Hajnal felé

Mintha zöld párduc jönne selyem talpon: egy éjjel csak ott voltál és nem köszöntél. Én meg feküdtem és figyeltelek. Figyeltem, ahogy megtelsz vérrel. Bizonyára tetszett neked, hogy hús alatt ropognak csontjaid, és én vagyok az álom. Bizonyára tetszett, hogy az arcomat, mint egy gyümölcsöt, feléd fordítom, s vonásaimból nem tisztítom le a kudarcokat. Hogy nem írok kört kinyújtott röntgen-ujjal bordáidon, feltárva sejtjeid közt a lassú cirkulációt. Meg azt az olvatag szivet. A kántor-tanító elődöket, akik kétszáz éven át egymásnak adták a vándorbotot, s – micsoda véletlen – nem voltak gazdagok. Ellenben pátoszt hagytak örökül. Szépséges orgonamuzsikával és faragatlan márvánnyal üzenték: ebből élj! Akkor is ebből élj, ha mások bolondnak néznek. Kellenek a bolondok! A színjózanok vetnek és aratnak, te prédikálj nekik s maradj magadnak, tanítsd őket és adj hitet nekik – hanem a legendánál ne tovább! Én nem szóltam rád, csak bámultalak, hogy tudsz még, még nőni, duzzadó alak, és vártam, hogy mint gyermekkorom fujtató kísértetei, majd fehér lepedőbe bújsz, és akkor meghúzom a füled, hogy: Félek! Úgy félek, Öreg! Nézd meg ezt a szobát, milyen hatalmas, milyen hangtalanul mennek az órák. Látod: szeretném elkérni a szomszédtól a vekkerórát. Látod: leszögezett az ébrenlét, akarva-nem akarva. Látod: mozdul a kezem, de csak hogy megkapaszkodjon a falba. Hát minek vagy, ha nem azért, hogy segíts, ha emlékeid üres ládák, hiába töltögeted, rakod őket, nem adják meg a folytonosság biztonságát?! Minek az előzmény, ha úgy determinál, hogy nem zenélőóra, amit itthagy, hanem mikor az emléktelen magányból kimozdulnánk, megszólal: tik-tak! tik- tak! tik-tak! tik- tak! Hagyj aludni!! Féléve kínzol – ó, hogy úntalak már, úntalak, mint egy megfakult családi képet, amit nyájas nénikék s nyalka lovagjaik két pókerparti között megcsodálnak, hogy úntam már azt a malterketrecet, a könyvespolccal és a rádióval, a diplomával, a látomással és a fulladással, veled, nagyapám, veled, veled! De jó, hogy eljöttél. Köszöntelek. Mert nagynehezen kireggeledett. Fölkeltem, képedet a tárcámba tettem. Azóta ott van. S mindig eszembe jutsz, mikor hajnal felé fölriadok, s mielőtt bármi történhetne, az ízes-bűzős emberi szagoknak feltépem az ablakot.