Falusi állomás

Vonat. Nagy barna romboid az alkonyatban. A füstje kék, elnyeli az eget. Fehér tölcsér a kút, beszívja a fekete szomorúfűzfa lecsüngő ágait. Zökken az utolsó vagon: fáradt. Kettőzött esti gravitáció sűríti, húzza, húzza lefelé a tájat. Egy sípszó, egy kiáltás: kapu nyílik, s a pipafüst és cigaretta-tűz alatt vastag szoknyás, bekecses, bundás emberek omlanak szúrós csomagok közt a szerelvény felé, s eltűnnek. Lámpa villan: az átlók csusszannak, a kép elindul. Viszi magával a búcsúzást, a borszagot, a kutyaugatást, s a jajgatást, mit az imént csapott egy hangja-sincs anyóka, aki fiához, Pestre ment volna látogatóba, és ott szaladt a sínek közt, kosarát lóbálva, csupa salak lett, és kapkodott az ütköző után, hogy: várjanak meg! várjanak meg! Ezt mind elvitte a vonat. A bámészkodók elszélednek, a töltés mellett behúzzák az ablakokat, s valahol kinn, az országúton átengedik az éjszakát a sorompó alatt.