Beszélgetés a templomudvarban

William Blake, a mesterember emlékezetére

Immáron betérek,

sok a vétkem, testvér.

Alvadozik bennem

a hívságos, rest vér,

szoktat rosszra, földi jóra,

már lelkem kormányozója –

ellenére élnem

nem lehet, csak félnem,

be kell Hozzá térnem,

hátha feloldoz

hátha feloldoz

Dolgozz

Vagy ide is lát tán?

Szél viszi a hátán,

hasmánt jön a széllel,

onnan le-lenézdel,

görcsös szilfa ága

szelet zabolázza;

szeme: csupa féltés

szemem: csupa értés

Vele szétszáll a világon

tündöklő parányiságom

s egyszer lelkifurdalásom

csillagokat foltoz

csillagokat foltoz

Dolgozz

De ha az, hogy lássak,

kegyes öncsalás csak,

s a vigyorgó Kozmosz

szép neveket hordoz,

akkor hová térjek?

akkor mitől féljek?

Ki elémbe estél,

mondd meg nekem, testvér,

salakra és ércre,

remekre és fércre

van-e bennünk mérce?

Ó, az este itt ér!

Ha innen kivittél,

szólj, testvéri lélek,

mondd csak, hogy az élet

Nélküle sem volt rossz,

egyedül se volt rossz,

mondd csak, testvér

mondd csak, testvér

Dolgozz

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]