Japán versek
|
Kotaro Takamura után
| Csieko nem szól, kis beteg virág, |
| csak madaraknak integet titokban. |
| Végiglobban a hosszú, árnyas dombsoron, |
| hol sárga hímpor úszik, és a parton, hol |
| fínom, májusi köd szitál – kószál |
| Csieko, száll édes-önfeledten, kimonója |
| itt eltűnik a fák közt, ott kilibben; |
| próbálom követni lopva, s a fehér homokra |
| harmat pereg, Csieko messze jár, |
| az égre tárul, hajladozva játszik |
| a foszló láthatáron, a hajnalfény alatt, |
| míg körülcsapongják a madarak, |
| és kibomló, fekete szirom-haját a szélbe |
|
| A part kihalt. A földön kucorog, |
| játszik Csieko. Ragyog a homok. |
| Fölötte madárraj, csörgő, csivogó; |
| A porban rajzos, apró lábnyomok. |
| Csak ül s magában mormol valamit, |
| majd visszarikolt, karját égre tárja, |
| s mert csillogó kagylóként sír sok szárnyas kis barátja, |
| és száll az újabb csivogás: |
| Csieko! Csieko! csodás e csillogás! |
| S a nő, ki fejet hajtott a téboly szavára, |
| s a természet titkában oly mélyen megmerült, |
| most háttal ül nekem, a parton, egyedül, |
| míg körülötte csörgedez a szó: |
| S a hunyó nap tüzében, a fás domboldalon, |
| tán kétszáz méterrel mögötte |
| én állok mozdulatlan, és nézem, nézem őt - |
| nem bánom a virágport s a csorduló esőt. |
|
| Ó, Csieko, tűnt asszonyom, |
| neked köszönhető – lám, tompa lett a színe |
| tíz súlyos év alatt, de íme, érett, |
| borostyános ragyogás most felidéz téged. |
| Mintha szólítanál: „Hűs tavaszi éjen, |
| ha egyedül vagy szobádban, igyál”. |
| Rég volt. Rettegtél: elragad a téboly, |
| holmid rendberaktad kapkodva, és oly |
| kétségbeesetten, mint ki tudja, hogy mostmár menthetetlen. |
| Hét éven át kínzott a kór. Halálrakínzott. |
| Itt iszom csöndben. Egyedül vagyok. |
| A palack bort a konyhában találtam, |
| a múltunk sejlik édes zamatában, |
| szent ez a perc, sosem mocskolja be |
| a felbőszült világ őrülete, |
| itt most, szegénykém, könnyes lelked él |
| s nem ér fel hozzá világi mocsok. |
|
|
|