Részeg kubikos a villamoson

Mindennap felszáll, más-és-más alakban. Szétnéz titokban, s ha azt hiszi, nem látja senki: nevet. Kineveti a torz alakokat, a korcs kalapokat, a peronon az ebet, a kómikusan szétterülő kofa-feneket – és általában mindenen nevet. Jön a kalauz, kéri a jegyet. Lehet, bólintja gőgösen, hiszen tudja a törvényt, tudja, mi dukál. Piros a lámpa. Előttünk autó dudál. Elkáromkodja magát, majd egy női kalaptól bocsánatot kér. Az elfordul a „szeszgőzös alaktól”. aki azonban tovább beszél s egy gyerek orrára nyom pajkos fricskát. Nevetés. Szánalom. A kofa feláll, háttal. Hogy az a … Mit csinál? Tegye el a bicskát! Kalauz! Csengetés. A vezető fékez, rendőrrel tárgyal. Leáll a forgalom. Minden oldalon általános felhördülés. Nem szállok le! Ki maga? Mit akar? Én magyar ember vagyok! Szálljon le, aki nem magyar! Aztán a kocsi továbbgördül és a kubikos az utcán mondja a magáét. Már nem nevet. Arcizma ráng. Fenyegetve int utánunk. Hangja harsog. Itt kisímulnak a megsértett arcok, megnyugszanak a kedélyek, kalapok, kofák és kutyák és helyreáll a régi béke, amelynek sosem lenne vége, ha fel nem szállna ismét egy óvatlan pillanatban – mindennap más-és-más alakban – a részeg kubikos, akinek csöppnyi mása reggelre kelve hülyére verve tipeg felém, hátán iskolatáska, s én a katedrán elmorgom a jól bevált szörnyű mentséget: „degenerált”, s az apróságot puszta szánalomból átengedem magyar irodalomból.