Esés^*

Elestem egy füleskosárral. Körülálltak. Láttam kifolyni, szétgurulni a vacsorámat. Ennyi volt. Hanem ami történt, én tudom csak, mivelhogy nyomban számotadtam önmagamnak, s mint vízbefúlónak a múlt a végső kortyban, felrémlett ez a csont-ütődés valahonnan, s a kép nélkül is éles emlék kétségbe ejtett: az ember a szeme elől semmit sem rejthet, mert ha azt hitte, nem gondol már az esésre, így pirit rá a kötőszövet emlékezése. Hogy hová kaptam az ütést valaha régen, nem tudom már, de akkor is ugyanígy féltem. Igen: először meghökkentem. Majd iszonyodtam. Aztán a biztos fájdalomtól megnyugodtam. … S míg átadtam a részvétnek a szám s a térdem, oszlott az utca s én felálltam tettenérten. Mert tudtam jól, hogy most is tovább fogok menni. (A névtelen nagy perc mindig csak ennyi.) Délután volt, a zöld üvegszilánkok felragyogtak. A szennyvíz lassan ágyazott a csillagoknak. Mindent túléltünk. Babonáink vége bizonyosság. Ami marad még, az utódok kibogozzák. Tört csontot rágni, sebet nyalni kutyák szokása. Ideje volna emlékezni valami másra. S aki megrögzött vértanú, hát bírja erővel. Barátkozzon a szél helyett a macskakővel.