A síkság
nincs ki hiányod elüvöltse |
|
nem esik jég nem fúj a szél |
öles pelyhekben fagy a hó |
|
nincs ház ahonnan csüngjenek |
kedélyes formás jégcsapok |
nincs semmi forma és kedély |
|
hosszú az éjjel nem vagy ott |
nincs ki halálod elüvöltse |
|
|
Ma este szürkületkor
Váratlanul lépett elém a lomb alól |
vagy a lomb közül a fából |
öreg manó egyszerre odanézett |
nem láttam a szemét csak azt hogy visszahökken |
elsápad rádől a higanyfény |
s futni kezd robog végig az utcán |
és vas-cipellős lépteimmel |
csattogva futottam előle én is |
|
mint egy körző két megvadult szára keringtünk |
a kékbeburkolt háztömbök között |
kergetőztünk senki nem járt az utcán |
|
csak a mi talpunk ólomkatona-csattogása |
visszhangzott a háztömbök felett |
most is ott van az még a város |
kottázhatják ég felé nézve |
|
|
Orgonaszó
Valahol orgona szól, idehozza az ősz, |
valahol lángost sütnek ebédre, |
megy a vonat, a füstje kanyarog, |
az ablak alatt járnak, integetni kéne. |
|
Szólni kéne annak, ki lenn jár a kövön, |
megkérdezni: hallja-e az orgonát, |
akarja-e, hogy megrezgessük a sípot, |
hogy kiszökjek az ablakon át, |
|
hogy ketten valahol, két veszett kölyök |
kilopjuk a tálból az ételt |
és városról városra kísérjen bennünket |
|
hogy utazzunk sokat, s ha belefárad, |
én megint ide visszaszökjek, |
hisz vékony az üveg, vékony az ablak – |
a lépések jönnek, jönnek. |
|
S az orgona zúg. A lépések kongnak. |
Egy-kettő, egy-kettő. Mind közelébb. |
Mire értem jön, megsiketülök. |
Mire ideér, kihül az ebéd. |
|
|
Alternatívák
magadban beszélsz az utcán, |
nagy széles ívben mutogatsz |
s mikor senki sem válaszol |
rábólintasz és meghatódol. |
|
A parkban pad szélére ülsz, |
elnézegetsz egy gyereket, |
mert sajnálod a cipőd orrát. |
|
Segítség is jön: zene, bor. |
Az elbeszélés során kiderül, |
|
|
Farsang
Lehelet-pára a kövek felett – |
a gyomok csillogva lélegzenek |
hold-árnyék ül az egyik ágon |
ezüst csíkokban szalad a hó |
végighúzta a fagy az ujját |
|
hangtalan szánok szántják a teret |
maguktól görögnek a kocsikerekek |
forog a kormány, a duda szól |
figyel a boltok vasredőnye |
figyelnek a szerszámok a szúette |
|
óriás fénykörrel inog a lámpa |
egy ház a sarkon összedől |
majd újra-épül, hatalmas láda, |
|
hé, ide mindenki, aki csodál: |
ma itt az Északi Szél vacsorál |
ide körém mind, jóakarók! |
acélkék hálóját szövi a pók. |
|
|
Miként a mesteremberek
Mindent eldobáltál, ha verset írsz, |
A Duna deltájából itt a visszhang. |
A gleccserek vizéből őzek isznak |
de csak meteor mártja meg magát a vízesésben. |
|
Háromágú szigonnyal hajladoztál |
golyókat pattintottál vágyad szikla-erdejéből |
énekes madarak röptét megdobtad – és az égből |
zsoltáros hangú védelemre vártál. |
|
Most el kell bírni majd a csöndet |
korbácsolatlan, görnyedetlen háttal |
vagy munkálkodva, játszódva az árral |
görnyedten is, miként a mesteremberek, napestig. |
|
És új holdtöltéktől századfordulókig |
türelmes árnyként szolgálni a napnak |
míg aztán hosszú éjszakákon öregemberek megsiratnak |
fiatalok magukkal visznek reggel a mezőre. |
|
|
Ejnye, de szép
Ejnye, de szép szarkóma! – kiált remegőn a seborvos |
|
s homloka gyöngyözvén, hajlik a kése fölé. |
És a beteg, ki fehér gomolyagba csavarva halódik, |
|
várja az áldott hírt: „Undok a seb, de ön él.” |
Ám kibomolva az éterszag hitető erejéből |
|
s látva: nem értik meg, mért akar élni tovább, |
hordágyán, mit a két szanitéc menetelve ragad meg, |
|
összébb húzza magát, és a szemét lesüti – |
így érzem magamat, mikor egy-egy versem előjön, |
|
s pápaszemes figurák nézik a lámpa alatt: |
„Ejnye, de szép kis vers!” – csettint a papíron a férfi, |
|
„Lírai” – mondja a nő, s másnap idéz valamit. |
|
|
Mozdony előtt
Mint két nemes fragmentumot, az éj |
csak belevágott bennünket a tájba, |
s a természet korall-kisplasztikája |
lyukaccsal, ággal, boggal a sekély |
|
tóra bukott, kendőzte, és szeszély |
szerint felkapta és elénkbe tárta, |
majd visszadobta, és mi közbül állva |
kar nélkül lengtünk, megszívott a mély: |
|
nyakunkba ér a tűzköpő, mi lesz, |
a műterembe tévedt dühös isten |
mindjárt nekünkjön, sínjéből kibillen, |
|
„Ne félj” – mondottad – „csak káprázat ez” |
s a töltés rengett, mint egy pogány oltár. |
Az ál-veszélyben milyen nyugodt voltál. |
|
|
Jelzőlámpák
Idegen test volt, közel hozzám, |
a fejemben a ferde sínpár |
mondta, hogy eljön a vonat. |
|
Végighűtött a jóltudottság, |
már semmi sincsen, ami véd. |
Mennek a testek és az órák, |
|
|
A kiválóság dicsérete
Kiválóak azok az asszonyok, |
még kiválóbbak azok az asszonyok, |
de a legkiválóbbak mégis azok az asszonyok, |
akik miatt leszoknak a dohányzásról, |
sőt, a kapricpárnáról is, esetleg. |
|
Esti imádság
Én olyan nagyon jó vagyok |
mint öreg nyulak, öreg királyok. |
Nappal nem szólnak rám a kocsisok, |
este nem ütnek meg a huligánok. |
|
Ha eljössz hozzám, én leszek |
nagy út után a vizesárkod. |
Mert olyan nagyon jó vagyok |
akár a víz, hogyha kivánod. |
|
Hullám fölött, hullám alatt |
elalszom majd, semmit se látok. |
|
|
Karácsonyvárás
Végigjárja a vonalat a kör |
beleérik burkába a gyümölcs |
ennek is be kell teljesedni |
|
háromszögekbe rántja a levelet |
szerteágaznak az őszi csatornák |
ennek is be kell teljesedni |
|
ráhullnak az évekre a mozdulatok |
széthúzódnak |
meggömbölyödnek |
zsugorodnak már jóelőre szépen |
ennek is be kell teljesedni |
|
a végén mégis tiltakozunk |
|
|
Átjárja az ablakot a sötétség |
|
csak a kénsárga porzók maradnak |
|
hány év telt el a legutolsó kivirágzás óta |
találtatik-e visszanézni ablak |
|
és küszöb ahol még várni lehet |
|
|
Két keresztbetett rúd ez a karácsony |
a fenyőtűk útközben elhullottak |
a megfoghatón túli rácson |
|
soká kell nézni és megimbolyul |
ágyam fölött |
csillagot szór a naptár |
|
egy jó nézés csak és ünnepelünk |
|
|
|
Korán itthagyott
Hogy nem jöttél, az nem segített, |
Jöttél, mostan őrizzük egymást, |
|
Engemet korán itthagyott a kegyetlenség. |
Ha mégis ütnék-szabadulnék, |
összetévesztem a béklyókat önmagammal. |
|
Pilótát szerettem, szerettem Petőfit, |
szerettem a folyton-utazókat, |
az elrugaszkodni-merőket. |
A strip-tease táncosnőt is megirigylem |
s a részeget, a berugni-merőt. |
|
És ha egyszer hajamnál fogva |
talán, talán felkapálom magam |
s beszélek Rólad, eszméletlenül. |
|
|
Kőbogár
ki könnyű voltál egymagad |
|
szétnézek nincs tovább utam |
bálványok dőlnek mi marad |
|
néhány köröm egy hajcsomó |
rád hallgatnak a bokrok is |
|
|
Változatok a szavaidra
Hol olyan nagy hegyi csönd van |
|
jaj az útszél dadogok csak |
|
|
Ha el lehetne szavakba menni, |
szavakba menni, szó-vidékre, |
|
Ottan leverném a port magamról, |
lábamról is, meg hajamról is, |
csak úgy fénylene minden. |
|
Hegyitó csöndjében megmártóznék, |
hegyitó csöndjébe követ hajítnék |
|
Este, ha járnak a denevérek, |
féllábon ugrálnék, és mondanám: fé-lek! |
|
És már nem is volna baj semmi. |
Be vagyok kerítve, megtart a zengés, |
|
|
|
Fehérruhások
Ha majd egy szép nap eljön |
az árnyék mögött megtapadnak |
kavicsszórás ingtépés ének |
|
Álomfejtés*
A cella falán fölizzott a por. |
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…” |
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor, |
reszketve állt a pék és a pohárnok. |
|
A rácsra nézett József és szelíden |
így szólott: „Hármat fordul még a nap, |
a te életed megmenti az Isten – |
téged meg fölfalnak a madarak.” |
|
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a |
tévedhetetlen láz sugallata? |
s hogy van feloldás, ha semmit se szól? |
|
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt, |
és hulla volt a halálraítélt. |
Nincs kibúvás a látott szó alól. |
|
|
Pannon ég alatt
A présház alatt megfordul az út |
jobbra lehajlok s látom a falut |
|
a kékre csiszolt hegyi utakon |
idegen vagyok kíváncsiskodom |
|
ember sehol csak szőlő és akác |
antennák alatt homokból a ház |
|
pincék között és pannon ég alatt |
szürke próféta kis szamár halad |
|
gyöngyház fülével hátrainteget |
ez volt a tisztes plebejusnegyed |
|
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot |
kordéjukkal a kalmár vándorok |
|
innen nézték a haragos időt |
a szelíd pékek és a bábsütők |
|
s a várból visszaszólt a zene tánc |
és olasz fényével a reneszánsz |
|
s amerre egy-egy kordé elhaladt |
utak nőttek a pannon ég alatt |
|
s barna kaftánját meghúzva magán |
az én ősöm is erre jött talán |
|
s ahol most én az útszélen megállt |
körülnézett és félve prédikált |
|
vagy az a másik az a józanabb |
ihol csinált szattyán topánokat |
|
és szépanyám kis sárgaszemű nő |
nézte hogy kutya ne szökjön elő |
|
kicsapta játszani a gyereket |
és énekelt és füveket szedett |
|
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt |
a dombok körül járta a határt |
|
széllel vesződött télben áttelelt |
a férgek nagy gyomrából újrakelt |
|
így jártak mind a lábnyomuk ezüst |
jöttek hivatlan szépen mint a füst |
|
s ahogy én védem a magam rögét |
őket is megvédte a pannon ég |
|
innen is túl is kéklik az az út |
hát menjen innen fusson aki tud. |
|
|
A hídverőkkel
A hídverőkkel, ha találkozunk, |
illendően köszöntjük egymást. |
Víz alatt mikor kutatnak, |
másfajta mélységeket ismerek. |
Ők csinálják a két part kézfogását, |
kezetfogunk mi is, ha dolgunk |
|
Mert cinkosaim ők, még ősidőktől, |
mi tudjuk ezt és sohasem dicsértük |
paradicsomi összetartozásunk. |
|
Tiszteljük egymásban az idegent |
s a párás földön úgy boldogulunk |
mint hogyha más-más éghajatokon |
|
|
Félreköltözött
Földön a fedő, üres a fazék, |
Se illatot, se ujjlenyomatot |
de ittmaradt egy mozdulat |
|
Vénlány a bálon
ha sántikál már az sem számít |
póklábával az esőcsatorna |
|
keskeny a hold-sáv ott okádik |
egy részeg úr ki elfeledte |
a régi liliomos királyfit |
|
egy dülledt békát néz egy másik |
a gránitszobor az utca végén |
ma héttől háromig bokázik |
|
|
Ötvenkét vasárnap*
minden korhely ott terem, |
|
Szépleány hord alkalmasint |
krepdesint is, karmazsint is, |
szétosztandó fenn a bálon, |
mert a várban már javában |
zúg az udvar, ott jön, ott van |
|
Az a jó, hogy messze van, |
ha közel van, veszve van: |
|
ciroklőre, szinészpletyka, |
|
|
Az idegen
Csillaghullás volt nyári este |
lekvárt főztek az asszonyok |
pirosnyelvű komondor leste |
azt ki az úton jött gyalog |
|
kampós botjával nem varázsolt |
csak piszkálta a bokrokat |
nem jött fennszóval és nem házalt |
|
megkoccantott egy sírkövet |
nem repedt meg a szürke márvány |
nem hordta szét a lelkeket |
|
bujkált a hold a sárga árnyék |
széles kalapján szétfolyott |
még mielőtt halálra válnék |
ugass ugass ki járhat ott |
|
hasas tehénkém meg ne vesszen |
jó velőborsóm lenne szebb |
fekete macskám talpra essen |
|
a kertkapukban láthatatlan |
csillaghullás volt nyári hajnal |
a köpönyeg ronggyá feselt |
|
megnőtt az ujja akkor is még |
éjjel rászórt a léckerítés |
egy félmarék paszuly-magot |
|
|
Arab költő sörösüveggel
Mikor beértem Szafadból Tibériászba |
s a kapu alatt megpihentem, |
a holdfényes homokkövek között |
a kert tele volt európaiakkal. |
Akkor ittam először. Valahonnét |
előjött egy cigánynő, s kétszer tíz |
piaszterért azt mondta, hogy |
|
Estére együtt ittunk és énekeltünk, |
aztán hat óra lett, én sírni kezdtem, |
ugyanakkor a müezzin hatot kiáltott, |
Ibrahim, sikoltott nagyapám, s bátyámra bukva |
én sírtam, ötszáz kilométerrel odább, |
és semmit nem értett a társaság. |
|
Azok nem ébrednek föl a villámfényre éjjel, |
csak hírekből tudják, hol csapott be a villám. |
nekem a szemhéjamban üt olyankor a vér |
Dobban a föld, nyílik a cellaajtó, |
kezemre hullanak az ibolyavirágok. |
|
|
Almaszedő öregasszony
Az évben Vízöntő hava jócskán felébe múlt, |
almát szedne a fák alatt, csak ami elgurult, |
köténye van az öliben, megrakná jó tele, |
csúszik, hámlik a héj, ahogy csak törölné bele, |
négykézláb megy, kapkod, keres, a szép gyümölcs szalad, |
horgas ujjával értenyúl a kertkapu alatt, |
sötét a szikomorfa benn, az árnyéka fehér, |
hófelhő jön észak felöl, idáig el sem ér, |
itt nem kell félni, szél se jár, a márvány szélfogó, |
itt egy-tömegben áll a füst a földön, mint a hó |
piros bogár megy párosan, együtt botlik a test, |
az értelmetlen szenvedélyt a kövek közt keresd, |
ahány ott fenn a nagybetű, az mind arany-veréb, |
a jobbik válla szaggat-é, vagy villámlott az ég, |
jaj, fára mászna, itt belől csak felfelé van út, |
jönnek a csőszök, párosan, rázzák a kertkaput, |
jaj, szárnya nőne, de mi lesz, ha egyszer szárnya nőtt, |
annyi erő kell még ide, mint ébredés előtt, |
térde alatt az ércsomó lilára megdagad, |
csak csúszni egyet, mégegyszer a nyelvébe harap, |
gyümölcstermő öreg kezét a sírhoz cipeli, |
eljön egy temetőbogár és mécsest tart neki. |
|
Bolond munkaszolgálatos
Meneteléskor a hátizsák és a pokróc |
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében, |
amikor másfél percre megállt a század, |
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen, |
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl, |
nagyság szerint egymásba illesztve |
és összekötve cukorzsineggel, |
a legfelső dobozon kép volt. |
Már indult volna az autó, az őrmester |
szokás szerint valamit kiáltott, |
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez, |
a legkisebb, amin a kép volt: |
„Leesett” – mondta és utána akart kapni |
és a bajtársai fogták a kezénél |
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében |
és csurgott végig a zubbonyán a könnye |
„Leesett” – mondta este is, a sorban – |
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték. |
|
A méh románca*
vagyok szélben szalmaszál |
|
|
Aki nem tudott énekelni*
Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, minta fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, és nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.”
– „Felséges Uram!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Csirip, csirip – mondta. – Csirip, csirip.” Aztán elszállt a bemberg-fáról, s azóta hallgatót keres. Mélyföldön és vizek fölött jár s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes, a madár száll és szomjazik. A király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad. Olykor, ha eszébe jut, messzelátón, megidézi a madarat. |
A valóság talaja
„Burjánzó ibolya-indák közt, hol a tenyészet |
ezer pórussal lehel a nadír mélységeibe és |
a hangyavárak s a féregcsatornák mikroszkóp- |
nyugalma szerteáramlik és termékenyít, |
az algák és a gombák szimbiózisában, |
a megújító spóra-pusztulásban |
szeretnék véres fejjel rádzuhanni |
s vergődni sárga, fojtogató karjaidban, |
|
A felesége sírt a válóperen: |
„És kirándulni sose jött velem. |
Még csak ki sem mozdult, kérem, |
|
|
Bivalyok között
In memoriam Dési Huber István
Mit tarthat még jelenvalónak |
|
keresztbe vasrács nőne csak |
|
tövében gizgaz sem világol |
megint irgalmasabb a távol |
|
a szénkupac megnől erősre |
az ég mögötte puszta rőzse |
|
háncsból fonták a templomot |
|
falak vályognál vályogabbak |
körömmel írott mégis ablak |
|
ki ablakból néz merre jut |
|
kövér eperfa piros kémény |
|
növényi rostból barna csuklók |
s honnan jöttek a napraforgók |
|
nincs a legelőn semmi sem |
|
világnyi ölben béna magzat |
felfalna egész szénakazlat |
|
vastag az asszony körme is |
|
s az ember jár sokszögű börtön |
már nem látni a fényözöntől |
|
bivalynyit bődülnek a fák |
|
valaki küszködik az árral |
kinek kell hajnali madárdal |
|
szemben az út jobboldalán |
|
a szája szétpattanna vétlen |
|
kinyílik a két szeme bokra |
kezében mintha almát fogna. |
|
|
Húsz év után
csigás hajú szép Sámsonok, |
|
mert a tenyészet megfeszül, |
|
|
Optimizmus
A tiszavirágok ma ünnepélyes |
a független köztársaságot |
s kétmilliárddal harminc ellenében |
(ötszázan tartózkodtak a szavazástól) |
elfogadták az emberek örökös |
törvényjavaslatot, amely szerint |
az adó teljes összegéből, |
|
Lámpással kezemben
Okos és tehetséges férfiak! |
Évszázadok óta nyeregben ülők, |
lombikszerte kincset keresők |
|
kik egy jó oldalbordáért cserébe |
a csontjainkból szobrokat faragtok |
és lelki válságaink ürügyén |
csináltok érdemes stilisztikát, |
|
és kik a kőbaltás iparkodásból |
megalkottátok végül az ipart |
s vizet tereltek, öltök és öleltek |
tavasz-időben, ha a mag kihajt, |
|
mert humusz nektek az egész világ |
s a derekunkra hol kötényt kötöztök, |
|
egysejtűek és vadpáfrányok óta |
jaj, hős vagyok, mondjátok nyitott mellel |
(vagy valahogyan odanézünk) |
bekötözzük a homlokotokat. |
|
Az éjjel álmomban, teremtőm, |
én voltam Florence Nightingale |
s egy kórházban, a Krim-félszigeten |
ti ott voltatok mind, tüdőlövéssel |
és csonka lábbal, Beethoven-süketen |
|
s én teremről-teremre jártam |
ostoba lázcsillapítókkal és lámpással kezemben |
|
és csodákat csináltok megint |
és szamárságokat, fivéreim. |
|
|
Bankett
Fénycsövön, hanghullámon, hordárarcon, |
egyvágányú magasvasúton, mozgólépcsőn, |
vezetéken, föld alatt, hotelliftben, tálcán, |
árkádsoron, amerikai patikában, |
mikrofonban, sörkertben, lampionos |
vízesésen, kakukkoló szobacsengőre |
hajlong előtted a téboly. |
Kakas a szemétdombon, híres kis magyar! |
Jokohama – Tokió, 1965. június 8. |
|
Merre nézzek?
Akár egy félbemaradt jajkiáltás, |
az ablak előtt megakadtam. |
Nem a hazám van kinn az utcán – |
|
Mi hajlongunk, ők kezet ráznak. |
„Kampai” mondjuk, s ők: „Egész-segére.” |
Gésáért, kimonóért, pagodáért |
gulást, csikóst, fokost adunk cserébe. |
|
Fölfelé, a földrengés fölé, |
a vulkán fölé, az éhség fölé |
nőnek a házak, a hidak, a boltok. |
|
|
Az oszakai dokk
Nec supplex turba timebat |
s nem félt megalázva a nép sem |
a szállodában angolul beszélnek |
|
nyugodtan álmodom a zajtalan |
szobában barna tapéták puha |
gömbkilincsek közt az ajtó- |
|
nec supplex turba timebat |
a rádióban angolul beszélnek |
|
távol-keleti bajtársak testvéreim |
a quiz-játék után ma igét hirdet a páter |
|
a szőnyegen felivódnak a léptek |
ki járhat itt akiről nem tudok |
kambodzsai herceg argentin kereskedő |
ajtóm előtt hangtalanul beszélnek |
|
én meg csak álmodom a monszun |
negyven fokos melegében légyzsongás |
nélkül függönytelen ablakok mögött |
már túlrezegte önmagát és lenn |
mozdulatlanul macskaháttal ülnek |
nec supplex turba timebat |
s a csatornában mint egy tankhadoszlop |
|
|
– De. Filléres regényből. S önnek? |
– Talán. Üzletkötő vagyok, s evégből sokfelé járok. És Ön? |
– Későn. Persze, a vasfüggöny. |
– Én mást is tudok. Futball. Halászlé. Vörösbor. Piszok. Ön visszavágyik? |
– Piszkos ez a dokk. S Ön honnan jött? |
– Én argentin vagyok, tessék itt a névjegyem. |
|
|
Eső Kiotóban
Nincs hát a hegyi úton öszvér |
mely szolgát visz úrasszonyához |
az üzenettel, hogy visszajöhet, |
elment a festett homlokú, a szép, |
rossz kenőcsöt használt a szerelemhez |
s elküldte őt az úr; és megpecsételendő, |
hogy szent és végleges az üzenet, |
a szolga most felvágja a hasát, |
s az udvaron, mint véres gondolatjel, |
elterül ifjú asszonya előtt. |
Eső esik a hegyi pocsolyákba, |
nincs kard, nincs vér, nincs fűzöld kimonó, |
szerelem-balzsam sincs, se rossz, se jó, |
s sehol sincs a kiotói kert. |
|
Horogkereszt
„Amit a mellükön lát, ősi buddhista jel.” |
Fekete dresszben sportolók futnak körül. |
„Nán deszká? Ősi buddhista jel.” |
Dobognak a szálló bambuszligetében. |
„Mi baj van? Mondom, hogy ősi …” |
Repedezett a szájuk. |
„Buddhista jel.” |
|
Csak ne jöjjenek túl közel. |
|
Tokusima, 1965. június 24. |
|
Egy európai Hirosimában
Megint egy park. Kétszáz fajta növény. |
Múzeum, vihogó diákok, park. |
Romos emlék-palota, park. Szépen ívelő híd. |
Sírszobor, mélyen a parkban. |
Üzletek helyett fák, tapsoló bokrok a koncertterem |
karzatán, a magyar szerzetes |
tíz ujja kivirágzik, parkok járják |
körül az új főutcát, a kioszkot, |
elterülnek, egymásra-buknak, |
a lépcsőbe-égett csöppnyi úr vezényel, |
jönnek és errébb-jönnek a fák, |
rátelepszenek a megszólalásig-hű panoptikumra |
és pattogva mennek szanaszét |
a hegyekbe és a föld alá, szenesedni |
és szaporodni, folyók fölött |
és nők hajában, és kórteremben, |
kérem, tábornok úr, eddig minden ország |
elvégre nekünk is volt Auschwitzunk, |
Készítsünk egymásról dokumentumfilmet inkább. |
Hirosima, 1965. június 27. |
|
A legszebb város
Itt járt Xavéri Szent Ferenc. |
Itt szállt partra a portugál hajóhad. |
A délsziget legnagyobb lázadását |
itt verték le a császáriak, és a népvezér |
végzett magával; a Cseresznyevirág- |
tűzhányó egybeforrt a szigettel, |
a körhintáktól kigyulladt a város, |
eső esett, a szökőkúton álltam |
pirosan fénylő lakkcipőben, és |
elfelejtettem, hogy meghalhatok – |
ez volt a legszebb város, itt mindig |
az éjjel tájfunt jelzett, |
már itt van, a Fülöp-szigeteknél. |
Kagosima, 1965, július 3. |
|
Jósok az utcán
s már semmire sincs mentség |
|
s hogy nem fog meg az átok |
ég s föld között hajósok, |
|
s hogy kik elmennek tőlem, |
két csillagról, egy dalról, |
|
|
Esti kórus
Két, piros pontokkal tűzdelt halászhajó |
az öbölkaréjban, jobbra, tüzek égnek |
öreg japán figyeli, ahogy zümmögnek |
bólint nekik, és elindul a hullám, |
hova lett az anyanyelv, az isteni korlát ? |
|
Mit kérdezett tőlem
a francia jégtáncosnő, Nyugat-Japánban, éjjel féltizenkettőkor?
Apám görög, partnerom pederaszta. |
Hogy mondja héberül: béke? |
|
Tudja, La Roque-sur-Pernes hol van? |
Ott láttam magyart. Ha kiöregszem, |
nyelvtanár leszek Avignonban. |
|
A fényképem: Egy pagoda előtt. |
Hong Kongba igazán nem megy el? |
|
|
Jadzsima három halála
Késsel próbálta – kicsorbult a kés. |
Kötelet rántott – szétszéledt a sodrat. |
Meglátta hát, hogy a szerszám kevés; |
Nagano fölött hegyek magasodtak; |
s a szentély-tetőn hó, és hó lesz holnap, |
nap-nap után, megtervelt éhezés, |
szikrázó szemmel, föl a csúcsig, és |
szoborként dőlve a rőzsehalomnak – |
valami csak lesz ! más, mint ami lett, |
valamit majdcsak idébbhoz az álom. |
Egy paraszt vette észre a tüzet, |
havat hordott rá, szó nélkül, fatálon, |
aztán eltűnt. S ő felkelt boldogan, |
és tejet vett a szomszéd faluban. |
|
Szakura-ág
Hogy lejuthassak a völgybe utánad, |
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat. |
|
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, |
félreborítom a bambuszerdőt, |
átugratom a szentély-kapufákat, |
lefelé úszom a kő-vizesésben, |
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, |
nedves hajamban viszem a szakuraágat, |
|
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz |
itt, ahol a vadak se járnak, |
|
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, |
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, |
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, |
hol az a völgy! a térség visszadob, |
a hegyek körben fölédhajolnak, |
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt |
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli |
|
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, |
ahogy lennem adódik egy évtized óta, |
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott |
|
futok, hajamban zörgő szakuraággal. |
|
Ucunomija, 1965. július 15. |
|
Kokesi Hotel
Zöld ablak nyílik a tetőre, |
|
Narancsszín ablak néz az esőbe, |
|
jobbról, a titkos feljárón? |
|
csomósodik a vattapaplan, |
|
Morioka, 1965. július 18. |
|
Sziklába vésett vers
„Utas, ha meglátod a tengert |
s egyszer megcsúszol itt, |
gondold meg, mit dobsz el magadtól: |
|
Így fordítja Macuda-szan: |
|
„Vándor, most megláttad a tengert: |
Szórd szét a sárga virág magvát, |
|
Hakodate, 1965. július 21. |
|
A népünnepély búcsúestjén
|
Hiába bújsz a maszk mögé, |
A népünnepély búcsúestjén, puskadurrogás |
és ciklámenszín vattacukrok közt, a pultnál, ahol |
tíz jenért kifoghatók a díszhalak, |
polip-forma léggömb lobog az árudákon, |
konfetti hull, és dobszó jelzi, hogy |
a Borzalmak Házában elkezdődik a műsor, |
te elnézést kérsz, a maszk mögött, |
|
nekem most szólnom kellene, |
|
hogy évszázados félreértés |
|
van köztünk a maszk miatt, |
mi vagyok én? New York-i túrista, |
aki polipot vesz és majom-csengettyűt, |
csilingel vele utcahosszat, megtekinti |
a Sírrablást a felsőbbrendű szellemekkel, |
nyilatkozik, nos, ez az Orient, |
és megcsipkedi egy kimonós gyerek arcát, |
de járhatok neked csűrdöngölőt is, |
elmondhatom, mi az a búcsú, |
a magyarok is ismerik a vattacukrot, |
a magyar vattacukor fehér, tehát koccintsunk |
hamar a rizsből készült borból, |
míg arcomra kiül a folklór, |
|
nem tudok szólni, nézlek, |
körülöttünk feldagálylik az idegenség, |
hegyek ropognak, tályogos a tenger, |
a Földgömb egyik fele horpadozik, mert |
orgonamuzsikára térdreesnek, a másik felébe |
ismeretlen bolygó küld röppentyűt, elhasznált |
ötvenezer kilométeren átreszketnek a füvek, |
hogy éri-e őket valaha természetes |
vagy mesterséges holdak fénye, amiről |
szonátát lehet írni, mégegyszer nagyot |
lélegezve és álarctalanul – |
|
minek a maszk, a népünnepélynek |
|
úgyis vége van és nézheted |
csont-arcomban a te csont-arcodat, |
Aszahikava, 1965. július 23. |
|
Metropolisz
beszéd, nincsenek benne szavak, |
a fűtőtest csövén elvékonyodó |
lefolyóján trágyás földekre |
elviszi liften a szonátát, |
visszajön, cakknélküli villám, |
lefelé növő, hangtalanul széthasadó |
forróvégű üreg, bűzös szökőkút, |
cincogva dudorog a parkett, |
és ráhúzzák a falakat, hallod, |
fölfelé-lefelé-fölfelé-lefelé, |
|
Madarak
V betű alakban lecsapnak a háztetőre, |
Victoria! győzelem. Megy a hiradó, |
Vért esznek Venezuelában, |
mézet esznek Guatemalában, |
de csizmát, azt nem esznek. |
|
Mikor nincsenek vértanúk, |
lehet csinálni bőrgyárat, bőrpiacot, |
és csizmát, csizmát, csizmát. |
Az ég fölött, a csatornák alatt. |
Ki fogja őket szelidíteni. |
|
|
Templomtorony
Két csúcsa közé fogná nyakamat, |
felszúrhatná szemöldököm, |
csipőcsontomat megkoccantaná |
Két fémhegyű karjával visszabukva |
jelzi az égnek roppant magányát, |
üvegén macska jár, kenyérért nyávog. |
|
Nárciszok
mikor még volt százlábú, viperamarás, gázmúzeum, |
négykézláb járt a morfinista, |
A betyár már csak krónikákban élt, |
a síkság szűkült, és várt valakit, |
aki majd megállítja a napot. |
De közben folyvást, rendületlenül |
|
Álom
Álmomban nagyon züllött voltam, |
minden léggömböt eloldottam, |
a léggömbök nagyot nevettek, |
hegyek tetején hemperegtek. |
|
Odaföntről csodákat láttak, |
kígyófejből nőtt koronákat, |
maguk is villognak azóta, |
|
|
Dimenziók
Északlakók, ködös öngyilkosok, |
délvándorok, narancsfabottal, |
hó a hegyen, csoda! keletlesők, |
négy táj felé, a partokon |
kinyújtják görcsös kezüket |
és visszanéz a parttalanság |
mert eléggé álom és eléggé |
s az utazással mégis véget ér, |
nem úgy, mint az Isten és a szén. |
|
Kaland
Nekünk nincs tengerünk, nincs tengerünk, |
határaink közt mit tegyünk, |
az Óperenciás-tengeren is túlra |
Napóleont leverni, atomot kitalálni. |
|
Apróhirdetés
Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás, |
lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop- |
dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az |
átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány |
hónapig, vagy néhány napig kalauzolna. |
„Szükség esetén én kalauzolok” jeligére. |
|
Bizonyosság
És alászálltál minden mozdulatban, |
de ott voltál a hegyen is túl, |
mint a holdé, biztosan arc volt |
s ami most süllyed az időben: |
arc volt. Atlantisz lett. Beletörődtem. |
|
Orákulum
A Meteorológiai Intézet jelenti: |
kedd, szerda, csütörtök, péntek, |
változó felhőzet, gyenge nyugati, |
észak-nyugati szél, a nappali |
felmelegedés alig változik, |
a talajmenti fagy fölenged, |
eső nem várható, hacsaknem záporeső, zivatar, |
a hőmérséklet éjjel-nappal nulla fok fölött, |
éjjel-nappal nagy szöcskék gyülekeznek |
a kristályhegyen, és vasárnapra |
– előreláthatólag – teljesen elborítják az eget. |
vegyünk magunkhoz esőkabátot |
|
Dal
bizony, szomszédos csillag, |
|
|
Ének
ha csak egyetlenegyszer is |
és a kavicsok, a dombok, a gyárak, a labdák, |
a felrepülések, a villamos ívek |
közt hintáló maszatos angyalok |
zengenek egyperces litániát – |
|
Kagylókoromban, egykoron, |
|
a telhetetlen mélybe zártan, |
|
az énektől halálra váltam, |
|
kagylókoromban, egykoron, |
|
lejött, lejött az Úr utánam – |
hogy a kavics meg a lámpa |
meg a maszatos kölykök a parkban |
továbbadják az öröklés jogát, |
s akit a növekvő sorokból |
egy növekvő sejt kiragad, |
utolsó percig mást se képzel, |
hússzinü, vérszinü kávát – |
|
alatta van a végtelenség, |
|
minden jó vizek ott miséznek, |
|
s mindétig hallatszik az ének – |
a vonuló és a képzelt vizekét, |
a népvándorlásét és a vonuló |
a menekülőben is ikrát rakó |
halakét és a sziklaszélen |
|
ha csak egy pillanatra meghallottad, |
|
|
Varázsló
Te kétkezű, te csodálatos, te szőke, |
elképzellek a térben, súlytalanul, |
kapálva, mint a béka, és fulladozva |
és egy hegyet tolok a lábad alá, |
félni tudj a napfogyatkozástól, |
és várni merd a földcsuszamlást. |
|
Teremtő
Elképzellek a vizek közepén |
egy dióhéjban, cethalak között botladozva, |
és megőszülve a parton, ahol |
a káromlás madarai rontják |
és már lelassult szél viszi a |
virágmagot és az óriási macskák |
s akkor a balgaság határán |
fölkelsz, egyetlen fejszecsapással |
|
Szilveszter
Négy évszak kráterében állok |
virágnak indult szerelmek felett |
halott fenyők fedetlen árkok |
honnan jönnek a jégvirágok |
hová mennek a gyermektelenek |
|
Johanna*
Szonettkoszorú a gyilkosokról
Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
és mert e század intellektuális |
a finom szürkeagy lett a vagyon |
nyúlt agyvelőért fizet a király is |
|
akár Pompéjban műemlék a rom |
járhatsz fertőzött elmék tárlatán is |
számológép áll a határokon |
és nem főváros Európában Párizs |
|
nagyúr akinek tengerpartja van |
nagyobb akinek sok a levegője |
már csak a szárazföld bizonytalan |
|
épp ideje volt hogy elvették tőle |
az észkerék az őrletés hatalmát |
Isten se győzné hajtani a malmát |
|
|
Isten se győzné hajtani a malmát |
ezer darabra törtek a vevők |
cigány zsidó skót katalán vagy dalmát |
aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt |
|
és tegnap tegnap még mi volt a balság |
valaki Bábelt építeni jött |
repedt tükörben nézi most az arcát |
és fürkészi a lapos háztetőt |
|
elég neki ha ablakán kilát |
hisz antennáján bejön a világ |
s a világból a közös unalom |
|
mindegy hogy este hány gyereket ver meg |
a szomszédéi csak dögöljenek meg |
egy elmeosztály húsz Napóleon |
|
|
Egy elmeosztály húsz Napóleon |
vállat a térdhez elmesport ebédig |
nyakat a lábhoz így növünk az égig |
fejet a farhoz itt az alkalom |
|
e térség neve máig vérhalom |
az én nevemre tüstént kicserélik |
ha nincs már térség ott lesz nevem mégis |
|
képrombolás és gombnyomás között |
csizmával nemzett jogutódaimban |
és a világon ahányfajta cím van |
|
magunkra vesszük mindenekfölött |
és aki vinnyog megsütjük a talpát |
de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
|
De jól okultunk nincsenek Johannák |
tehénvér szagú állatorvosok |
hülyék kik másnak hullatják a mannát |
és violákra bontják a napot |
|
vagy énekelve hurcolják a kannát |
a kútnál pásztorgyerek ácsorog |
s megérezve a vizek nyugodalmát |
elindulnak a szomjas pásztorok |
|
elmentek mind egy hosszú vonulatban |
csillagot hordva lámpafény gyanánt |
zászló nélkül is bölcsen és tudatlan |
|
toronyiránt most is toronyiránt |
elől egy könnyű szarvas szabadon |
amerre elment ritkul a vadon |
|
|
Amerre elment ritkul a vadon |
Imádkozz értem bűnösért Johanna |
a fát kivágom aztán eladom |
Imádkozz értem tolvajért Johanna |
|
ha nem veszik meg annyiba hagyom |
reped a törzse szikrázik a balta |
holnapra szél lesz fúvódik a nyom |
Imádkozz értem vétkesért Johanna |
|
imádkozz értem holnapra mi lesz |
a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz |
felsorakoznak ételért a hangyák |
|
korsó ötér sztriptíz az asztalon |
ki az ajtóban az a hajadon |
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
|
|
Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
ha kérnénk legyen ide-költözött |
mint Szent Ferenc a farkasok között |
s terítenénk a fekhelyére szalmát |
|
és lepedővel még be is takarnánk |
mit régi céhek új takácsa szőtt |
s míg elmondaná hogy mivégre jött |
kezét szelíden nyaldosnák a marhák |
|
úgy bizony drága társak ez maradt |
miként a tárgyak véges a harag |
egy jó szó kettő máris itt lakom |
|
és szarvas-szemmel fölmeredne ránk |
mi pedig lassan lámpát oltanánk |
nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
|
|
Nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét |
a babonát se szeretjük nagyon |
ma nekem holnap neked és mi jön még |
|
amit ma adtam visszakaphatom |
ki tudja hátha órjások a törpék |
a sors kereke fordul egy napon |
és egyenesnek kell nézni a görbét |
|
a szemrevétel bizony sose baj |
így jut előbbre az emberi faj |
mert van igazság csak egy kicsit arrább |
|
ezért vissza a kardot és tüzet |
nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet |
nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
|
Nevén nevezzük mint valami szajhát |
Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki |
hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc |
|
még hajadon a katolikus vallást |
vallja és atyja nevét viseli |
ekkor született így hívják az anyját |
foglalkozás- és állásnélküli |
|
nem végzett semmiféle iskolát |
az átlagosnál finomabb a lelke |
az orléans-i virgo nevet nyerte |
|
könnyebb munkákra biztosan bevált |
Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan |
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
|
|
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
ha tűzrerakni ment megállt a hó |
emberek között nem fogta golyó |
és barátokra lelt a karvalyokban |
|
a lángoknál csak azt szerette jobban |
ha egyre több a lángolni tudó |
a parázs helyén ottmarad a szó |
mely újra gyúlik hol közös titok van |
|
s a tűzrakásban részt vehet akárki |
csak együtt lenni csak helyettük látni |
nincs ebben álom sem mesterkedés |
|
Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek |
miféle tűz lesz ez maga az ihlet |
egyszerre minden hűtlenség kevés |
|
|
Egyszerre minden hűtlenség kevés |
nekem sosem volt barátom Johanna |
egy ideig elhallgattam mesés |
históriáit de nem volt hatalma |
|
fölöttem habár abban semmi vész |
nincs ha egy némber szól mintha szavalna |
a többinek de a szemébe és |
a mozgásába fény van és a hangja |
|
olyan milyen is furcsa és az ember |
fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer |
csak elkíséri mint galamb a párját |
|
de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát |
egyeseknek a tisztesség nehéz |
emléknap indul és ítélkezés |
|
|
Emléknap indul és ítélkezés |
kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc |
rút félreértés áldozata és |
lecsukhatják az ügyeletes zsandárt |
|
márványkő áll a síron ég a mécs |
az avatásra verset ír egy agg bárd |
sajtó rádió tévé filmezés |
és levegőbe repülnek a sapkák |
|
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog |
a páholyban az inkvizítorok |
gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek |
|
végbe kell vinni a kísérletet |
most jókor míg a teljes ég lakatlan |
hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
|
|
Hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
hordjon hélium ellen ércruhát |
bőrét napvédő krémmel kenje át |
és földközelben álljon mozdulatlan |
|
amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van |
folyton a tűzről prédikálna hát |
most itt a tűz csak élje ki magát |
a kakas szava majd először harsan |
|
mi később halljuk ha felkelt a nap |
az élet csúcsa tőlünk idegen |
a bolygók egy-egy részlet fél-tudás |
|
vagyis Johanna lesz a boldogabb |
s az emberiség szenved idelenn |
mert látni kell az élve pusztulást |
|
|
Mert látni kell az élve pusztulást |
az marad élve ki kétszáz évre megfagy |
Uram Isten ki ezredéve nem-vagy |
a homo ludens elfelejti lásd |
|
hogy kell kezelni a kígyómarást |
Rouen Segesvár és Theresienstadt |
és Hirosima mind kísérletek csak |
tanműhely lett a kontinens hol állsz |
|
kettő lehetsz csak bármit is akartál |
ifjú halott vagy öreg forradalmár |
élő húsoddal tápláld a tudást |
|
légy élhetetlen élősdi eretnek |
majd eltüzelnek és nagyon szeretnek |
és ő túléli mit tehetne mást |
|
|
És ő túléli mit tehetne mást |
azokkal akik martalócok lettek |
vagy mártírok mert féltek és szerettek |
akár a magma legmélyére ásd |
|
a sírban sem talál vigasztalást |
férgeket indít szerte a hegyeknek |
fehérmelegre veri a szonettet |
korhadt gyökérben felsíró darázs |
|
mozdul és dong dong dong a vasfülekben |
hívővé tesz bár ő maga hitetlen |
minden holdtöltén megduzzad a hullám |
|
a szőlők alatt lélegzik a vulkán |
és kíntornál a kannibálmalom |
agyunkban egyre őrlődik a gyom |
|
|
Agyunkban egyre őrlődik a gyom |
Isten sem győzné hajtani a malmát |
egy elmeosztály húsz Napóleon |
de jól okultunk nincsenek Johannák |
|
amerre elment ritkul a vadon |
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák |
nem nevetnénk és nem vernénk agyon |
nevén nevezzük mint valami szajhát |
|
nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan |
egyszerre minden hűtlenség kevés |
emléknap indul és ítélkezés |
|
hogy Szent Johanna száguldjon a napban |
mert látni kell az élve pusztulást |
És ő Túléli Mit tehetne mást |
|
|
|
Zsoltár
Tőled az utak négyfelé vezetnek |
magamba-mélyre és a szűk hazába |
tengerek görbe hátának s a fellegeknek |
|
nincs veszélytelen rakpartja a földnek |
kutak áradnak szétporlad a káva |
lepkék és teherautók összetörnek |
|
vakítanak a zsúfolt rézhegyek |
nyarat fordít a csontokon a pára |
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek |
|
a nap észrevétlen fordulása |
négybevágott almában az egybekívánkozás |
az utasnak az utolsó pogácsa |
|
a sorompótlan világgáfutás |
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba |
|
mert por szállong a városok felől |
mostmár mindenütt ahol a szél jár |
|
forgok maradék sejtjeimmel |
az ismeretlen középpont felé |
|
|
|