Az egyszeri kovács

1958–1960

 

 

 

 

A boldog festő*

Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.
Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.
És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit –
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.
Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget –
Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
– Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?
– A gyöngyház csend? – A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
– A mélység csendje – nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
– Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod.

 

 

 

Öreg szerelmespár*

Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Nincs pénzük, nincs lakásuk,
övék a pesti aszfalt.
Ismernek minden árkot
és kávéházi asztalt.
Ritkán beszélnek; testük
a rebbenést is érti.
A nő borzong (Hideg van)
(Igen) köhint a férfi.
Vasárnap tiszta ingben
két dupla mellett ülnek.
(A széthúzódó szájnak
mindegy: hétköznap, ünnep.)
Ha beteg lesz az egyik,
citromot visz a másik.
Az ágybanfekvő izzad,
a látogató ásít.
Ó, rég nem váltanak már
pillantást, csókot, könyvet.
A szenvedély kiszikkadt,
mint ráncokból a könnyek.
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Ballagnak egymás mellett
– egymásról mit se tudva –
csöndes eső szemerkél
elvásott tomporukra.

 

 

 

Ecetfaágak

 

Spleen

Nők, férfiak szállnak a villamosra.
Unalmas ez már.
Szállna föl már valaki más is!
Mondjuk, egy rozmár.
 

Szőke nő az utcán

Valamikor fekete volt,
majd vörös. Most meg szőke.
Azt figyeli, kik figyelik:
férfiak-e? nők-e?
Hogy egyre szebb
és jellegtelenebb.
 

Nagyvárosi bölcselet

Confucius, Spinoza, Hegel,
s tucatnyi bölcs görög –
több bölcsesség van három ujjban,
ha összedörzsölöd.
 

Lovasdivat

A híres magyar hátaslovon
évekig ült vádaskodón.
Majd a nyeregben – roppant feltűnő –
saját személyét vádolá meg ő.
S hogy ne legyen se fel-, se alperes:
a ganaj között most utat keres.
 

Régi rím – új rím

Költő –
dicsér harcod nyomán sok emberöltő.
Költő –
dicsér harcod nyomán sok új felöltő.
 

Jó neki

– Fridának jó – sóhajtasz, míg
a szimplát teszik eléd.
– Autót vesz, bár alig
két éve van kinn még,
s milyen elegáns! nem is hinnéd!
– Hol dolgozik?
– Hol dolgozik? – Cseléd.
 

A filozófus férj

Házassága második napján
beleúnva a drága börtön
gyönyörébe, így szólt Kovács úr:
– Mi végre vagyunk a Földön?
Kovácsné, megértő hitestárs,
a konyhában egy gödröt ásott,
– Mi végre? – szólt ő is busongva,
és beletemeté Kovácsot.

 

 

 

Tihanyi erdő

Két piros árnyék
 
lép fel a kőre
mormog az erdő
 
fénylik a bőre
Kerge zug-ösvény
 
hegy fele ível
s áll az ecetfa
 
kard-levelével
Alkonyi égen
 
vérszinü vágat
nem tudod? egyszer
 
vége a nyárnak
Áll az ecetfa
 
felveti öklét
megszorul itt egy
 
csöppnyi öröklét
Barnul az ősz is
 
hűlik az éjjel
s áll az ecetfa
 
két levelével
két csuda-kard még
 
vívja a múltat –
s hogyha lehullnak
 
összeborulnak.

 

 

 

Zalai jegyzetek

 

Ködben

Hajlékony dombok. Itt voltam gyerek
e zöldbe ringó tájon.
Ködös az emlék – oly rég lehetett:
akarni kell, hogy fájjon.
 

Reflex

„Hídépítés, vigyázz!” Félmeztelen munkás
ácsol a folyó fölött, magasan.
A busz lassít. Lebámul ránk egy szempár.
Behúzom a hasam.
 

Szőlők

A horizontig szőlők tengernyi zöldje.
Gyomverte pince-buckák, égszín kádak.
Pördülnek, kúsznak az indák – merre?
Talán fel, Pestig. De Pestnél megállnak.
 

Hiába

Sok kutya van, de harapós kevés van,
és szíves szóra tárul a kapu.
Az emberek itt annyit mosolyognak,
hogy felforr bennem csöndben a gyanú.
 

S ha mégis

S ha mégis egyszer rádtörne a múltad
és lábad erre hozná könnyű kedve
nyomok után, mik rég a porba fúltak –
nem ütne egy szőlőkaró fejedre?

 

 

 

Egy Tolna megyei temetődombon*

Huszonöt éve élek hallgatok
és nem tudom hogy idegen vagyok
Mert azt hittem hogy hőfokom heves
magába nyel a fortyogó leves
és én is hús és zsír és csont leszek
a többi csepp közt cseppnyi pont leszek
s a kondér mindnyájunkat egybefog
ha tűz lobog ha többé nem lobog
de hirtelen rámtört a rettegés
hogy húsom zsírom csontom is kevés
hogy többen tudják rólam hátmögött
nem vagyok egy a többi csepp között
valaki így szólt ide nézzetek
a levesbe egy ronda légy esett
és értem nyúl egy óriási ujj
kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
S a földnek édes barna torka van
Nem sikerült Mit áltassam magam

 

 

 

Hangverseny után

(Bartók: II. vonósnégyes)

 
Ültünk a furcsa gőzben
ámbra volt-e, vagy égetett
tömjén – nem tudtam még –
mikor valaki a körmét
végighúzta harisnyáján
s agyam barázdáiból
megriadt legyek zörrentek szét
és mind kérdezett valamit
s a nagy kérdőjel összeállt
és égre tódult
vörös kígyó a fenyők csúcsán
jaj, ha lesiklik – felocsúdtunk –
tátott szájak vakogtak rá
a csillagokból
kutyák keserve szállt iszonytatón
a Hold felé
folyók megduzzadt bőre várt az
istenkísértő áradásra
nem, nem,
egy tűz nem tudott fellobogni
egy dühödt gép dohogni
egy ütőér dobogni
s ha a fenyő ledől!
Tűlevelek percegve hullnak.
Csontvázak szügye
valamit sejdít odalenn.
Erek moccannak,
csörögve kapaszkodik
új nedvekért a gyökerecske.
Parti fecske
sás közé surran
húz a mocsár és
hív a magasság!
Szállj, felfelé!
Fenn híg smaragd az éjjel
csillagok ötvözött veretje
sorsod a hímes útra verte
legendák várnak,
testetlen álmok,
kibomló, szabad szárnyalások –
gúzsba vagy? gyenge vagy? lelked átall?
Hullj felfelé, gyönyörű hullomással!
S míg a pocsolya toccsan
az égre néz bután a békanyál
és a mohák, Tejútnak tartva
a fatörzset, évmilliónként
két centit haladnak.
Nincs kéz, mely megrázhatná
az ágak mélyén ezt a csöndet.
A haldokló bika végre kitörne!
Leszegi homlokát, szarvai közt
folyók, határok, csalódások,
terméketlen esztendők forognak!
Lábában tiprás,
fülében átok,
szemében bajhozó éhség –
jaj nektek!
csak a csontvázak s a csillagok hallják
hogy tébolyult nyak-izmain
ropog a kötél!
Az unokák ősz haja is kihull.
A vörösen kígyózó gondolat
ránkfagy a magas ég alatt.
Aztán, sötét árnyak, csak mentünk
a vacogva visszhangzó betonon
fatális éjbe, hol se vásott
rovar-manók, se óriások
nem voltak már, s danák helyett
ők törtek ránk: a kételyek,
és sápadt gázlámpák alatt
iparkodtunk, jaj, meg ne értsük:
a furcsa gőz – tán fenyőillat –
itt életet-halált kavar,
s míg fázós polgárok szipogva,
orrcimpa-rángva kóstolnak belőle
aztán zöldet köpnek a kőre,
hogy New Yorkban a beton fölhasad –
mi tapsikálunk, fecserészünk,
ahelyett, hogy feledve félszünk,
s kitátva szánk,
egy nevetőst,
egy síróst,
egy hatalmasat
ordítanánk.

 

 

 

Azt mondom mégis

Azt mondom mégis: ne reszkessetek
ha tört üvegre jégeső pereg
feszes vigyázban áll a fátlan út
a tűzfalon sírás-sziréna búg
és csattogva keringő csillagok
lenyírják a pelyhedző holnapot;
ha mellbevág az undok őserő
hogy álmotokban egy a férfi-nő
s reggel dühödten cserbehagy a szó
s már nem tudtok csak bólogatni: jó;
ha köldöknézve vártok egy csodát
lassan konyulva, mint a fűzfaág,
s a verejték, a kegyetlen biró
rátok két percnyi vezeklést kiró
s az egész, érthetelen gombolyag
a nyak tövén megülve fojtogat
míg elfelejtitek: mi volt a cél
mit ér a csend s a lázadás mit ér
s hogy egytestvér a mély és a magas
és lámpást is himbál a lámpavas;
ha látjátok a bűnös kezdetet
a napvilágnál ne reszkessetek
míg tíz ujjával érint a halál –
Hiszen az ember mindig talpraáll.

 

 

 

Részeg kubikos a villamoson

Mindennap felszáll, más-és-más alakban.
Szétnéz titokban,
s ha azt hiszi, nem látja senki:
nevet.
Kineveti a torz alakokat,
a korcs kalapokat,
a peronon az ebet,
a kómikusan szétterülő
kofa-feneket –
és általában mindenen nevet.
Jön a kalauz, kéri a jegyet.
Lehet, bólintja gőgösen,
hiszen
tudja a törvényt, tudja, mi dukál.
Piros a lámpa. Előttünk
autó dudál.
Elkáromkodja magát,
majd egy női kalaptól
bocsánatot kér.
Az elfordul a „szeszgőzös alaktól”.
aki azonban tovább beszél
s egy gyerek orrára nyom pajkos fricskát.
Nevetés. Szánalom. A kofa feláll, háttal.
Hogy az a … Mit csinál? Tegye el a bicskát!
Kalauz! Csengetés. A vezető fékez,
rendőrrel tárgyal.
Leáll a forgalom. Minden oldalon
általános felhördülés.
Nem szállok le! Ki maga? Mit akar?
Én magyar ember vagyok!
Szálljon le, aki nem magyar!
Aztán a kocsi továbbgördül és
a kubikos az utcán mondja a magáét.
Már nem nevet. Arcizma ráng.
Fenyegetve int utánunk. Hangja harsog.
Itt kisímulnak a megsértett arcok,
megnyugszanak a kedélyek, kalapok,
kofák és kutyák
és helyreáll a régi béke,
amelynek sosem lenne vége,
ha fel nem szállna ismét
egy óvatlan pillanatban
– mindennap más-és-más alakban –
a részeg kubikos, akinek csöppnyi mása
reggelre kelve
hülyére verve
tipeg felém, hátán iskolatáska,
s én a katedrán elmorgom a jól bevált
szörnyű mentséget: „degenerált”,
s az apróságot puszta szánalomból
átengedem magyar irodalomból.

 

 

 

Óbudai varázsolás*

Ha arra jársz még, játsszanak
tornyos ujjú várat a fák
s megint zsongjanak körülötted
magad-idézte
végtelen szómágiák.
Megállj akkor is, ha a dombon följebb
nagy kőkockából lámpa lobban,
láss bagoly-villogás helyett
hívogatást az ablakokban.
Ha idegent gyanítva, láncon
láthatatlan kutyák ugatnak,
a tűzre gondolj
s száraz lábbal kelj át a sáron.
A köd ellen, a fojtás ellen,
a rontás ellen
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad
s a köd a csillagokba fullad
és lenn a messzi vízen
hol nem süt most a hidak íve sem,
az Idő térdel engedelmesen
és kialszik az ablakok csipás
szemén a lámpa
a kutyák tűz-álma
a sárillat
a ködnyelő csillag
és minden egyetlen forró szárnycsapás
aztán ha lassan indulnak a percek
légy az, mivé lenned megíratott:
herceg
magányos herceg a leigázott tájon
a káprázattól szemed ne fájjon
te igazságod verítéke
minden harmat hajadra üljön
s koszorús elragadtatásom
egy domb mögül
konok nyakad köré repüljön.

 

 

 

Egy fáraófej

Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer,
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak
megvert kutyák és csavargók zokognak
riadtan, bosszúállón s hangtalan,
mint kinek titka van
de nem mondhatja, mert a titok ára
hogy a tükörben ráismer magára –
így láttalak meg. Azóta figyellek.
Hűvös arcodban fürkészem a lelket:
szűk téglalapján barna homlokodnak
körvonaltalan árnyékok lobognak
gőgös urak és gőgre éhes szolgák
kik hajad egykor hold-alakba fonták,
fénylő hajad, mely többé nem libeg:
meredt paróka már, s orrod alatt
gonddal rovátkolt hieroglifek
mély háromszögbe csukták ajkadat.
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák
beszélik: itt a kéj alussza álmát
s mely nem tudott parancsot kívüled,
pihen zenéket szürcsölő füled,
sem álladat, sem pofacsontodat
nem szegzi már előre gondolat
és nem himbál a kényes Fáma, ím,
kevély orrod húsos hullámain
s az ajkad néma. Csak szemed fölött
csodálkozik sötét szemöldököd.
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer
s az időtlenből kilép a titok
és én, a gyáva, mindent megtudok
s a koponyám s az öklöm összeroncsol
és szilánkokká szétrepül a foncsor –
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre.
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle:
a szemed két víz, egyiptomi este.
De nincsen semmi. Csak oda van festve.

 

 

 

Beszélgetés a templomudvarban

William Blake, a mesterember emlékezetére

 
Immáron betérek,
sok a vétkem, testvér.
Alvadozik bennem
a hívságos, rest vér,
szoktat rosszra, földi jóra,
már lelkem kormányozója –
ellenére élnem
nem lehet, csak félnem,
be kell Hozzá térnem,
hátha feloldoz
hátha feloldoz Dolgozz
Vagy ide is lát tán?
Szél viszi a hátán,
hasmánt jön a széllel,
onnan le-lenézdel,
görcsös szilfa ága
szelet zabolázza;
szeme: csupa féltés
szemem: csupa értés
Vele szétszáll a világon
tündöklő parányiságom
s egyszer lelkifurdalásom
csillagokat foltoz
csillagokat foltoz Dolgozz
De ha az, hogy lássak,
kegyes öncsalás csak,
s a vigyorgó Kozmosz
szép neveket hordoz,
akkor hová térjek?
akkor mitől féljek?
Ki elémbe estél,
mondd meg nekem, testvér,
salakra és ércre,
remekre és fércre
van-e bennünk mérce?
Ó, az este itt ér!
Ha innen kivittél,
szólj, testvéri lélek,
mondd csak, hogy az élet
Nélküle sem volt rossz,
egyedül se volt rossz,
mondd csak, testvér
mondd csak, testvér Dolgozz

 

 

 

Japán versek

Kotaro Takamura után

 

1. A szél virága

Csieko nem szól, kis beteg virág,
csak madaraknak integet titokban.
Végiglobban a hosszú, árnyas dombsoron,
hol sárga hímpor úszik, és a parton, hol
fínom, májusi köd szitál – kószál
Csieko, száll édes-önfeledten, kimonója
itt eltűnik a fák közt, ott kilibben;
próbálom követni lopva, s a fehér homokra
harmat pereg, Csieko messze jár,
az égre tárul, hajladozva játszik
a foszló láthatáron, a hajnalfény alatt,
míg körülcsapongják a madarak,
és kibomló, fekete szirom-haját a szélbe
terítik a fák.
 

2. Csieko játszik

A part kihalt. A földön kucorog,
játszik Csieko. Ragyog a homok.
Fölötte madárraj, csörgő, csivogó;
Csieko!, Csieko!
A porban rajzos, apró lábnyomok.
Csak ül s magában mormol valamit,
majd visszarikolt, karját égre tárja,
s mert csillogó kagylóként sír sok szárnyas kis barátja,
kagylókat szór nekik,
és száll az újabb csivogás:
Csieko! Csieko! csodás e csillogás!
S a nő, ki fejet hajtott a téboly szavára,
s a természet titkában oly mélyen megmerült,
most háttal ül nekem, a parton, egyedül,
míg körülötte csörgedez a szó:
Csieko! Csieko! Csieko!
S a hunyó nap tüzében, a fás domboldalon,
tán kétszáz méterrel mögötte
én állok mozdulatlan, és nézem, nézem őt -
nem bánom a virágport s a csorduló esőt.
 

3. Malagabor

Kupámban ízes, sárga bor
ragyog, mint drágakő.
Ó, Csieko, tűnt asszonyom,
neked köszönhető – lám, tompa lett a színe
tíz súlyos év alatt, de íme, érett,
s valami belső és csodás
borostyános ragyogás most felidéz téged.
Mintha szólítanál: „Hűs tavaszi éjen,
ha egyedül vagy szobádban, igyál”.
Rég volt. Rettegtél: elragad a téboly,
holmid rendberaktad kapkodva, és oly
kétségbeesetten, mint ki tudja, hogy mostmár menthetetlen.
Hét éven át kínzott a kór. Halálrakínzott.
Itt iszom csöndben. Egyedül vagyok.
A palack bort a konyhában találtam,
a múltunk sejlik édes zamatában,
szent ez a perc, sosem mocskolja be
a felbőszült világ őrülete,
itt most, szegénykém, könnyes lelked él
s nem ér fel hozzá világi mocsok.
Elhalt az éji szél.

 

 

 

Kettős menyegző*

 

Mert ketten esküdtek először az Úr színe előtt : az egyik testben, a másik a szívében. Másodszor pedig nem esküdött senki.

 
Betölt az év
 
és fölkelt vala Ráchel
letört hitét
 
hogy elhagyná, ha rálel
az ifjura
 
s megnyitja néki házát
a nagy csuda
 
a megváratott lányság.
És Ráchel ment
 
és kinn már állt a sátor
és átellent
 
az egész férfi-tábor
és oly sokan
 
begyűrűzték körükbe
hogy boldogan
 
lehullna már ölükbe –
de nem. Hisz ott
 
a csordakút, a korsó,
s az elhizott
 
tinók között az olcsó
darócba bútt
 
fiú, szemében álmok,
a csordakút,
 
az ég, a régi Jákob.
És amikor
 
körülfogták a sátrat
és amikor
 
hozták a hosszú fátylat
s a fátyolban
 
a sátor alá mászik
az ártatlan,
 
a fonnyadó, a másik,
akkor Ráchel
 
szétszaggatá az ingét,
immár rá kell
 
bírni, hogy menjen innét,
mert veszendő
 
a széna-ágy egészen
s hét esztendő
 
ül a tinók szemében.
S megint betölt
 
az év, fölkele Ráchel,
nem volt letört,
 
jól tudta, hogy ma rálel
a férfira,
 
s megnyitja néki házát
az éjszaka
 
a megváratott lányság.
És Ráchel szállt
 
és kinn már állt a sátor
és kővé vált
 
az egész férfi-tábor
mert hétszer fútt
 
a szél fátylába – mégis
a csordakút
 
fölött megállt a szél is.
De ő csak szállt,
 
szárnyatlan szállt az úton
és korsaját
 
nem kereste a kúton;
mi jöhet még?
 
nem nézett többé széjjel.
Egy rögeszmét
 
ölelt meg akkor éjjel.

 

 

 

A lázadó

 

Példázat a legendás parasztlegényről, aki felmászott a toronyra, hogy helyretegye a ledőlt templomkeresztet.

 
A tétlenség mezőiből
még egyszer rácsodálkozom.
Félrebillent jegenyefák
és megmeredt akácok közt
az ájult piactéren
egyedül áll a jeltelen magasban
alatta hosszú bádogpiramis
figyelő galambok és lassan
kinyúló két harangnyelv.
Itt lakik hát a szelek atyja
a végtelen szakállú vén
aki a felsebzett kezűt
titokban fiává fogadja
egy mozdulat van hátra most
ez hát a csönd a kezdeté
amely bénítva kényszeríti
az ívelést az ég felé
egyetlen pont lesz a világ
oda kell tenni a keresztet
a mozdulat egyszerű
a bádogtorony gyöngén belereszket
és szétkoccan a két harang
lábujjra áll a csigalépcső
Plébános úr, hol a kereszt helye?
A szélső lyuk, vagy a középső?
még felsikolt egy tébolyult tojógalamb –
az egyik keze megmaradt
a magasságra csontos átok
de a községnek és a lánynak
megbocsátott.
Nekem ott áll még s éjszakánként
– halljátok épelméjűek –
égbe veti a lendület
olyankor ráemelem arcom
ó hogy tudnék én megbocsátani
aki meg sem haragszom
aki a lázas ördögöt irígylem
s a zsarnok angyalt is irígylem
s a száműzöttet is, ki nagyranőtt
az alkotó haragban?
A mélységekből rácsodálkozom
és sajnálom hogy lenn maradtam.

 

 

 

Újpest*

Kültelki házak udvarán
mely hosszú, mint a létra,
és lányok ülnek néha
a létra hézagos fokán,
kültelki házak udvarán
hol inget szárogatnak
s öreg kutyák ugatnak,
bealkonyul nagyon korán,
s a házigazda óborán
osztozik három szomszéd,
és hegedű is szól még
kültelki házak udvarán;
s míg kortyol három szomszéd
benn vitrinben matatnak,
képeslapot mutatnak,
és hegedű is szól még.
s a gerlék fölrepülnek,
a viola sikoltoz,
egy asszony zoknit foltoz,
ó, kinek hegedülnek –
kültelki házak udvarán
elsápadnak a mályvák,
veti a csönd a kártyát,
és itt az éj nagyon korán;
fölbúg egy vízcsap hirtelen
s a pengevékony falakon
áthallatszik a szidalom,
áthallatszik a szerelem,
kulcslyukon néz a szerelem,
s kültelki házak udvarán
távoli sípjel szól, talán
a szél megy itt, a szertelen
kabáttalan kalandor,
egy lámpafényt magára húz –
s a remízben a kalauz
az asszonyára gondol.

 

 

 

Éjféli temetés*

Szent Dávid megőrült.
Valahol temetnek.
Sír, jajgat, bőg a hegedű
a lompos gyászmenetnek.
Hullongó hóesés van,
vagy csak esőz a pitypang –
egy lámpa kockát tart az útra,
talán sohase pirkad.
Kígyózik a sötétben
a fekete dalárda,
elfogyó sikátorok lépnek
a teljes holdvilágba.
Zümmögnek szent latin szót,
avval mennek előre.
Pásztorbot-farkú macska ül
a görbe háztetőre.
Fordított gyertyatartók:
imbolyognak a csuklyák.
A dombtetőn az emberek
az ablakot becsukták.
A szurdokban madár ül.
Az istennek se szólal.
A zsalugáterek közt
zörögnek a vonóval.
Aki erős ember,
ne figyeljen ma este.
Mindentudó szemével
a madarat keresse.

 

 

 

Az egyszeri kovács

Mikor az első olajmécs kigyúlt,
napest után az első ragyogás,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét, szólt az egyszeri kovács,
mindnyájatoknak.
Taplót tapintott a ház asszonya
s meglobbantotta benn az ős tüzet,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
és nyelveltek a fényes őrtüzek.
Tiltottak, hívtak.
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt
legényke baktat, farkasszemet néz,
ahogy céhlegény apjától tanulta:
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc.
Hazáig hívnak.
S mikor a metropoliszok
villanyos rejtjelekkel fénylenek,
s a vándorcirkuszok
ponyvát szagolva őszi ég helyett
nyitányt ragyognak,
figyeljetek, mert pontban este hétkor
a föld alatt megáll a kalapács;
ahogy céhlegény apjától tanulta:
jóestét mond az egyszeri kovács
mindnyájatoknak.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]