Chanson a művésznőről meg a lóról

Valamikor, a gyerekkor mezőin mesék lobogtak, tüzes dáliák, s ő élvezte, hogy melléje szegődik a pirospettyes léggömb, a világ. S hogy minden játék jó és neki hódol, tapsolva nézte ezt a hintalóról. Majd évek jöttek, nyíladozó percek, szavak közt járt és hegyekbe botolt, bálszépe volt, kit elragad a herceg, kalózok lánya – várat ostromolt, lángész volt, hősnő, kit senki se pótol, s egész Európát szemlélte a lóról. És jött az első főszerep. Egy férfi így szólt: a nőnek ne legyen esze. A szabály elől nem lehet kitérni, Éva anyánknál nem vagy jobb te se: riszáld magad kicsit, ha férfi bókol, és ne okoskodj, mássz lejjebb a lóról! De úgy érezte, megvan a hatalma, hogy túllépjen a könnyű sikeren, a Nagy Szerep a büszke vágy jutalma, és egyetlen, hatalmas szerelem, mely úgy átjárja, zsongva, mint az óbor – s leemeli a jó halál a lóról. Múltak az évek, apró sikerekkel, s a Nagy Szerep nem volt sehol, sehol. Csak várt és újra várt, ha jött a reggel – a szerelem is késett valahol, s egy nap így szólt a rendező „a lóról”: … Nem lehetsz Tünde. Fiatal a Csongor. Hát ébredj fel, művésznő. Az élet nem nagy kaland, s nem léggömb a világ, nem ér a verses dráma hősi véget, s az öltözőben nem várja virág és kis levél, hogy: „Remek voltál! Csókol …” Bizony, művésznő, szálljon le a lóról.