| Nem látta rózsásnak az életet |
| hát festett szürke gyöngyház-képeket: |
| aszott göröngyöt, vértelen ködöt, |
| lapos homályt a dúlt sövény fölött |
| s vásznán a füstszegélyű alkonyat |
| fakó halottaságyon dőlt hanyatt. |
|
| Egy-két kórót erőlködött a táj |
| és sosem volt együtt a birkanyáj; |
| visszhang-riasztó bégetés, talán |
| egy kos meredt a kép baloldalán |
| vagy elszórt bot mutatta s árva kés |
| hogy volt itt hajdan élet és ütés. |
|
| És szürke volt a vigalom s a gyász, |
| a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz, |
| a nyúlós csönd, a csöndes dinamit, |
| a vágy, a vétség, a gyanú, a hit – |
| és addig mélyült szürke ecsete |
| ameddig képtelen a fekete. |
|
| Egyszer csak eltűnt és elhallgatott. |
| Hosszú idő múlt el, míg jelt adott: |
| hatalmas vászon, barna őszi domb, |
| hervatag lomb, a vízen komp, kolomp, |
| lombon madár, a kompon emberek |
| s a kolompszóra csorda lépeget – |
|
| Beszédes élmény! szép! titoktalan! |
| illata, színe, hangja, íze van! |
| – Miért e lárma? mit jelent? s kinek? |
| mit foltoznak az ordító szinek? |
| S ha tán vásznadról símaság csahol, |
| hol van a gyöngyház csend tilalma, hol? |
|
| – A gyöngyház csend? – A lassú válaszon |
| nem érzik át se gúny, se fájdalom. |
| – A mélység csendje – nincs. A semmi sincs. |
| A rádakasztott fény felé tekints. |
| Élünk, s a felszin síma és adott. |
| – Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod. |
|
|