Johanna

 

 

 

 

Belül

 

 

 

 

A síkság

A vég nélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok

 

 

 

Ma este szürkületkor

Ma este szürkületkor
megijedt tőlem az utcán
egy púpos öregúr.
Váratlanul lépett elém a lomb alól
vagy a lomb közül a fából
odvából háncs alól
öreg manó egyszerre odanézett
nem láttam a szemét csak azt hogy visszahökken
elsápad rádől a higanyfény
s futni kezd robog végig az utcán
a néptelen sugáruton
és vas-cipellős lépteimmel
csattogva futottam előle én is
mint egy körző két megvadult szára keringtünk
a kékbeburkolt háztömbök között
a porzó fényben remegve
kergetőztünk senki nem járt az utcán
csak a mi talpunk ólomkatona-csattogása
visszhangzott a háztömbök felett
ol-vad-a-cson-tod
most is ott van az még a város
minden bénultjai
kottázhatják ég felé nézve
kövült lábnyomainkat.

 

 

 

Orgonaszó

Valahol orgona szól, idehozza az ősz,
valahol lángost sütnek ebédre,
megy a vonat, a füstje kanyarog,
az ablak alatt járnak, integetni kéne.
Szólni kéne annak, ki lenn jár a kövön,
megkérdezni: hallja-e az orgonát,
akarja-e, hogy megrezgessük a sípot,
hogy kiszökjek az ablakon át,
hogy ketten valahol, két veszett kölyök
kilopjuk a tálból az ételt
és városról városra kísérjen bennünket
mindenféle merénylet,
hogy utazzunk sokat, s ha belefárad,
én megint ide visszaszökjek,
hisz vékony az üveg, vékony az ablak –
a lépések jönnek, jönnek.
S az orgona zúg. A lépések kongnak.
Egy-kettő, egy-kettő. Mind közelébb.
Mire értem jön, megsiketülök.
Mire ideér, kihül az ebéd.

 

 

 

Alternatívák

Odanézz:
magadban beszélsz az utcán,
nagy széles ívben mutogatsz
s mikor senki sem válaszol
rábólintasz és meghatódol.
A parkban pad szélére ülsz,
elnézegetsz egy gyereket,
nem rúgod meg a köveket
mert sajnálod a cipőd orrát.
Idenézz:
mellédszegődik valaki,
valamit beszél, mutogat.
Felfedező sétára mentek,
ropog a hó, tüzel a nap.
Segítség is jön: zene, bor.
A cigaretta is beválik.
Az elbeszélés során kiderül,
mi történt mostanáig.

 

 

 

Farsang

Lehelet-pára a kövek felett –
a gyomok csillogva lélegzenek
hold-árnyék ül az egyik ágon
ezüst csíkokban szalad a hó
végighúzta a fagy az ujját
a fákon
hangtalan szánok szántják a teret
maguktól görögnek a kocsikerekek
forog a kormány, a duda szól
figyel a boltok vasredőnye
figyelnek a szerszámok a szúette
gerendák alól
óriás fénykörrel inog a lámpa
egy ház a sarkon összedől
mikor a lámpa jobbra dől
majd újra-épül, hatalmas láda,
benne van, benne van
paprikajancsi
hé, ide mindenki, aki csodál:
ma itt az Északi Szél vacsorál
ide körém mind, jóakarók!
Utcakeresztre
lehullott testre
acélkék hálóját szövi a pók.

 

 

 

Miként a mesteremberek

Mindent eldobáltál, ha verset írsz,
A Duna deltájából itt a visszhang.
A gleccserek vizéből őzek isznak
de csak meteor mártja meg magát a vízesésben.
Háromágú szigonnyal hajladoztál
golyókat pattintottál vágyad szikla-erdejéből
énekes madarak röptét megdobtad – és az égből
zsoltáros hangú védelemre vártál.
Most el kell bírni majd a csöndet
korbácsolatlan, görnyedetlen háttal
vagy munkálkodva, játszódva az árral
görnyedten is, miként a mesteremberek, napestig.
És új holdtöltéktől századfordulókig
türelmes árnyként szolgálni a napnak
míg aztán hosszú éjszakákon öregemberek megsiratnak
fiatalok magukkal visznek reggel a mezőre.

 

 

 

Ejnye, de szép

Ejnye, de szép szarkóma! – kiált remegőn a seborvos
 
s homloka gyöngyözvén, hajlik a kése fölé.
És a beteg, ki fehér gomolyagba csavarva halódik,
 
várja az áldott hírt: „Undok a seb, de ön él.”
Ám kibomolva az éterszag hitető erejéből
 
s látva: nem értik meg, mért akar élni tovább,
hordágyán, mit a két szanitéc menetelve ragad meg,
 
összébb húzza magát, és a szemét lesüti –
így érzem magamat, mikor egy-egy versem előjön,
 
s pápaszemes figurák nézik a lámpa alatt:
„Ejnye, de szép kis vers!” – csettint a papíron a férfi,
 
„Lírai” – mondja a nő, s másnap idéz valamit.

 

 

 

Mozdony előtt

Mint két nemes fragmentumot, az éj
csak belevágott bennünket a tájba,
s a természet korall-kisplasztikája
lyukaccsal, ággal, boggal a sekély
tóra bukott, kendőzte, és szeszély
szerint felkapta és elénkbe tárta,
majd visszadobta, és mi közbül állva
kar nélkül lengtünk, megszívott a mély:
nyakunkba ér a tűzköpő, mi lesz,
a műterembe tévedt dühös isten
mindjárt nekünkjön, sínjéből kibillen,
„Ne félj” – mondottad – „csak káprázat ez”
s a töltés rengett, mint egy pogány oltár.
Az ál-veszélyben milyen nyugodt voltál.

 

 

 

Jelzőlámpák

Idegen test volt, közel hozzám,
még tartotta a karomat,
a fejemben a ferde sínpár
mondta, hogy eljön a vonat.
Végighűtött a jóltudottság,
már semmi sincsen, ami véd.
Mennek a testek és az órák,
és jeleket vált a sötét.

 

 

 

A kiválóság dicsérete

Kiválóak azok az asszonyok,
akikért eret vágnak,
még kiválóbbak azok az asszonyok,
akik miatt elválnak,
de a legkiválóbbak mégis azok az asszonyok,
akik miatt leszoknak a dohányzásról,
sőt, a kapricpárnáról is, esetleg.

 

 

 

Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.

 

 

 

Karácsonyvárás

 

Vivaldival

Végigjárja a vonalat a kör
beleérik burkába a gyümölcs
ennek is be kell teljesedni
háromszögekbe rántja a levelet
a pusztulás
szerteágaznak az őszi csatornák
ennek is be kell teljesedni
ráhullnak az évekre a mozdulatok
széthúzódnak
széthúzódnak meggömbölyödnek
zsugorodnak már jóelőre szépen
és tanulékonyan
ennek is be kell teljesedni
a végén mégis tiltakozunk
*
 

Udvari szobával

Átjárja az ablakot a sötétség
eltűnik a tavirózsa
szemem képtávíróján
csak a kénsárga porzók maradnak
ütik a hulló jeleket
hány év telt el a legutolsó kivirágzás óta
találtatik-e visszanézni ablak
és küszöb ahol még várni lehet
*
 

Veled

Két keresztbetett rúd ez a karácsony
a fenyőtűk útközben elhullottak
a legendázás fennakadt
a megfoghatón túli rácson
soká kell nézni és megimbolyul
ezüst fut a körvonalakon
intés
intés idefordul a szoba
elhallgat a cimbalom
megreked a hóesés
ágyam fölött
ágyam fölött csillagot szór a naptár
egy jó nézés csak és ünnepelünk
meséld el hol maradtál.

 

 

 

Korán itthagyott

 

I

Hogy nem jöttél, az nem segített,
járkáltam őrizetlenül.
Jöttél, mostan őrizzük egymást,
nem segít.
 

II

Engemet korán itthagyott a kegyetlenség.
Ha mégis ütnék-szabadulnék,
összetévesztem a béklyókat önmagammal.
 

III

Pilótát szerettem, szerettem Petőfit,
szerettem a folyton-utazókat,
az elrugaszkodni-merőket.
A strip-tease táncosnőt is megirigylem
s a részeget, a berugni-merőt.
 

IV

És ha egyszer hajamnál fogva
vízbe nyomnak,
talán, talán felkapálom magam
s beszélek Rólad, eszméletlenül.

 

 

 

Kőbogár

Poros szelekkel érkező
tíz-lábú kőbogár
ki könnyű voltál egymagad
most rám-súlyosodtál
szétnézek nincs tovább utam
csak kiabálhatok
bálványok dőlnek mi marad
felnézek te vagy ott
a tökély pillanata vagy
ez az forró a jég
leteszem újra a fejem
jöhet valami még
jöhet körülcsavar a por
bontják a csontjaim
nézik nézik az éhezők
hogy széjjeloszt a kín
néhány köröm egy hajcsomó
takarj amíg lehet
rád hallgatnak a bokrok is
a lárvák a legyek
téged a hiéna se les
ha elmenj ha maradj
mögéd feszül a sivatag
aki egyszeri vagy

 

 

 

Változatok a szavaidra

 

1

Hol olyan nagy hegyi csönd van
hova lennék szavaidban
csupa fénylő por a lábam
süt elébem süt utánam
fia-csillag ki a kasból
hova szállnék sugarastul
hegyitóból ki se látszom
köveken jár vacogásom
denevéres kapuhoz még
ha ütődnék riadoznék
idelenn fák odafönn meg
öregárkok tekeregnek
jaj az útszél dadogok csak
csigolyáim kiakadnak
feketéllő sebeimmel
hova mennék hova innen
 

2

Ha el lehetne szavakba menni,
szavakba menni, szó-vidékre,
elmennék, el én.
Ottan leverném a port magamról,
lábamról is, meg hajamról is,
csak úgy fénylene minden.
Hegyitó csöndjében megmártóznék,
hegyitó csöndjébe követ hajítnék
féktelenséggel.
Este, ha járnak a denevérek,
féllábon ugrálnék, és mondanám: fé-lek!
Jönne a visszhang.
És már nem is volna baj semmi.
Be vagyok kerítve, megtart a zengés,
még rámakadhatsz.

 

 

 

Fehérruhások

Ha majd egy szép nap eljön
s a hold alatt
átmegy a hegygerincen
a fehér csapat
az árnyék mögött megtapadnak
a füvek
nem akrobaták többé
díszletek
ajtó forog üres
a pavilon
a késsel jelölt fákon
fejszenyom
a hegyekben a szakadék
csak jelre vár
és a teherre rázuhan
egy madár
kavicsszórás ingtépés ének
minden kevés
van-e aki egy ablakból
utánanéz

 

 

 

Sírfelirat*

E fa alatt vagyon
egy utasnak ágya.
Ebből volt bölcseje,
ez kopolafája.
Kettő közt nem tudta
elnyerni a jussát.
Még kétezer évig
itt várja Jézussát.

 

 

 

Közel

 

 

 

 

Álomfejtés*

A cella falán fölizzott a por.
„Hát mondd meg, József, ha te vagy a látnok…”
Tüzelt a kő, a föld, a szennycsupor,
reszketve állt a pék és a pohárnok.
A rácsra nézett József és szelíden
így szólott: „Hármat fordul még a nap,
a te életed megmenti az Isten –
téged meg fölfalnak a madarak.”
Tudta-e, mit mond? s hogy honnan van a
tévedhetetlen láz sugallata?
s hogy van feloldás, ha semmit se szól?
De elhangzott. S kit élni küldtek, élt,
és hulla volt a halálraítélt.
Nincs kibúvás a látott szó alól.

 

 

 

Pannon ég alatt

A présház alatt megfordul az út
jobbra lehajlok s látom a falut
a kékre csiszolt hegyi utakon
idegen vagyok kíváncsiskodom
ember sehol csak szőlő és akác
antennák alatt homokból a ház
pincék között és pannon ég alatt
szürke próféta kis szamár halad
gyöngyház fülével hátrainteget
ez volt a tisztes plebejusnegyed
ötszáz év előtt itt hagytak nyomot
kordéjukkal a kalmár vándorok
innen nézték a haragos időt
a szelíd pékek és a bábsütők
s a várból visszaszólt a zene tánc
és olasz fényével a reneszánsz
s amerre egy-egy kordé elhaladt
utak nőttek a pannon ég alatt
s barna kaftánját meghúzva magán
az én ősöm is erre jött talán
s ahol most én az útszélen megállt
körülnézett és félve prédikált
vagy az a másik az a józanabb
ihol csinált szattyán topánokat
és szépanyám kis sárgaszemű nő
nézte hogy kutya ne szökjön elő
kicsapta játszani a gyereket
és énekelt és füveket szedett
s a zsoltár és a cserszag szerteszállt
a dombok körül járta a határt
széllel vesződött télben áttelelt
a férgek nagy gyomrából újrakelt
így jártak mind a lábnyomuk ezüst
jöttek hivatlan szépen mint a füst
s ahogy én védem a magam rögét
őket is megvédte a pannon ég
innen is túl is kéklik az az út
hát menjen innen fusson aki tud.

 

 

 

A hídverőkkel

A hídverőkkel, ha találkozunk,
illendően köszöntjük egymást.
Víz alatt mikor kutatnak,
bámulom őket, én ugyanis
másfajta mélységeket ismerek.
Ők csinálják a két part kézfogását,
kezetfogunk mi is, ha dolgunk
úgy kívánja.
Mert cinkosaim ők, még ősidőktől,
mi tudjuk ezt és sohasem dicsértük
paradicsomi összetartozásunk.
Tiszteljük egymásban az idegent
s a párás földön úgy boldogulunk
mint hogyha más-más éghajatokon
egyszerre nőnek a fák.

 

 

 

Félreköltözött

Földön a fedő, üres a fazék,
kiszáradt belőle a víz.
Se illatot, se ujjlenyomatot
nem hagyott maga után
de ittmaradt egy mozdulat
látni a kezét
ahogy elgurult fedőnek
mégegyszer utánakap
meghajtja fénylő derekát
sietősen
mint a pompéji pék.

 

 

 

Vénlány a bálon

Azután kinn az utcán
ha sántikál már az sem számít
póklábával az esőcsatorna
bokájáig utána mászik
Valakit autón visznek
keskeny a hold-sáv ott okádik
egy részeg úr ki elfeledte
a régi liliomos királyfit
A sötét ácsolatban
egy dülledt békát néz egy másik
a gránitszobor az utca végén
ma héttől háromig bokázik

 

 

 

Ötvenkét vasárnap*

Uppsalában áll a bál!
Kancsót ürít a király
ötvenkét vasárnap.
Nyitva áll a bálterem,
minden korhely ott terem,
mégis egyre jönnek.
Szépleány hord alkalmasint
krepdesint is, karmazsint is,
fényes kezű lovagok
rubin tálon, arany tálon
visznek néhány csomagot
szétosztandó fenn a bálon,
mert a várban már javában
áll a bál,
zúg az udvar, ott jön, ott van
a király.
Hát a bolond mit csinál?
Mit csinálna? Kiabál.
„Billikomba ó-levet!”
Az udvarnép összenevet,
a pohárnok velük nevet,
finom bor és remek bál,
biztos ott van már ezóta
a király.
Mért bánná meg másnap?
Boldog is, meg lehet is:
arcán még a legyek is
kettesével másznak,
Uppsalában sose hosszú
ötvenkét vasárnap.
Uppsala,
Uppsala gyönyörűszép.
Az a jó, hogy messze van,
ha közel van, veszve van:
akkor sose volna bál,
nem ölelhet a király,
csupa kőpor Uppsala,
ciroklőre, szinészpletyka,
kártyaparti, klubcsapat.

 

 

 

Az idegen

Csillaghullás volt nyári este
lekvárt főztek az asszonyok
pirosnyelvű komondor leste
azt ki az úton jött gyalog
kampós botjával nem varázsolt
csak piszkálta a bokrokat
nem jött fennszóval és nem házalt
és nem is énekelt sokat
a temetőkert oldalánál
megkoccantott egy sírkövet
nem repedt meg a szürke márvány
nem hordta szét a lelkeket
bujkált a hold a sárga árnyék
széles kalapján szétfolyott
még mielőtt halálra válnék
ugass ugass ki járhat ott
hasas tehénkém meg ne vesszen
jó velőborsóm lenne szebb
fekete macskám talpra essen
fekete volt a köpönyeg
a kertkapukban láthatatlan
gyerekdalárda énekelt
csillaghullás volt nyári hajnal
a köpönyeg ronggyá feselt
megnőtt az ujja akkor is még
a csillagokra mutatott
éjjel rászórt a léckerítés
egy félmarék paszuly-magot

 

 

 

Arab költő sörösüveggel

Mikor beértem Szafadból Tibériászba
s a kapu alatt megpihentem,
a holdfényes homokkövek között
a kert tele volt európaiakkal.
Akkor ittam először. Valahonnét
előjött egy cigánynő, s kétszer tíz
piaszterért azt mondta, hogy
harminckét évig élek.
Estére együtt ittunk és énekeltünk,
aztán hat óra lett, én sírni kezdtem,
ugyanakkor a müezzin hatot kiáltott,
Ibrahim, sikoltott nagyapám, s bátyámra bukva
meghalt,
én sírtam, ötszáz kilométerrel odább,
és semmit nem értett a társaság.
Azok nem ébrednek föl a villámfényre éjjel,
csak hírekből tudják, hol csapott be a villám.
nekem a szemhéjamban üt olyankor a vér
és látok.
Dobban a föld, nyílik a cellaajtó,
kezemre hullanak az ibolyavirágok.

 

 

 

Almaszedő öregasszony

Az évben Vízöntő hava jócskán felébe múlt,
almát szedne a fák alatt, csak ami elgurult,
köténye van az öliben, megrakná jó tele,
csúszik, hámlik a héj, ahogy csak törölné bele,
négykézláb megy, kapkod, keres, a szép gyümölcs szalad,
horgas ujjával értenyúl a kertkapu alatt,
sötét a szikomorfa benn, az árnyéka fehér,
hófelhő jön észak felöl, idáig el sem ér,
itt nem kell félni, szél se jár, a márvány szélfogó,
itt egy-tömegben áll a füst a földön, mint a hó
piros bogár megy párosan, együtt botlik a test,
az értelmetlen szenvedélyt a kövek közt keresd,
ahány ott fenn a nagybetű, az mind arany-veréb,
a jobbik válla szaggat-é, vagy villámlott az ég,
jaj, fára mászna, itt belől csak felfelé van út,
jönnek a csőszök, párosan, rázzák a kertkaput,
jaj, szárnya nőne, de mi lesz, ha egyszer szárnya nőtt,
annyi erő kell még ide, mint ébredés előtt,
térde alatt az ércsomó lilára megdagad,
csak csúszni egyet, mégegyszer a nyelvébe harap,
gyümölcstermő öreg kezét a sírhoz cipeli,
eljön egy temetőbogár és mécsest tart neki.

 

 

 

Bolond munkaszolgálatos

Meneteléskor a hátizsák és a pokróc
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében,
amikor másfél percre megállt a század,
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen,
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl,
kivétel nélkül
díszdobozok voltak,
nagyság szerint egymásba illesztve
és összekötve cukorzsineggel,
a legfelső dobozon kép volt.
Már indult volna az autó, az őrmester
szokás szerint valamit kiáltott,
felugráltak,
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez,
a legkisebb, amin a kép volt:
„Leesett” – mondta és utána akart kapni
de elindult az autó
és a bajtársai fogták a kezénél
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében
és csurgott végig a zubbonyán a könnye
„Leesett” – mondta este is, a sorban –
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték.

 

 

 

A méh románca*

Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.

 

 

 

Aki nem tudott énekelni*

Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok között, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. „Minden test olyan, minta fű” – gondolta XVII. Enceládó, s aztán: „Megőrjítenek az idézetek.” És elhajította könyvét s azt mondta hangosan: „Gonorrhoea.” A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, és nem szólt, és nem repült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: „Énekelj.” A madár hallgatott. – „Voilà!” – kiáltott a király. – „C’est l’oiseau qui ne chante pas!” És fölébe hajolt: „Énekelj!” A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: „Meghalok.” – „Felséges Uram!” – rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. „Csirip, csirip – mondta. – Csirip, csirip.” Aztán elszállt a bemberg-fáról, s azóta hallgatót keres. Mélyföldön és vizek fölött jár s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes, a madár száll és szomjazik. A király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad. Olykor, ha eszébe jut, messzelátón, megidézi a madarat.

 

 

 

A valóság talaja

„Burjánzó ibolya-indák közt, hol a tenyészet
ezer pórussal lehel a nadír mélységeibe és
a hangyavárak s a féregcsatornák mikroszkóp-
nyugalma szerteáramlik és termékenyít,
az algák és a gombák szimbiózisában,
a megújító spóra-pusztulásban
szeretnék véres fejjel rádzuhanni
s vergődni sárga, fojtogató karjaidban,
arankavirág!”
A felesége sírt a válóperen:
„És kirándulni sose jött velem.
Még csak ki sem mozdult, kérem,
a szobából.”

 

 

 

Bivalyok között

In memoriam Dési Huber István

 
Mit tarthat még jelenvalónak
üvegszeme az álmodónak
keresztbe vasrács nőne csak
bevakolt szemhéja alatt
tövében gizgaz sem világol
megint irgalmasabb a távol
az onnan-látható világ
űzi a maga mértanát
a szénkupac megnől erősre
az ég mögötte puszta rőzse
háncsból fonták a templomot
bent a levegő elfogyott
falak vályognál vályogabbak
körömmel írott mégis ablak
egérfaroknyi görbe út
ki ablakból néz merre jut
egymásba bukó házak élén
kövér eperfa piros kémény
növényi rostból barna csuklók
s honnan jöttek a napraforgók
az erdő bőre testtelen
nincs a legelőn semmi sem
világnyi ölben béna magzat
felfalna egész szénakazlat
vastag az asszony körme is
alatta egy metropolis
s az ember jár sokszögű börtön
már nem látni a fényözöntől
hol az az út az ég alá
bivalynyit bődülnek a fák
valaki küszködik az árral
kinek kell hajnali madárdal
szemben az út jobboldalán
odaszögelve áll a lány
a szája szétpattanna vétlen
de összefogja a szemérem
valamit hallott az elébb
kendője szélén ott az ég
kinyílik a két szeme bokra
kezében mintha almát fogna.

 

 

 

Húsz év után

A fegyvertelen arcvonal
gyomos lövészárkában
jártam.
Temérdek pipacsok alatt
övig vetkezett holtak
voltak,
a körmük tövig berepedt
ahogy a bogáncs bokrát
fogták,
csigás hajú szép Sámsonok,
az állukon nyál csorog
végig
míg körben lapulevelek
megroggyant lábú sátrak
állnak
s a rájuk kövült bogarak
megmutatják, hogy lenni
ennyi,
ekkora csendet záporoz
a befogadó mikro-
kozmosz
melyhez hiába közelít
kíváncsiság, szinészség,
részvét,
mert a tenyészet megfeszül,
de titkán húsz éve nem
enyhít,
a dühöngő filiszteus
azóta se tud semmit,
semmit.

 

 

 

Optimizmus

A tiszavirágok ma ünnepélyes
röpgyülésen kikiáltották
a független köztársaságot
s kétmilliárddal harminc ellenében
(ötszázan tartózkodtak a szavazástól)
elfogadták az emberek örökös
víz-adóját kimondó
törvényjavaslatot, amely szerint
az adó teljes összegéből,
kvázi, bölcsőde építendő
utódaiknak.

 

 

 

Lámpással kezemben

Okos és tehetséges férfiak!
Évszázadok óta nyeregben ülők,
üllőre hajlók,
logarléccel babrálók,
lombikszerte kincset keresők
és csillagjárók,
kik egy jó oldalbordáért cserébe
a csontjainkból szobrokat faragtok
és lelki válságaink ürügyén
csináltok érdemes stilisztikát,
és kik a kőbaltás iparkodásból
megalkottátok végül az ipart
s vizet tereltek, öltök és öleltek
tavasz-időben, ha a mag kihajt,
mert humusz nektek az egész világ
s a derekunkra hol kötényt kötöztök,
hol teóriát –
egysejtűek és vadpáfrányok óta
itt laktok velünk,
jaj, hős vagyok, mondjátok nyitott mellel
és mi látjuk
(vagy valahogyan odanézünk)
s a zuhanás után
bekötözzük a homlokotokat.
Az éjjel álmomban, teremtőm,
én voltam Florence Nightingale
s egy kórházban, a Krim-félszigeten
ti ott voltatok mind, tüdőlövéssel
és csonka lábbal, Beethoven-süketen
s én teremről-teremre jártam
ostoba lázcsillapítókkal és lámpással kezemben
s egy lélegzetből tudtam
hogy újra kezditek majd
és csodákat csináltok megint
és szamárságokat, fivéreim.

 

 

 

Távol

 

 

 

 

Utazás előtt

Széncinke szól:
nyugodtan hallgatom.
Eső indul:
becsukom az ablakom.
Kihúnyt a tűz:
talán csak fényjel ez.
Körmöt vágok:
hátha az olló megsebez.

 

 

 

Bankett

Fénycsövön, hanghullámon, hordárarcon,
egyvágányú magasvasúton, mozgólépcsőn,
vezetéken, föld alatt, hotelliftben, tálcán,
árkádsoron, amerikai patikában,
mikrofonban, sörkertben, lampionos
vízesésen, kakukkoló szobacsengőre
hajlong előtted a téboly.
Kakas a szemétdombon, híres kis magyar!
kukorékolj.
 

Jokohama – Tokió, 1965. június 8.

 

 

 

Merre nézzek?

Akár egy félbemaradt jajkiáltás,
az ablak előtt megakadtam.
Nem a hazám van kinn az utcán –
merre nézzek?
*
Mi hajlongunk, ők kezet ráznak.
„Kampai” mondjuk, s ők: „Egész-segére.”
Gésáért, kimonóért, pagodáért
gulást, csikóst, fokost adunk cserébe.
*
Fölfelé, a földrengés fölé,
a vulkán fölé, az éhség fölé
nőnek a házak, a hidak, a boltok.
A cégvezető tegnap este
kilenckor ládát hordott.
 

Tokió, 1965. június 14.

 

 

 

Az oszakai dokk

 

1

Nec supplex turba timebat
s nem félt megalázva a nép sem
én se félek
a szállodában angolul beszélnek
nyugodtan álmodom a zajtalan
szobában barna tapéták puha
gömbkilincsek közt az ajtó-
hasadékban esti újság
az árak és a bérek
nec supplex turba timebat
a rádióban angolul beszélnek
távol-keleti bajtársak testvéreim
a quiz-játék után ma igét hirdet a páter
nyugodtan álmodom kívül
a szőnyegen felivódnak a léptek
ki járhat itt akiről nem tudok
kambodzsai herceg argentin kereskedő
ajtóm előtt hangtalanul beszélnek
angolul
én meg csak álmodom a monszun
negyven fokos melegében légyzsongás
nélkül függönytelen ablakok mögött
mikor a levegő
már túlrezegte önmagát és lenn
a dokkon a rakodók
mozdulatlanul macskaháttal ülnek
nec supplex turba timebat
nem beszélnek
s a csatornában mint egy tankhadoszlop
kinyújtott nyakkal
jön jön az olaj
 

2

– Ön itt lakik?
– Igen. De csak napokra.
– S az ablaka?
– Lenéz a dokkra.
– Nem ismerős?
– De. Filléres regényből. S önnek?
– Talán. Üzletkötő vagyok, s evégből sokfelé járok. És Ön?
– Először járok erre.
– Későn. Persze, a vasfüggöny.
– Önök így hívják.
– Én mást is tudok. Futball. Halászlé. Vörösbor. Piszok. Ön visszavágyik?
– Piszkos ez a dokk. S Ön honnan jött?
– Én argentin vagyok, tessék itt a névjegyem.
– No lám. De furcsa név.
– Magyar volt az apám.
 

Oszaka, 1965. június 15.

 

 

 

Igazgyöngysor

az Isze-félszigetről
Kő-fehér fogsor,
játék-lelet:
a kirakatban
már néztelek,
elnéztem pompás
ál-fényedet
melyhez a gyémánt csak
árnyék lehet;
asszony halászott
s tán épp neked
énekelt csöndben
pár éneket,
sziget-szegőző
tájkép-keret,
csillogsz a barbár
szándék felett,
őrzöd a tengert,
zárt énedet,
hináros-indás
csáp-lényeket,
míg összetúrnak
bámész kezek:
másoknak vagy csak
már élvezet,
sorsod, hogy egyszer
rádlépjenek –
kagyló ha volnál,
fájnék veled.
 

Cu, 1965. június 19.

 

 

 

Eső Kiotóban

Megint esik, megint.
Nincs hát a hegyi úton öszvér
mely szolgát visz úrasszonyához
az üzenettel, hogy visszajöhet,
mert üres már a kastély,
elment a festett homlokú, a szép,
rossz kenőcsöt használt a szerelemhez
s elküldte őt az úr; és megpecsételendő,
hogy szent és végleges az üzenet,
a szolga most felvágja a hasát,
s az udvaron, mint véres gondolatjel,
elterül ifjú asszonya előtt.
Eső esik a hegyi pocsolyákba,
nincs kard, nincs vér, nincs fűzöld kimonó,
szerelem-balzsam sincs, se rossz, se jó,
s sehol sincs a kiotói kert.
 

Kiotó, 1965. június 22.

 

 

 

Horogkereszt

„Amit a mellükön lát, ősi buddhista jel.”
Fekete dresszben sportolók futnak körül.
„Ősi buddhista jel.”
Fekete az egyenruhájuk.
Nán deszká? Ősi buddhista jel.”
Dobognak a szálló bambuszligetében.
„Mi baj van? Mondom, hogy ősi …”
Repedezett a szájuk.
Repedezett a szájuk. „Buddhista jel.”
Csak ne jöjjenek túl közel.
 

Tokusima, 1965. június 24.

 

 

 

Egy európai Hirosimában

Megint egy park. Kétszáz fajta növény.
Múzeum, vihogó diákok, park.
Romos emlék-palota, park. Szépen ívelő híd.
Sírszobor, mélyen a parkban.
Üzletek helyett fák, tapsoló bokrok a koncertterem
karzatán, a magyar szerzetes
tíz ujja kivirágzik, parkok járják
körül az új főutcát, a kioszkot,
elterülnek, egymásra-buknak,
a lépcsőbe-égett csöppnyi úr vezényel,
jönnek és errébb-jönnek a fák,
rátelepszenek a megszólalásig-hű panoptikumra
és pattogva mennek szanaszét
a hegyekbe és a föld alá, szenesedni
és szaporodni, folyók fölött
és nők hajában, és kórteremben,
kérem, tábornok úr, eddig minden ország
küldött egy rózsabokrot,
elvégre nekünk is volt Auschwitzunk,
tábornok úr.
Készítsünk egymásról dokumentumfilmet inkább.
 

Hirosima, 1965. június 27.

 

 

 

A legszebb város

Itt járt Xavéri Szent Ferenc.
Itt szállt partra a portugál hajóhad.
A délsziget legnagyobb lázadását
itt verték le a császáriak, és a népvezér
végzett magával; a Cseresznyevirág-
tűzhányó egybeforrt a szigettel,
a körhintáktól kigyulladt a város,
eső esett, a szökőkúton álltam
pirosan fénylő lakkcipőben, és
egy félórára
elfelejtettem, hogy meghalhatok –
ez volt a legszebb város, itt mindig
történik valami, a rádió
az éjjel tájfunt jelzett,
már itt van, a Fülöp-szigeteknél.
 

Kagosima, 1965, július 3.

 

 

 

Jósok az utcán

Jósoljatok, jósoljatok
nekem is fényes gyertyát
kék lángú örök-gyertyát
rizsföldek között fejfát
fejem alá kanócot
ki-nem-robbanó jósok
jósoljatok szerencsét
arcomra bűvös lencsét
sistergő igazságot
ha majd fordítva látok
s már semmire sincs mentség
és mégegyszer szerencsét
italból ifjúságot
s hogy nem fog meg az átok
és megöregszem újra
parazsatokba bújva,
jósoljatok hát, jósok,
ég s föld között hajósok,
utakat az időben,
s hogy kik elmennek tőlem,
jósok az utcán, éjjel,
szavakat visznek széjjel
két csillagról, egy dalról,
bekötött fejű halról.
 

Okajama, 1965. július 7.

 

 

 

Esti kórus

Két, piros pontokkal tűzdelt halászhajó
ül a vízen,
az öbölkaréjban, jobbra, tüzek égnek
a sziklák alatt,
öreg japán figyeli, ahogy zümmögnek
az európaiak,
bólint nekik, és elindul a hullám,
orgona zúg,
valaki csapkod odalent,
hova lett az anyanyelv, az isteni korlát ?
 

Fukui, 1965. július 9.

 

 

 

Mit kérdezett tőlem

a francia jégtáncosnő, Nyugat-Japánban, éjjel féltizenkettőkor?
Apám görög, partnerom pederaszta.
Itt turnézom egy éve.
Hogy mondja héberül: béke?
Írja le, igyunk.
Tudja, La Roque-sur-Pernes hol van?
Ott láttam magyart. Ha kiöregszem,
nyelvtanár leszek Avignonban.
A fényképem: Egy pagoda előtt.
A tánc neve: „Várlak.”
Hong Kongba igazán nem megy el?
Ott olcsóbbak az árak.
 

Tojama, 1965. július 11.

 

 

 

Jadzsima három halála

Késsel próbálta – kicsorbult a kés.
Kötelet rántott – szétszéledt a sodrat.
Meglátta hát, hogy a szerszám kevés;
Nagano fölött hegyek magasodtak;
s a szentély-tetőn hó, és hó lesz holnap,
nap-nap után, megtervelt éhezés,
szikrázó szemmel, föl a csúcsig, és
szoborként dőlve a rőzsehalomnak –
valami csak lesz ! más, mint ami lett,
valamit majdcsak idébbhoz az álom.
Egy paraszt vette észre a tüzet,
havat hordott rá, szó nélkül, fatálon,
aztán eltűnt. S ő felkelt boldogan,
és tejet vett a szomszéd faluban.
 

Nagano, 1965, július 12.

 

 

 

Szakura-ág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
 

Ucunomija, 1965. július 15.

 

 

 

Kokesi Hotel

Zöld ablak nyílik a tetőre,
azon jár be a hold.
Narancsszín ablak néz az esőbe,
a csatornán a szolgálók
lecsurgatják a bort.
És vajon ki jön erre,
ki lopódzik
jobbról, a titkos feljárón?
– jaj, a retesz –
az ágy mögött
víz ülepedik a fakádban,
szunyog veri a tükröt,
a padló csupa nesz,
csomósodik a vattapaplan,
a lépcsőn lámpa kattan,
készen vagyok!
Pinkerton, jöhetsz.
 

Morioka, 1965. július 18.

 

 

 

Sziklába vésett vers

kétféle fordításban
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt,
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
 

Hakodate, 1965. július 21.

 

 

 

A népünnepély búcsúestjén

 
Hiába bújsz a maszk mögé,
 
láttam az arcod.
A népünnepély búcsúestjén, puskadurrogás
és ciklámenszín vattacukrok közt, a pultnál, ahol
tíz jenért kifoghatók a díszhalak,
polip-forma léggömb lobog az árudákon,
konfetti hull, és dobszó jelzi, hogy
a Borzalmak Házában elkezdődik a műsor,
te elnézést kérsz, a maszk mögött,
 
nekem most szólnom kellene,
 
hogy évszázados félreértés
 
van köztünk a maszk miatt,
mi vagyok én? New York-i túrista,
aki polipot vesz és majom-csengettyűt,
csilingel vele utcahosszat, megtekinti
a Sírrablást a felsőbbrendű szellemekkel,
nyilatkozik, nos, ez az Orient,
és megcsipkedi egy kimonós gyerek arcát,
de járhatok neked csűrdöngölőt is,
elmondhatom, mi az a búcsú,
a magyarok is ismerik a vattacukrot,
a magyar vattacukor fehér, tehát koccintsunk
hamar a rizsből készült borból,
míg arcomra kiül a folklór,
 
nem tudok szólni, nézlek,
 
te is a maszk mögül,
körülöttünk feldagálylik az idegenség,
hegyek ropognak, tályogos a tenger,
a Földgömb egyik fele horpadozik, mert
orgonamuzsikára térdreesnek, a másik felébe
ismeretlen bolygó küld röppentyűt, elhasznált
csontreszelékkel,
ötvenezer kilométeren átreszketnek a füvek,
hogy éri-e őket valaha természetes
vagy mesterséges holdak fénye, amiről
szonátát lehet írni, mégegyszer nagyot
lélegezve és álarctalanul –
 
minek a maszk, a népünnepélynek
 
úgyis vége van és nézheted
csont-arcomban a te csont-arcodat,
ahogy világít.
 

Aszahikava, 1965. július 23.

 

 

 

Túl

 

 

 

 

Metropolisz

Ki itt elalszol, ébredj.
A függőleges
félelem, a síkos halszáj
bőrön, falon belül
jön, lükög, feltátog,
lefut, mint a higany
a lámparúdon,
a fal szomszédos oldalán
beszéd, nincsenek benne szavak,
a fűtőtest csövén elvékonyodó
kopogás, a fürdőkád
lefolyóján trágyás földekre
merőleges csatornaszag,
a rádióba belebúg,
elviszi liften a szonátát,
visszajön, cakknélküli villám,
lefelé növő, hangtalanul széthasadó
fa,
forróvégű üreg, bűzös szökőkút,
felfúr egy parti házat,
cincogva dudorog a parkett,
folyik a vakolat,
és ráhúzzák a falakat, hallod,
összeszorul, mozog,
fölfelé-lefelé-fölfelé-lefelé,
mint a műfogsor.

 

 

 

Madarak

Azám, a madarak.
V betű alakban lecsapnak a háztetőre,
Victoria! győzelem. Megy a hiradó,
azám, a madarak,
mit zabálnak a madarak?
Vért esznek Venezuelában,
mézet esznek Guatemalában,
de csizmát, azt nem esznek.
Mikor nincsenek vértanúk,
a tanúk is kivesznek,
lehet csinálni bőrgyárat, bőrpiacot,
kalandokat a bőrpiacon,
és csizmát, csizmát, csizmát.
Azám, a madarak.
Az ég fölött, a csatornák alatt.
Ki fogja őket szelidíteni.

 

 

 

Templomtorony

A kettős templomtorony
akár rám is omolhatna.
Két csúcsa közé fogná nyakamat,
jelvényeivel
felszúrhatná szemöldököm,
csipőcsontomat megkoccantaná
az imaház márványhajója.
Két fémhegyű karjával visszabukva
jelzi az égnek roppant magányát,
üvegén macska jár, kenyérért nyávog.
Meg vagyok mentve.

 

 

 

Nárciszok

Az űrhajó korában éltem,
mikor még volt százlábú, viperamarás, gázmúzeum,
négykézláb járt a morfinista,
és álmodott.
A betyár már csak krónikákban élt,
a síkság szűkült, és várt valakit,
aki majd megállítja a napot.
De közben folyvást, rendületlenül
alulról fölfelé
igyekeztek a nárciszok.

 

 

 

Álom

Álmomban nagyon züllött voltam,
minden léggömböt eloldottam,
a léggömbök nagyot nevettek,
hegyek tetején hemperegtek.
Odaföntről csodákat láttak,
kígyófejből nőtt koronákat,
maguk is villognak azóta,
és én voltam az okozója.

 

 

 

Dimenziók

Északlakók, ködös öngyilkosok,
délvándorok, narancsfabottal,
hó a hegyen, csoda! keletlesők,
elégett nyugatriszálók,
négy táj felé, a partokon
kinyújtják görcsös kezüket
és visszanéz a parttalanság
ahová indulni lehet
mert eléggé álom és eléggé
végtelen
s az utazással mégis véget ér,
nem úgy, mint az Isten és a szén.

 

 

 

Kaland

Nekünk nincs tengerünk, nincs tengerünk,
határaink közt mit tegyünk,
fussunk tengerentúlra,
az Óperenciás-tengeren is túlra
nagy darab kéket látni,
Napóleont leverni, atomot kitalálni.

 

 

 

Apróhirdetés

Keresem bányaomlás, árvíz, légrobbanás,
lián benőtte város, kozmikus eső, oszlop-
dőlés, helyzet és mozdulat közt azt az
átlagembert, aki néhány évig, vagy néhány
hónapig, vagy néhány napig kalauzolna.
„Szükség esetén én kalauzolok” jeligére.

 

 

 

Bizonyosság

Az arcod, mint a holdé,
biztosan arc volt,
a szemed mozdulatlan,
akármerről is néztem.
És alászálltál minden mozdulatban,
sárga portré.
Belémsápadva
mindennap jöttél,
de ott voltál a hegyen is túl,
más földtekén is,
emlékeztél, ahogy én is,
és e kettős emlékezésben
mint a holdé, biztosan arc volt
amit egykor elértem
s ami most süllyed az időben:
arc volt. Atlantisz lett. Beletörődtem.

 

 

 

Orákulum

A Meteorológiai Intézet jelenti:
várható időjárás hétfő,
kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat estig
változó felhőzet, gyenge nyugati,
észak-nyugati szél, a nappali
felmelegedés alig változik,
a talajmenti fagy fölenged,
eső nem várható, hacsaknem záporeső, zivatar,
a hőmérséklet éjjel-nappal nulla fok fölött,
éjjel-nappal nagy szöcskék gyülekeznek
a kristályhegyen, és vasárnapra
– előreláthatólag – teljesen elborítják az eget.
vegyünk magunkhoz esőkabátot
és védőüveget.

 

 

 

Dal

Akárcsak Mendelejev
a hiányzó elemre,
ezer holdtöltét vártam
erre a szerelemre.
Mostmár addig sugárzunk,
bizony, szomszédos csillag,
míg a hit nélkül élők
mind bele nem vakulnak.
S a Szaturnusz-lakóknak
elregéli az isten:
milyen volt szőkeséged
a mikróbákon innen.

 

 

 

Ének

Ha csak pillanatokra
sikerül is áttörnöd
a körémrakódott
bontatlan levegő-falat,
ha csak pillanatokra
tudod is átjátszani
tenmagadat,
ha csak egyetlenegyszer is
megnyílik a szemed:
felebarát,
és a kavicsok, a dombok, a gyárak, a labdák,
a felrepülések, a villamos ívek
közt hintáló maszatos angyalok
zengenek egyperces litániát –
 
Kagylókoromban, egykoron,
 
a telhetetlen mélybe zártan,
 
az énektől halálra váltam,
 
kagylókoromban, egykoron,
 
lejött, lejött az Úr utánam –
ha csak pillanatokra
elhiteted velem,
hogy megyünk tovább,
hogy a kavics meg a lámpa
meg a maszatos kölykök a parkban
villamos felhők alatt is
továbbadják az öröklés jogát,
s akit a növekvő sorokból
egy növekvő sejt kiragad,
utolsó percig mást se képzel,
mint sivatagba kutakat,
hússzinü, vérszinü kávát –
 
alatta van a végtelenség,
 
minden jó vizek ott miséznek,
 
belőle nyílnak a virágok
 
s mindétig hallatszik az ének –
ha csak pillanatokra
meghallod a hangomban
a zúgást,
a vonuló és a képzelt vizekét,
a népvándorlásét és a vonuló
menetoszlopokét,
a menekülőben is ikrát rakó
halakét és a sziklaszélen
ágaskodó fáét, amire
rádől a csavargó: „Előbb
éneklek egy sort” –
ha csak egy pillanatra meghallottad,
azt mondom,
érdemes volt.

 

 

 

Varázsló

Te kétkezű, te csodálatos, te szőke,
elképzellek a térben, súlytalanul,
kapálva, mint a béka, és fulladozva
nyálban és verítékben,
és egy hegyet tolok a lábad alá,
hogy ismét
félni tudj a napfogyatkozástól,
és várni merd a földcsuszamlást.
És ha kell, válassz.

 

 

 

Teremtő

Elképzellek a vizek közepén
egy dióhéjban, cethalak között botladozva,
és megőszülve a parton, ahol
az öröknek hitt köveket
a káromlás madarai rontják
és már lelassult szél viszi a
virágmagot és az óriási macskák
villogását –
s akkor a balgaság határán
fölkelsz, egyetlen fejszecsapással
újrafogalmazol és
megindulunk.

 

 

 

Szilveszter

Négy évszak kráterében állok
virágnak indult szerelmek felett
halott fenyők fedetlen árkok
honnan jönnek a jégvirágok
hová mennek a gyermektelenek

 

 

 

Johanna*

Szonettkoszorú a gyilkosokról
 

1

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
és mert e század intellektuális
a finom szürkeagy lett a vagyon
nyúlt agyvelőért fizet a király is
akár Pompéjban műemlék a rom
járhatsz fertőzött elmék tárlatán is
számológép áll a határokon
és nem főváros Európában Párizs
nagyúr akinek tengerpartja van
nagyobb akinek sok a levegője
már csak a szárazföld bizonytalan
épp ideje volt hogy elvették tőle
az észkerék az őrletés hatalmát
Isten se győzné hajtani a malmát
 

2

Isten se győzné hajtani a malmát
ezer darabra törtek a vevők
cigány zsidó skót katalán vagy dalmát
aki csak szanszkrit volt tegnapelőtt
és tegnap tegnap még mi volt a balság
valaki Bábelt építeni jött
repedt tükörben nézi most az arcát
és fürkészi a lapos háztetőt
elég neki ha ablakán kilát
hisz antennáján bejön a világ
s a világból a közös unalom
mindegy hogy este hány gyereket ver meg
a szomszédéi csak dögöljenek meg
egy elmeosztály húsz Napóleon
 

3

Egy elmeosztály húsz Napóleon
vállat a térdhez elmesport ebédig
nyakat a lábhoz így növünk az égig
fejet a farhoz itt az alkalom
e térség neve máig vérhalom
az én nevemre tüstént kicserélik
ha nincs már térség ott lesz nevem mégis
katalógus és kolumbárium
képrombolás és gombnyomás között
csizmával nemzett jogutódaimban
és a világon ahányfajta cím van
magunkra vesszük mindenekfölött
és aki vinnyog megsütjük a talpát
de jól okultunk nincsenek Johannák
 

4

De jól okultunk nincsenek Johannák
tehénvér szagú állatorvosok
hülyék kik másnak hullatják a mannát
és violákra bontják a napot
vagy énekelve hurcolják a kannát
a kútnál pásztorgyerek ácsorog
s megérezve a vizek nyugodalmát
elindulnak a szomjas pásztorok
elmentek mind egy hosszú vonulatban
csillagot hordva lámpafény gyanánt
zászló nélkül is bölcsen és tudatlan
toronyiránt most is toronyiránt
elől egy könnyű szarvas szabadon
amerre elment ritkul a vadon
 

5

Amerre elment ritkul a vadon
Imádkozz értem bűnösért Johanna
a fát kivágom aztán eladom
Imádkozz értem tolvajért Johanna
ha nem veszik meg annyiba hagyom
reped a törzse szikrázik a balta
holnapra szél lesz fúvódik a nyom
Imádkozz értem vétkesért Johanna
imádkozz értem holnapra mi lesz
a lacikonyha kürtöl szól a dzsessz
felsorakoznak ételért a hangyák
korsó ötér sztriptíz az asztalon
ki az ajtóban az a hajadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
 

6

Nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
ha kérnénk legyen ide-költözött
mint Szent Ferenc a farkasok között
s terítenénk a fekhelyére szalmát
és lepedővel még be is takarnánk
mit régi céhek új takácsa szőtt
s míg elmondaná hogy mivégre jött
kezét szelíden nyaldosnák a marhák
úgy bizony drága társak ez maradt
miként a tárgyak véges a harag
egy jó szó kettő máris itt lakom
és szarvas-szemmel fölmeredne ránk
mi pedig lassan lámpát oltanánk
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
 

7

Nem nevetnénk és nem vernénk agyon
hiszen tanultuk hogy ne bántsd a gyöngét
a babonát se szeretjük nagyon
ma nekem holnap neked és mi jön még
amit ma adtam visszakaphatom
ki tudja hátha órjások a törpék
a sors kereke fordul egy napon
és egyenesnek kell nézni a görbét
a szemrevétel bizony sose baj
így jut előbbre az emberi faj
mert van igazság csak egy kicsit arrább
ezért vissza a kardot és tüzet
nem bántjuk mi a nagybecsű szüzet
nevén nevezzük mint valami szajhát
 

8

Nevén nevezzük mint valami szajhát
Tisztelt Cím Cégünk itt jelenti ki
hogy részünkről a szóbanforgó Jeanne d’Arc
továbbiakban Johanna aki
még hajadon a katolikus vallást
vallja és atyja nevét viseli
ekkor született így hívják az anyját
foglalkozás- és állásnélküli
nem végzett semmiféle iskolát
az átlagosnál finomabb a lelke
az orléans-i virgo nevet nyerte
könnyebb munkákra biztosan bevált
Kelt mint fent Bélyeg Név olvashatatlan
Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
 

9

Nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
ha tűzrerakni ment megállt a hó
emberek között nem fogta golyó
és barátokra lelt a karvalyokban
a lángoknál csak azt szerette jobban
ha egyre több a lángolni tudó
a parázs helyén ottmarad a szó
mely újra gyúlik hol közös titok van
s a tűzrakásban részt vehet akárki
csak együtt lenni csak helyettük látni
nincs ebben álom sem mesterkedés
Jöttem hogy vigaszt nyújtsak a kicsiknek
miféle tűz lesz ez maga az ihlet
egyszerre minden hűtlenség kevés
 

10

Egyszerre minden hűtlenség kevés
nekem sosem volt barátom Johanna
egy ideig elhallgattam mesés
históriáit de nem volt hatalma
fölöttem habár abban semmi vész
nincs ha egy némber szól mintha szavalna
a többinek de a szemébe és
a mozgásába fény van és a hangja
olyan milyen is furcsa és az ember
fél hogy elcsuklik közbeszólni nem mer
csak elkíséri mint galamb a párját
de hogy ki kezdte azt a rohadt máglyát
egyeseknek a tisztesség nehéz
emléknap indul és ítélkezés
 

11

Emléknap indul és ítélkezés
kimodják hogy a boldogtalan Jeanne d’Arc
rút félreértés áldozata és
lecsukhatják az ügyeletes zsandárt
márványkő áll a síron ég a mécs
az avatásra verset ír egy agg bárd
sajtó rádió tévé filmezés
és levegőbe repülnek a sapkák
Jeanne d’Arc a máglyán a színpad forog
a páholyban az inkvizítorok
gyászkórust zúgnak lenn a nemzetek
végbe kell vinni a kísérletet
most jókor míg a teljes ég lakatlan
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
 

12

Hogy Szent Johanna száguldjon a napban
hordjon hélium ellen ércruhát
bőrét napvédő krémmel kenje át
és földközelben álljon mozdulatlan
amúgy sem nagyon kedveli ha fagy van
folyton a tűzről prédikálna hát
most itt a tűz csak élje ki magát
a kakas szava majd először harsan
mi később halljuk ha felkelt a nap
az élet csúcsa tőlünk idegen
a bolygók egy-egy részlet fél-tudás
vagyis Johanna lesz a boldogabb
s az emberiség szenved idelenn
mert látni kell az élve pusztulást
 

13

Mert látni kell az élve pusztulást
az marad élve ki kétszáz évre megfagy
Uram Isten ki ezredéve nem-vagy
a homo ludens elfelejti lásd
hogy kell kezelni a kígyómarást
Rouen Segesvár és Theresienstadt
és Hirosima mind kísérletek csak
tanműhely lett a kontinens hol állsz
kettő lehetsz csak bármit is akartál
ifjú halott vagy öreg forradalmár
élő húsoddal tápláld a tudást
légy élhetetlen élősdi eretnek
majd eltüzelnek és nagyon szeretnek
és ő túléli mit tehetne mást
 

14

És ő túléli mit tehetne mást
azokkal akik martalócok lettek
vagy mártírok mert féltek és szerettek
akár a magma legmélyére ásd
a sírban sem talál vigasztalást
férgeket indít szerte a hegyeknek
fehérmelegre veri a szonettet
korhadt gyökérben felsíró darázs
mozdul és dong dong dong a vasfülekben
hívővé tesz bár ő maga hitetlen
minden holdtöltén megduzzad a hullám
a szőlők alatt lélegzik a vulkán
és kíntornál a kannibálmalom
agyunkban egyre őrlődik a gyom
 

15

Agyunkban egyre őrlődik a gyom
Isten sem győzné hajtani a malmát
egy elmeosztály húsz Napóleon
de jól okultunk nincsenek Johannák
amerre elment ritkul a vadon
nem jönne vissza akkor sem ha hagynák
nem nevetnénk és nem vernénk agyon
nevén nevezzük mint valami szajhát
nem volt bolond a szűz csak épp szokatlan
egyszerre minden hűtlenség kevés
emléknap indul és ítélkezés
hogy Szent Johanna száguldjon a napban
mert látni kell az élve pusztulást
És ő Túléli Mit tehetne mást

 

 

 

Zsoltár

Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek
nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek
vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek
a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa
a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton
visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
mostmár mindenütt ahol a szél jár
és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]