A boldog festő*
| Nem látta rózsásnak az életet |
| hát festett szürke gyöngyház-képeket: |
| aszott göröngyöt, vértelen ködöt, |
| lapos homályt a dúlt sövény fölött |
| s vásznán a füstszegélyű alkonyat |
| fakó halottaságyon dőlt hanyatt. |
|
| Egy-két kórót erőlködött a táj |
| és sosem volt együtt a birkanyáj; |
| visszhang-riasztó bégetés, talán |
| egy kos meredt a kép baloldalán |
| vagy elszórt bot mutatta s árva kés |
| hogy volt itt hajdan élet és ütés. |
|
| És szürke volt a vigalom s a gyász, |
| a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz, |
| a nyúlós csönd, a csöndes dinamit, |
| a vágy, a vétség, a gyanú, a hit – |
| és addig mélyült szürke ecsete |
| ameddig képtelen a fekete. |
|
| Egyszer csak eltűnt és elhallgatott. |
| Hosszú idő múlt el, míg jelt adott: |
| hatalmas vászon, barna őszi domb, |
| hervatag lomb, a vízen komp, kolomp, |
| lombon madár, a kompon emberek |
| s a kolompszóra csorda lépeget – |
|
| Beszédes élmény! szép! titoktalan! |
| illata, színe, hangja, íze van! |
| – Miért e lárma? mit jelent? s kinek? |
| mit foltoznak az ordító szinek? |
| S ha tán vásznadról símaság csahol, |
| hol van a gyöngyház csend tilalma, hol? |
|
| – A gyöngyház csend? – A lassú válaszon |
| nem érzik át se gúny, se fájdalom. |
| – A mélység csendje – nincs. A semmi sincs. |
| A rádakasztott fény felé tekints. |
| Élünk, s a felszin síma és adott. |
| – Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod. |
|
|
Öreg szerelmespár*
| Szél szét nem fújja őket, |
|
| Nincs pénzük, nincs lakásuk, |
|
| mindegy: hétköznap, ünnep.) |
|
| pillantást, csókot, könyvet. |
| mint ráncokból a könnyek. |
|
| Szél szét nem fújja őket, |
|
| – egymásról mit se tudva – |
|
|
Ecetfaágak
| Nők, férfiak szállnak a villamosra. |
| Szállna föl már valaki más is! |
|
| majd vörös. Most meg szőke. |
| Azt figyeli, kik figyelik: |
|
| Confucius, Spinoza, Hegel, |
| több bölcsesség van három ujjban, |
|
| A híres magyar hátaslovon |
| Majd a nyeregben – roppant feltűnő – |
| saját személyét vádolá meg ő. |
| S hogy ne legyen se fel-, se alperes: |
| a ganaj között most utat keres.
|
|
| dicsér harcod nyomán sok emberöltő. |
| dicsér harcod nyomán sok új felöltő. |
|
| – Fridának jó – sóhajtasz, míg |
| s milyen elegáns! nem is hinnéd! |
| – Hol dolgozik? |
– Cseléd. |
|
| gyönyörébe, így szólt Kovács úr: |
| – Mi végre vagyunk a Földön? |
| Kovácsné, megértő hitestárs, |
| a konyhában egy gödröt ásott, |
| – Mi végre? – szólt ő is busongva, |
|
|
Zalai jegyzetek
| Hajlékony dombok. Itt voltam gyerek |
| Ködös az emlék – oly rég lehetett: |
| akarni kell, hogy fájjon. |
|
| „Hídépítés, vigyázz!” Félmeztelen munkás |
| ácsol a folyó fölött, magasan. |
| A busz lassít. Lebámul ránk egy szempár. |
|
| A horizontig szőlők tengernyi zöldje. |
| Gyomverte pince-buckák, égszín kádak. |
| Pördülnek, kúsznak az indák – merre? |
| Talán fel, Pestig. De Pestnél megállnak. |
|
| Sok kutya van, de harapós kevés van, |
| és szíves szóra tárul a kapu. |
| Az emberek itt annyit mosolyognak, |
| hogy felforr bennem csöndben a gyanú. |
|
| S ha mégis egyszer rádtörne a múltad |
| és lábad erre hozná könnyű kedve |
| nyomok után, mik rég a porba fúltak – |
| nem ütne egy szőlőkaró fejedre? |
|
|
Egy Tolna megyei temetődombon*
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyájunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
|
Hangverseny után
|
(Bartók: II. vonósnégyes)
| ámbra volt-e, vagy égetett |
| tömjén – nem tudtam még – |
| megriadt legyek zörrentek szét |
| és mind kérdezett valamit |
| s a nagy kérdőjel összeállt |
| vörös kígyó a fenyők csúcsán |
| jaj, ha lesiklik – felocsúdtunk – |
| tátott szájak vakogtak rá |
| kutyák keserve szállt iszonytatón |
| folyók megduzzadt bőre várt az |
| egy tűz nem tudott fellobogni |
|
| Tűlevelek percegve hullnak. |
| új nedvekért a gyökerecske. |
|
| Fenn híg smaragd az éjjel |
| csillagok ötvözött veretje |
| sorsod a hímes útra verte |
| kibomló, szabad szárnyalások – |
| gúzsba vagy? gyenge vagy? lelked átall? |
| Hullj felfelé, gyönyörű hullomással! |
|
| az égre néz bután a békanyál |
| és a mohák, Tejútnak tartva |
| a fatörzset, évmilliónként |
| Nincs kéz, mely megrázhatná |
| az ágak mélyén ezt a csöndet. |
|
| A haldokló bika végre kitörne! |
| Leszegi homlokát, szarvai közt |
| folyók, határok, csalódások, |
| terméketlen esztendők forognak! |
| csak a csontvázak s a csillagok hallják |
| hogy tébolyult nyak-izmain |
|
| Az unokák ősz haja is kihull. |
| A vörösen kígyózó gondolat |
| ránkfagy a magas ég alatt. |
|
| Aztán, sötét árnyak, csak mentünk |
| a vacogva visszhangzó betonon |
| fatális éjbe, hol se vásott |
| nem voltak már, s danák helyett |
| ők törtek ránk: a kételyek, |
| és sápadt gázlámpák alatt |
| iparkodtunk, jaj, meg ne értsük: |
| a furcsa gőz – tán fenyőillat – |
| s míg fázós polgárok szipogva, |
| orrcimpa-rángva kóstolnak belőle |
| aztán zöldet köpnek a kőre, |
| hogy New Yorkban a beton fölhasad – |
| mi tapsikálunk, fecserészünk, |
| ahelyett, hogy feledve félszünk, |
|
|
Azt mondom mégis
| Azt mondom mégis: ne reszkessetek |
| ha tört üvegre jégeső pereg |
|
| feszes vigyázban áll a fátlan út |
| a tűzfalon sírás-sziréna búg |
|
| és csattogva keringő csillagok |
| lenyírják a pelyhedző holnapot; |
|
| ha mellbevág az undok őserő |
| hogy álmotokban egy a férfi-nő |
|
| s reggel dühödten cserbehagy a szó |
| s már nem tudtok csak bólogatni: jó; |
|
| ha köldöknézve vártok egy csodát |
| lassan konyulva, mint a fűzfaág, |
|
| s a verejték, a kegyetlen biró |
| rátok két percnyi vezeklést kiró |
|
| s az egész, érthetelen gombolyag |
| a nyak tövén megülve fojtogat |
|
| míg elfelejtitek: mi volt a cél |
| mit ér a csend s a lázadás mit ér |
|
| s hogy egytestvér a mély és a magas |
| és lámpást is himbál a lámpavas; |
|
| ha látjátok a bűnös kezdetet |
| a napvilágnál ne reszkessetek |
|
| míg tíz ujjával érint a halál – |
| Hiszen az ember mindig talpraáll. |
|
|
Részeg kubikos a villamoson
| Mindennap felszáll, más-és-más alakban. |
| s ha azt hiszi, nem látja senki: |
| Kineveti a torz alakokat, |
| és általában mindenen nevet. |
| Jön a kalauz, kéri a jegyet. |
| tudja a törvényt, tudja, mi dukál. |
| Az elfordul a „szeszgőzös alaktól”. |
| aki azonban tovább beszél |
| s egy gyerek orrára nyom pajkos fricskát. |
| Nevetés. Szánalom. A kofa feláll, háttal. |
| Hogy az a … Mit csinál? Tegye el a bicskát! |
| Kalauz! Csengetés. A vezető fékez, |
| Leáll a forgalom. Minden oldalon |
| Nem szállok le! Ki maga? Mit akar? |
| Szálljon le, aki nem magyar! |
| Aztán a kocsi továbbgördül és |
| a kubikos az utcán mondja a magáét. |
| Már nem nevet. Arcizma ráng. |
| Fenyegetve int utánunk. Hangja harsog. |
| Itt kisímulnak a megsértett arcok, |
| megnyugszanak a kedélyek, kalapok, |
| és helyreáll a régi béke, |
| amelynek sosem lenne vége, |
| – mindennap más-és-más alakban – |
| a részeg kubikos, akinek csöppnyi mása |
| tipeg felém, hátán iskolatáska, |
| s én a katedrán elmorgom a jól bevált |
| szörnyű mentséget: „degenerált”, |
| s az apróságot puszta szánalomból |
| átengedem magyar irodalomból. |
|
Óbudai varázsolás*
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagoly-villogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
|
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott: |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
|
Egy fáraófej
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
| sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
| megvert kutyák és csavargók zokognak |
| riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
| de nem mondhatja, mert a titok ára |
| hogy a tükörben ráismer magára – |
| így láttalak meg. Azóta figyellek. |
| Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
| szűk téglalapján barna homlokodnak |
| körvonaltalan árnyékok lobognak |
| gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
| kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
| fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
| meredt paróka már, s orrod alatt |
| gonddal rovátkolt hieroglifek |
| mély háromszögbe csukták ajkadat. |
| Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
| beszélik: itt a kéj alussza álmát |
| s mely nem tudott parancsot kívüled, |
| pihen zenéket szürcsölő füled, |
| sem álladat, sem pofacsontodat |
| nem szegzi már előre gondolat |
| és nem himbál a kényes Fáma, ím, |
| kevély orrod húsos hullámain |
| s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
| csodálkozik sötét szemöldököd. |
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
| s az időtlenből kilép a titok |
| és én, a gyáva, mindent megtudok |
| s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
| és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
| de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
| Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
| a szemed két víz, egyiptomi este. |
| De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
|
Beszélgetés a templomudvarban
|
William Blake, a mesterember emlékezetére
| szoktat rosszra, földi jóra, |
| már lelkem kormányozója – |
| s egyszer lelkifurdalásom |
| csillagokat foltoz |
Dolgozz |
| mondd meg nekem, testvér, |
| mondd csak, testvér |
Dolgozz |
|
Japán versek
|
Kotaro Takamura után
| Csieko nem szól, kis beteg virág, |
| csak madaraknak integet titokban. |
| Végiglobban a hosszú, árnyas dombsoron, |
| hol sárga hímpor úszik, és a parton, hol |
| fínom, májusi köd szitál – kószál |
| Csieko, száll édes-önfeledten, kimonója |
| itt eltűnik a fák közt, ott kilibben; |
| próbálom követni lopva, s a fehér homokra |
| harmat pereg, Csieko messze jár, |
| az égre tárul, hajladozva játszik |
| a foszló láthatáron, a hajnalfény alatt, |
| míg körülcsapongják a madarak, |
| és kibomló, fekete szirom-haját a szélbe |
|
| A part kihalt. A földön kucorog, |
| játszik Csieko. Ragyog a homok. |
| Fölötte madárraj, csörgő, csivogó; |
| A porban rajzos, apró lábnyomok. |
| Csak ül s magában mormol valamit, |
| majd visszarikolt, karját égre tárja, |
| s mert csillogó kagylóként sír sok szárnyas kis barátja, |
| és száll az újabb csivogás: |
| Csieko! Csieko! csodás e csillogás! |
| S a nő, ki fejet hajtott a téboly szavára, |
| s a természet titkában oly mélyen megmerült, |
| most háttal ül nekem, a parton, egyedül, |
| míg körülötte csörgedez a szó: |
| S a hunyó nap tüzében, a fás domboldalon, |
| tán kétszáz méterrel mögötte |
| én állok mozdulatlan, és nézem, nézem őt - |
| nem bánom a virágport s a csorduló esőt. |
|
| Ó, Csieko, tűnt asszonyom, |
| neked köszönhető – lám, tompa lett a színe |
| tíz súlyos év alatt, de íme, érett, |
| borostyános ragyogás most felidéz téged. |
| Mintha szólítanál: „Hűs tavaszi éjen, |
| ha egyedül vagy szobádban, igyál”. |
| Rég volt. Rettegtél: elragad a téboly, |
| holmid rendberaktad kapkodva, és oly |
| kétségbeesetten, mint ki tudja, hogy mostmár menthetetlen. |
| Hét éven át kínzott a kór. Halálrakínzott. |
| Itt iszom csöndben. Egyedül vagyok. |
| A palack bort a konyhában találtam, |
| a múltunk sejlik édes zamatában, |
| szent ez a perc, sosem mocskolja be |
| a felbőszült világ őrülete, |
| itt most, szegénykém, könnyes lelked él |
| s nem ér fel hozzá világi mocsok. |
|
|
Kettős menyegző*
|
Mert ketten esküdtek először az Úr színe előtt : az egyik testben, a másik a szívében. Másodszor pedig nem esküdött senki. |
|
bírni, hogy menjen innét, |
|
|
fölött megállt a szél is. |
|
|
szárnyatlan szállt az úton |
|
nem nézett többé széjjel. |
|
|
|
A lázadó
|
Példázat a legendás parasztlegényről, aki felmászott a toronyra, hogy helyretegye a ledőlt templomkeresztet. |
| még egyszer rácsodálkozom. |
|
| egyedül áll a jeltelen magasban |
| alatta hosszú bádogpiramis |
| figyelő galambok és lassan |
| Itt lakik hát a szelek atyja |
| egy mozdulat van hátra most |
| amely bénítva kényszeríti |
| egyetlen pont lesz a világ |
| oda kell tenni a keresztet |
| a bádogtorony gyöngén belereszket |
| és szétkoccan a két harang |
| lábujjra áll a csigalépcső |
| Plébános úr, hol a kereszt helye? |
| A szélső lyuk, vagy a középső? |
| még felsikolt egy tébolyult tojógalamb – |
| a magasságra csontos átok |
| de a községnek és a lánynak |
| Nekem ott áll még s éjszakánként |
| ó hogy tudnék én megbocsátani |
| aki a lázas ördögöt irígylem |
| s a zsarnok angyalt is irígylem |
| s a száműzöttet is, ki nagyranőtt |
|
| A mélységekből rácsodálkozom |
| és sajnálom hogy lenn maradtam. |
|
|
Újpest*
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
|
Éjféli temetés*
| Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
| vagy csak esőz a pitypang – |
| egy lámpa kockát tart az útra, |
|
| Zümmögnek szent latin szót, |
| Pásztorbot-farkú macska ül |
|
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
|
|