nekünk is volt Auschwitzunk, |
| Készítsünk egymásról dokumentumfilmet inkább. |
Hirosima, 1965. június 27. |
|
A legszebb város
| Itt járt Xavéri Szent Ferenc. |
| Itt szállt partra a portugál hajóhad. |
| A délsziget legnagyobb lázadását |
| itt verték le a császáriak, és a népvezér |
| végzett magával; a Cseresznyevirág- |
| tűzhányó egybeforrt a szigettel, |
| a körhintáktól kigyulladt a város, |
| eső esett, a szökőkúton álltam |
| pirosan fénylő lakkcipőben, és |
| elfelejtettem, hogy meghalhatok – |
| ez volt a legszebb város, itt mindig |
| az éjjel tájfunt jelzett, |
| már itt van, a Fülöp-szigeteknél. |
Kagosima, 1965, július 3. |
|
Jósok az utcán
| s már semmire sincs mentség |
|
| s hogy nem fog meg az átok |
| ég s föld között hajósok, |
|
| s hogy kik elmennek tőlem, |
| két csillagról, egy dalról, |
|
|
Esti kórus
| Két, piros pontokkal tűzdelt halászhajó |
| az öbölkaréjban, jobbra, tüzek égnek |
| öreg japán figyeli, ahogy zümmögnek |
| bólint nekik, és elindul a hullám, |
| hova lett az anyanyelv, az isteni korlát ? |
|
Mit kérdezett tőlem
a francia jégtáncosnő, Nyugat-Japánban, éjjel féltizenkettőkor?
| Apám görög, partnerom pederaszta. |
| Hogy mondja héberül: béke? |
|
| Tudja, La Roque-sur-Pernes hol van? |
| Ott láttam magyart. Ha kiöregszem, |
| nyelvtanár leszek Avignonban. |
|
| A fényképem: Egy pagoda előtt. |
| Hong Kongba igazán nem megy el? |
|
|
Jadzsima három halála
| Késsel próbálta – kicsorbult a kés. |
| Kötelet rántott – szétszéledt a sodrat. |
| Meglátta hát, hogy a szerszám kevés; |
| Nagano fölött hegyek magasodtak; |
| s a szentély-tetőn hó, és hó lesz holnap, |
| nap-nap után, megtervelt éhezés, |
| szikrázó szemmel, föl a csúcsig, és |
| szoborként dőlve a rőzsehalomnak – |
| valami csak lesz ! más, mint ami lett, |
| valamit majdcsak idébbhoz az álom. |
| Egy paraszt vette észre a tüzet, |
| havat hordott rá, szó nélkül, fatálon, |
| aztán eltűnt. S ő felkelt boldogan, |
| és tejet vett a szomszéd faluban. |
|
Szakura-ág
| Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
| küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
| Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
| félreborítom a bambuszerdőt, |
| átugratom a szentély-kapufákat, |
| lefelé úszom a kő-vizesésben, |
| mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
| nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
| kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
| itt, ahol a vadak se járnak, |
|
| tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
| szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
| gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
| hol az a völgy! a térség visszadob, |
| a hegyek körben fölédhajolnak, |
| szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
| napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
| ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
| ahogy lennem adódik egy évtized óta, |
| te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
| futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, 1965. július 15. |
|
Kokesi Hotel
| Zöld ablak nyílik a tetőre, |
|
| Narancsszín ablak néz az esőbe, |
|
| jobbról, a titkos feljárón? |
|
| csomósodik a vattapaplan, |
|
Morioka, 1965. július 18. |
|
Sziklába vésett vers
| „Utas, ha meglátod a tengert |
| s egyszer megcsúszol itt, |
| gondold meg, mit dobsz el magadtól: |
|
| Így fordítja Macuda-szan: |
|
| „Vándor, most megláttad a tengert: |
| Szórd szét a sárga virág magvát, |
|
Hakodate, 1965. július 21. |
|
A népünnepély búcsúestjén
|
Hiába bújsz a maszk mögé, |
| A népünnepély búcsúestjén, puskadurrogás |
| és ciklámenszín vattacukrok közt, a pultnál, ahol |
| tíz jenért kifoghatók a díszhalak, |
| polip-forma léggömb lobog az árudákon, |
| konfetti hull, és dobszó jelzi, hogy |
| a Borzalmak Házában elkezdődik a műsor, |
| te elnézést kérsz, a maszk mögött, |
|
nekem most szólnom kellene, |
|
hogy évszázados félreértés |
|
van köztünk a maszk miatt, |
| mi vagyok én? New York-i túrista, |
| aki polipot vesz és majom-csengettyűt, |
| csilingel vele utcahosszat, megtekinti |
| a Sírrablást a felsőbbrendű szellemekkel, |
| nyilatkozik, nos, ez az Orient, |
| és megcsipkedi egy kimonós gyerek arcát, |
| de járhatok neked csűrdöngölőt is, |
| elmondhatom, mi az a búcsú, |
| a magyarok is ismerik a vattacukrot, |
| a magyar vattacukor fehér, tehát koccintsunk |
| hamar a rizsből készült borból, |
| míg arcomra kiül a folklór, |
|
nem tudok szólni, nézlek, |
| körülöttünk feldagálylik az idegenség, |
| hegyek ropognak, tályogos a tenger, |
| a Földgömb egyik fele horpadozik, mert |
| orgonamuzsikára térdreesnek, a másik felébe |
| ismeretlen bolygó küld röppentyűt, elhasznált |
| ötvenezer kilométeren átreszketnek a füvek, |
| hogy éri-e őket valaha természetes |
| vagy mesterséges holdak fénye, amiről |
| szonátát lehet írni, mégegyszer nagyot |
| lélegezve és álarctalanul – |
|
minek a maszk, a népünnepélynek |
|
úgyis vége van és nézheted |
| csont-arcomban a te csont-arcodat, |
Aszahikava, 1965. július 23. |
|
Metropolisz
| beszéd, nincsenek benne szavak, |
| a fűtőtest csövén elvékonyodó |
| lefolyóján trágyás földekre |
| elviszi liften a szonátát, |
| visszajön, cakknélküli villám, |
| lefelé növő, hangtalanul széthasadó |
| forróvégű üreg, bűzös szökőkút, |
| cincogva dudorog a parkett, |
| és ráhúzzák a falakat, hallod, |
| fölfelé-lefelé-fölfelé-lefelé, |
|
Madarak
| V betű alakban lecsapnak a háztetőre, |
| Victoria! győzelem. Megy a hiradó, |
| Vért esznek Venezuelában, |
| mézet esznek Guatemalában, |
| de csizmát, azt nem esznek. |
|
| Mikor nincsenek vértanúk, |
| lehet csinálni bőrgyárat, bőrpiacot, |
| és csizmát, csizmát, csizmát. |
| Az ég fölött, a csatornák alatt. |
| Ki fogja őket szelidíteni. |
|
|
Templomtorony
| Két csúcsa közé fogná nyakamat, |
| felszúrhatná szemöldököm, |
| csipőcsontomat megkoccantaná |
| Két fémhegyű karjával visszabukva |
| jelzi az égnek roppant magányát, |
| üvegén macska jár, kenyérért nyávog. |
|
Nárciszok
| mikor még volt százlábú, viperamarás, gázmúzeum, |
| négykézláb járt a morfinista, |
| A betyár már csak krónikákban élt, |
| a síkság szűkült, és várt valakit, |
| aki majd megállítja a napot. |
| De közben folyvást, rendületlenül |
|
Álom
| Álmomban nagyon züllött voltam, |
| minden léggömböt eloldottam, |
| a léggömbök nagyot nevettek, |
| hegyek tetején hemperegtek. |
|
| Odaföntről csodákat láttak, |
| kígyófejből nőtt koronákat, |
| maguk is villognak azóta, |
|
|
Dimenziók
| Északlakók, ködös öngyilkosok, |
| délvándorok, narancsfabottal, |
| hó a hegyen, csoda! keletlesők, |
| négy táj felé, a partokon |
| kinyújtják görcsös kezüket |
| és visszanéz a parttalanság |
| mert eléggé álom és eléggé |
| s az utazással mégis véget ér, |
| nem úgy, mint az Isten és a szén. |
|
Kaland
| Nekünk nincs tengerünk, nincs tengerünk, |
| határaink közt mit tegyünk, |
| az Óperenciás-tengeren is túlra |
| Napóleont leverni, atomot kitalálni. |
|
Apróhirdetés
| Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
| lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
| dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
| átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
| hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
| „Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Bizonyosság
| És alászálltál minden mozdulatban, |
| de ott voltál a hegyen is túl, |
| mint a holdé, biztosan arc volt |
| s ami most süllyed az időben: |
|
arc volt. Atlantisz lett. Beletörődtem. |
|
Orákulum
| A Meteorológiai Intézet jelenti: |
| kedd, szerda, csütörtök, péntek, |
| változó felhőzet, gyenge nyugati, |
| észak-nyugati szél, a nappali |
| felmelegedés alig változik, |
| a talajmenti fagy fölenged, |
| eső nem várható, hacsaknem záporeső, zivatar, |
| a hőmérséklet éjjel-nappal nulla fok fölött, |
| éjjel-nappal nagy szöcskék gyülekeznek |
| a kristályhegyen, és vasárnapra |
| – előreláthatólag – teljesen elborítják az eget. |
| vegyünk magunkhoz esőkabátot |
|
Dal
| bizony, szomszédos csillag, |
|
|
Ének
| ha csak egyetlenegyszer is |
| és a kavicsok, a dombok, a gyárak, a labdák, |
| a felrepülések, a villamos ívek |
| közt hintáló maszatos angyalok |
| zengenek egyperces litániát – |
|
Kagylókoromban, egykoron, |
|
a telhetetlen mélybe zártan, |
|
az énektől halálra váltam, |
|
kagylókoromban, egykoron, |
|
lejött, lejött az Úr utánam – |
| hogy a kavics meg a lámpa |
| meg a maszatos kölykök a parkban |
| továbbadják az öröklés jogát, |
| s akit a növekvő sorokból |
| egy növekvő sejt kiragad, |
| utolsó percig mást se képzel, |
| hússzinü, vérszinü kávát – |
|
alatta van a végtelenség, |
|
minden jó vizek ott miséznek, |
|
s mindétig hallatszik az ének – |
| a vonuló és a képzelt vizekét, |
| a népvándorlásét és a vonuló |
| a menekülőben is ikrát rakó |
| halakét és a sziklaszélen |
|
| ha csak egy pillanatra meghallottad, |
|
|
Varázsló
| Te kétkezű, te csodálatos, te szőke, |
| elképzellek a térben, súlytalanul, |
| kapálva, mint a béka, és fulladozva |
| és egy hegyet tolok a lábad alá, |
| félni tudj a napfogyatkozástól, |
| és várni merd a földcsuszamlást. |
|
Teremtő
| Elképzellek a vizek közepén |
| egy dióhéjban, cethalak között botladozva, |
| és megőszülve a parton, ahol |
| a káromlás madarai rontják |
| és már lelassult szél viszi a |
| virágmagot és az óriási macskák |
| s akkor a balgaság határán |
| fölkelsz, egyetlen fejszecsapással |
|
Szilveszter
| Négy évszak kráterében állok |
| virágnak indult szerelmek felett |
| halott fenyők fedetlen árkok |
| honnan jönnek a jégvirágok |
| hová mennek a gyermektelenek |
|
Johanna*
Szonettkoszorú a gyilkosokról
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| és mert e század intellektuális |
| a finom szürkeagy lett a vagyon |
| nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
| akár Pompéjban műemlék a rom |
| járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
| számológép áll a határokon |
| és nem főváros Európában Párizs |
|
| nagyúr akinek tengerpartja van |
| nagyobb akinek sok a levegője |
| már csak a szárazföld bizonytalan |
|
| épp ideje volt hogy elvették tőle |
| az észkerék az őrletés hatalmát |
| Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
| Isten se győzné hajtani a malmát |
| ezer darabra törtek a vevők |
| cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
| aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt |
|
| és tegnap tegnap még mi volt a balság |
| valaki Bábelt építeni jött |
| repedt tükörben nézi most az arcát |
| és fürkészi a lapos háztetőt |
|
| elég neki ha ablakán kilát |
| hisz antennáján bejön a világ |
| s a világból a közös unalom |
|
| mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
| a szomszédéi csak dögöljenek meg |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
| Egy elmeosztály húsz Napóleon |
| vállat a térdhez elmesport ebédig |
| nyakat a lábhoz így növünk az égig |
| fejet a farhoz itt az alkalom |
|
| e térség neve máig vérhalom |
| az én nevemre tüstént kicserélik |
| ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
| képrombolás és gombnyomás között |
| csizmával nemzett jogutódaimban |
| és a világon ahányfajta cím van |
|
| magunkra vesszük mindenekfölött |
| és aki vinnyog megsütjük a talpát |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
| De jól okultunk nincsenek Johannák |
| tehénvér szagú állatorvosok |
| hülyék kik másnak hullatják a mannát |
| és violákra bontják a napot |
|
| vagy énekelve hurcolják a kannát |
| a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
| s megérezve a vizek nyugodalmát |
| elindulnak a szomjas pásztorok |
|
| elmentek mind egy hosszú vonulatban |
| csillagot hordva lámpafény gyanánt |
| zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
| toronyiránt most is toronyiránt |
| elől egy könnyű szarvas szabadon |
| amerre elment ritkul a vadon |
|
|
| Amerre elment ritkul a vadon |
| Imádkozz értem bűnösért Johanna |
| a fát kivágom aztán eladom |
| Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
| ha nem veszik meg annyiba hagyom |
| reped a törzse szikrázik a balta |
| holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
| Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
| imádkozz értem holnapra mi lesz |
| a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
| felsorakoznak ételért a hangyák |
|
| korsó ötér sztriptíz az asztalon |
| ki az ajtóban az a hajadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
| Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| ha kérnénk legyen ide-költözött |
| mint Szent Ferenc a farkasok között |
| s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
| és lepedővel még be is takarnánk |
| mit régi céhek új takácsa szőtt |
| s míg elmondaná hogy mivégre jött |
| kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
| úgy bizony drága társak ez maradt |
| miként a tárgyak véges a harag |
| egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
| és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
| mi pedig lassan lámpát oltanánk |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
| Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
| a babonát se szeretjük nagyon |
| ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
| amit ma adtam visszakaphatom |
| ki tudja hátha órjások a törpék |
| a sors kereke fordul egy napon |
| és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
| a szemrevétel bizony sose baj |
| így jut előbbre az emberi faj |
| mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
| ezért vissza a kardot és tüzet |
| nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
| Nevén nevezzük mint valami szajhát |
| Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
| hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
| még hajadon a katolikus vallást |
| vallja és atyja nevét viseli |
| ekkor született így hívják az anyját |
| foglalkozás- és állásnélküli |
|
| nem végzett semmiféle iskolát |
| az átlagosnál finomabb a lelke |
| az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
| könnyebb munkákra biztosan bevált |
| Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
| Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| ha tűzrerakni ment megállt a hó |
| emberek között nem fogta golyó |
| és barátokra lelt a karvalyokban |
|
| a lángoknál csak azt szerette jobban |
| ha egyre több a lángolni tudó |
| a parázs helyén ottmarad a szó |
| mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
| s a tűzrakásban részt vehet akárki |
| csak együtt lenni csak helyettük látni |
| nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
| Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
| miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
| Egyszerre minden hűtlenség kevés |
| nekem sosem volt barátom Johanna |
| egy ideig elhallgattam mesés |
| históriáit de nem volt hatalma |
|
| fölöttem habár abban semmi vész |
| nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
| a többinek de a szemébe és |
| a mozgásába fény van és a hangja |
|
| olyan milyen is furcsa és az ember |
| fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
| csak elkíséri mint galamb a párját |
|
| de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
| egyeseknek a tisztesség nehéz |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
|
| Emléknap indul és ítélkezés |
| kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
| rút félreértés áldozata és |
| lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
| márványkő áll a síron ég a mécs |
| az avatásra verset ír egy agg bárd |
| sajtó rádió tévé filmezés |
| és levegőbe repülnek a sapkák |
|
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
| a páholyban az inkvizítorok |
| gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
| végbe kell vinni a kísérletet |
| most jókor míg a teljes ég lakatlan |
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
| Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| hordjon hélium ellen ércruhát |
| bőrét napvédő krémmel kenje át |
| és földközelben álljon mozdulatlan |
|
| amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
| folyton a tűzről prédikálna hát |
| most itt a tűz csak élje ki magát |
| a kakas szava majd először harsan |
|
| mi később halljuk ha felkelt a nap |
| az élet csúcsa tőlünk idegen |
| a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
| vagyis Johanna lesz a boldogabb |
| s az emberiség szenved idelenn |
| mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
| Mert látni kell az élve pusztulást |
| az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
| Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
| a homo ludens elfelejti lásd |
|
| hogy kell kezelni a kígyómarást |
| Rouen Segesvár és Theresienstadt |
| és Hirosima mind kísérletek csak |
| tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
| kettő lehetsz csak bármit is akartál |
| ifjú halott vagy öreg forradalmár |
| élő húsoddal tápláld a tudást |
|
| légy élhetetlen élősdi eretnek |
| majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
| és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
| És ő túléli mit tehetne mást |
| azokkal akik martalócok lettek |
| vagy mártírok mert féltek és szerettek |
| akár a magma legmélyére ásd |
|
| a sírban sem talál vigasztalást |
| férgeket indít szerte a hegyeknek |
| fehérmelegre veri a szonettet |
| korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
| mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
| hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
| minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
| a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
| és kíntornál a kannibálmalom |
| agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
| Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
| Isten sem győzné hajtani a malmát |
| egy elmeosztály húsz Napóleon |
| de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
| amerre elment ritkul a vadon |
| nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
| nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
| nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
| nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
| egyszerre minden hűtlenség kevés |
| emléknap indul és ítélkezés |
|
| hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
| mert látni kell az élve pusztulást |
| És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Zsoltár
| Tőled az utak négyfelé vezetnek |
| magamba-mélyre és a szűk hazába |
| tengerek görbe hátának s a fellegeknek |
|
| nincs veszélytelen rakpartja a földnek |
| kutak áradnak szétporlad a káva |
| lepkék és teherautók összetörnek |
|
| vakítanak a zsúfolt rézhegyek |
| nyarat fordít a csontokon a pára |
| te vagy a forgás bárhonnan nézzelek |
|
| a nap észrevétlen fordulása |
| négybevágott almában az egybekívánkozás |
| az utasnak az utolsó pogácsa |
|
| a sorompótlan világgáfutás |
| éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba |
|
| mert por szállong a városok felől |
| mostmár mindenütt ahol a szél jár |
|
| forgok maradék sejtjeimmel |
| az ismeretlen középpont felé |
|
|
|