Emlékezés egy szomorú férfira

Saját kezeddel ütnélek pofon, de az ütéshez nincs ma már jogom – – hideg világban őrzöd önmagad: a csönd, a billegő ezüstmadár a jégveremben borzadozva jár, s ha felvergődve rést lel valahol, leheletedtől földre hull a toll – – huzatot kap a boltos kapualj – – zsugorodik már nyárutón a gally – – egy éj alatt kilencet lép a hold – – s varasodik, de nem heged a volt – – ezért harminchat éve csak öregszel: szomorú kezed kinyújtottad egyszer, de nem jöttél, amikor hívtalak – – saját kezeddel ütnélek pofon, de a kezedhez nincs ma már jogom.