Azt mondom mégis

Azt mondom mégis: ne reszkessetek ha tört üvegre jégeső pereg feszes vigyázban áll a fátlan út a tűzfalon sírás-sziréna búg és csattogva keringő csillagok lenyírják a pelyhedző holnapot; ha mellbevág az undok őserő hogy álmotokban egy a férfi-nő s reggel dühödten cserbehagy a szó s már nem tudtok csak bólogatni: jó; ha köldöknézve vártok egy csodát lassan konyulva, mint a fűzfaág, s a verejték, a kegyetlen biró rátok két percnyi vezeklést kiró s az egész, érthetelen gombolyag a nyak tövén megülve fojtogat míg elfelejtitek: mi volt a cél mit ér a csend s a lázadás mit ér s hogy egytestvér a mély és a magas és lámpást is himbál a lámpavas; ha látjátok a bűnös kezdetet a napvilágnál ne reszkessetek míg tíz ujjával érint a halál – Hiszen az ember mindig talpraáll.