|
(Bartók: II. vonósnégyes)
| ámbra volt-e, vagy égetett |
| tömjén – nem tudtam még – |
| megriadt legyek zörrentek szét |
| és mind kérdezett valamit |
| s a nagy kérdőjel összeállt |
| vörös kígyó a fenyők csúcsán |
| jaj, ha lesiklik – felocsúdtunk – |
| tátott szájak vakogtak rá |
| kutyák keserve szállt iszonytatón |
| folyók megduzzadt bőre várt az |
| egy tűz nem tudott fellobogni |
|
| Tűlevelek percegve hullnak. |
| új nedvekért a gyökerecske. |
|
| Fenn híg smaragd az éjjel |
| csillagok ötvözött veretje |
| sorsod a hímes útra verte |
| kibomló, szabad szárnyalások – |
| gúzsba vagy? gyenge vagy? lelked átall? |
| Hullj felfelé, gyönyörű hullomással! |
|
| az égre néz bután a békanyál |
| és a mohák, Tejútnak tartva |
| a fatörzset, évmilliónként |
| Nincs kéz, mely megrázhatná |
| az ágak mélyén ezt a csöndet. |
|
| A haldokló bika végre kitörne! |
| Leszegi homlokát, szarvai közt |
| folyók, határok, csalódások, |
| terméketlen esztendők forognak! |
| csak a csontvázak s a csillagok hallják |
| hogy tébolyult nyak-izmain |
|
| Az unokák ősz haja is kihull. |
| A vörösen kígyózó gondolat |
| ránkfagy a magas ég alatt. |
|
| Aztán, sötét árnyak, csak mentünk |
| a vacogva visszhangzó betonon |
| fatális éjbe, hol se vásott |
| nem voltak már, s danák helyett |
| ők törtek ránk: a kételyek, |
| és sápadt gázlámpák alatt |
| iparkodtunk, jaj, meg ne értsük: |
| a furcsa gőz – tán fenyőillat – |
| s míg fázós polgárok szipogva, |
| orrcimpa-rángva kóstolnak belőle |
| aztán zöldet köpnek a kőre, |
| hogy New Yorkban a beton fölhasad – |
| mi tapsikálunk, fecserészünk, |
| ahelyett, hogy feledve félszünk, |
|
|