A boldog festő*
Nem látta rózsásnak az életet |
hát festett szürke gyöngyház-képeket: |
aszott göröngyöt, vértelen ködöt, |
lapos homályt a dúlt sövény fölött |
s vásznán a füstszegélyű alkonyat |
fakó halottaságyon dőlt hanyatt. |
|
Egy-két kórót erőlködött a táj |
és sosem volt együtt a birkanyáj; |
visszhang-riasztó bégetés, talán |
egy kos meredt a kép baloldalán |
vagy elszórt bot mutatta s árva kés |
hogy volt itt hajdan élet és ütés. |
|
És szürke volt a vigalom s a gyász, |
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz, |
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit, |
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit – |
és addig mélyült szürke ecsete |
ameddig képtelen a fekete. |
|
Egyszer csak eltűnt és elhallgatott. |
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott: |
hatalmas vászon, barna őszi domb, |
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp, |
lombon madár, a kompon emberek |
s a kolompszóra csorda lépeget – |
|
Beszédes élmény! szép! titoktalan! |
illata, színe, hangja, íze van! |
– Miért e lárma? mit jelent? s kinek? |
mit foltoznak az ordító szinek? |
S ha tán vásznadról símaság csahol, |
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol? |
|
– A gyöngyház csend? – A lassú válaszon |
nem érzik át se gúny, se fájdalom. |
– A mélység csendje – nincs. A semmi sincs. |
A rádakasztott fény felé tekints. |
Élünk, s a felszin síma és adott. |
– Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod. |
|
|
Öreg szerelmespár*
Szél szét nem fújja őket, |
|
Nincs pénzük, nincs lakásuk, |
|
mindegy: hétköznap, ünnep.) |
|
pillantást, csókot, könyvet. |
mint ráncokból a könnyek. |
|
Szél szét nem fújja őket, |
|
– egymásról mit se tudva – |
|
|
Ecetfaágak
Nők, férfiak szállnak a villamosra. |
Szállna föl már valaki más is! |
|
majd vörös. Most meg szőke. |
Azt figyeli, kik figyelik: |
|
Confucius, Spinoza, Hegel, |
több bölcsesség van három ujjban, |
|
A híres magyar hátaslovon |
Majd a nyeregben – roppant feltűnő – |
saját személyét vádolá meg ő. |
S hogy ne legyen se fel-, se alperes: |
a ganaj között most utat keres.
|
|
dicsér harcod nyomán sok emberöltő. |
dicsér harcod nyomán sok új felöltő. |
|
– Fridának jó – sóhajtasz, míg |
s milyen elegáns! nem is hinnéd! |
– Hol dolgozik? |
– Cseléd. |
|
gyönyörébe, így szólt Kovács úr: |
– Mi végre vagyunk a Földön? |
Kovácsné, megértő hitestárs, |
a konyhában egy gödröt ásott, |
– Mi végre? – szólt ő is busongva, |
|
|
Zalai jegyzetek
Hajlékony dombok. Itt voltam gyerek |
Ködös az emlék – oly rég lehetett: |
akarni kell, hogy fájjon. |
|
„Hídépítés, vigyázz!” Félmeztelen munkás |
ácsol a folyó fölött, magasan. |
A busz lassít. Lebámul ránk egy szempár. |
|
A horizontig szőlők tengernyi zöldje. |
Gyomverte pince-buckák, égszín kádak. |
Pördülnek, kúsznak az indák – merre? |
Talán fel, Pestig. De Pestnél megállnak. |
|
Sok kutya van, de harapós kevés van, |
és szíves szóra tárul a kapu. |
Az emberek itt annyit mosolyognak, |
hogy felforr bennem csöndben a gyanú. |
|
S ha mégis egyszer rádtörne a múltad |
és lábad erre hozná könnyű kedve |
nyomok után, mik rég a porba fúltak – |
nem ütne egy szőlőkaró fejedre? |
|
|
Egy Tolna megyei temetődombon*
Huszonöt éve élek hallgatok |
és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
magába nyel a fortyogó leves |
|
és én is hús és zsír és csont leszek |
a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
s a kondér mindnyájunkat egybefog |
ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
de hirtelen rámtört a rettegés |
hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
hogy többen tudják rólam hátmögött |
nem vagyok egy a többi csepp között |
|
valaki így szólt ide nézzetek |
a levesbe egy ronda légy esett |
|
és értem nyúl egy óriási ujj |
kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
S a földnek édes barna torka van |
Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
|
Hangverseny után
(Bartók: II. vonósnégyes)
ámbra volt-e, vagy égetett |
tömjén – nem tudtam még – |
megriadt legyek zörrentek szét |
és mind kérdezett valamit |
s a nagy kérdőjel összeállt |
vörös kígyó a fenyők csúcsán |
jaj, ha lesiklik – felocsúdtunk – |
tátott szájak vakogtak rá |
kutyák keserve szállt iszonytatón |
folyók megduzzadt bőre várt az |
egy tűz nem tudott fellobogni |
|
Tűlevelek percegve hullnak. |
új nedvekért a gyökerecske. |
|
Fenn híg smaragd az éjjel |
csillagok ötvözött veretje |
sorsod a hímes útra verte |
kibomló, szabad szárnyalások – |
gúzsba vagy? gyenge vagy? lelked átall? |
Hullj felfelé, gyönyörű hullomással! |
|
az égre néz bután a békanyál |
és a mohák, Tejútnak tartva |
a fatörzset, évmilliónként |
Nincs kéz, mely megrázhatná |
az ágak mélyén ezt a csöndet. |
|
A haldokló bika végre kitörne! |
Leszegi homlokát, szarvai közt |
folyók, határok, csalódások, |
terméketlen esztendők forognak! |
csak a csontvázak s a csillagok hallják |
hogy tébolyult nyak-izmain |
|
Az unokák ősz haja is kihull. |
A vörösen kígyózó gondolat |
ránkfagy a magas ég alatt. |
|
Aztán, sötét árnyak, csak mentünk |
a vacogva visszhangzó betonon |
fatális éjbe, hol se vásott |
nem voltak már, s danák helyett |
ők törtek ránk: a kételyek, |
és sápadt gázlámpák alatt |
iparkodtunk, jaj, meg ne értsük: |
a furcsa gőz – tán fenyőillat – |
s míg fázós polgárok szipogva, |
orrcimpa-rángva kóstolnak belőle |
aztán zöldet köpnek a kőre, |
hogy New Yorkban a beton fölhasad – |
mi tapsikálunk, fecserészünk, |
ahelyett, hogy feledve félszünk, |
|
|
Azt mondom mégis
Azt mondom mégis: ne reszkessetek |
ha tört üvegre jégeső pereg |
|
feszes vigyázban áll a fátlan út |
a tűzfalon sírás-sziréna búg |
|
és csattogva keringő csillagok |
lenyírják a pelyhedző holnapot; |
|
ha mellbevág az undok őserő |
hogy álmotokban egy a férfi-nő |
|
s reggel dühödten cserbehagy a szó |
s már nem tudtok csak bólogatni: jó; |
|
ha köldöknézve vártok egy csodát |
lassan konyulva, mint a fűzfaág, |
|
s a verejték, a kegyetlen biró |
rátok két percnyi vezeklést kiró |
|
s az egész, érthetelen gombolyag |
a nyak tövén megülve fojtogat |
|
míg elfelejtitek: mi volt a cél |
mit ér a csend s a lázadás mit ér |
|
s hogy egytestvér a mély és a magas |
és lámpást is himbál a lámpavas; |
|
ha látjátok a bűnös kezdetet |
a napvilágnál ne reszkessetek |
|
míg tíz ujjával érint a halál – |
Hiszen az ember mindig talpraáll. |
|
|
Részeg kubikos a villamoson
Mindennap felszáll, más-és-más alakban. |
s ha azt hiszi, nem látja senki: |
Kineveti a torz alakokat, |
és általában mindenen nevet. |
Jön a kalauz, kéri a jegyet. |
tudja a törvényt, tudja, mi dukál. |
Az elfordul a „szeszgőzös alaktól”. |
aki azonban tovább beszél |
s egy gyerek orrára nyom pajkos fricskát. |
Nevetés. Szánalom. A kofa feláll, háttal. |
Hogy az a … Mit csinál? Tegye el a bicskát! |
Kalauz! Csengetés. A vezető fékez, |
Leáll a forgalom. Minden oldalon |
Nem szállok le! Ki maga? Mit akar? |
Szálljon le, aki nem magyar! |
Aztán a kocsi továbbgördül és |
a kubikos az utcán mondja a magáét. |
Már nem nevet. Arcizma ráng. |
Fenyegetve int utánunk. Hangja harsog. |
Itt kisímulnak a megsértett arcok, |
megnyugszanak a kedélyek, kalapok, |
és helyreáll a régi béke, |
amelynek sosem lenne vége, |
– mindennap más-és-más alakban – |
a részeg kubikos, akinek csöppnyi mása |
tipeg felém, hátán iskolatáska, |
s én a katedrán elmorgom a jól bevált |
szörnyű mentséget: „degenerált”, |
s az apróságot puszta szánalomból |
átengedem magyar irodalomból. |
|
Óbudai varázsolás*
Ha arra jársz még, játsszanak |
s megint zsongjanak körülötted |
|
Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
nagy kőkockából lámpa lobban, |
láss bagoly-villogás helyett |
hívogatást az ablakokban. |
|
Ha idegent gyanítva, láncon |
láthatatlan kutyák ugatnak, |
s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
A köd ellen, a fojtás ellen, |
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
s a köd a csillagokba fullad |
|
hol nem süt most a hidak íve sem, |
az Idő térdel engedelmesen |
|
és kialszik az ablakok csipás |
|
és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
aztán ha lassan indulnak a percek |
légy az, mivé lenned megíratott: |
magányos herceg a leigázott tájon |
a káprázattól szemed ne fájjon |
minden harmat hajadra üljön |
s koszorús elragadtatásom |
konok nyakad köré repüljön. |
|
|
Egy fáraófej
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
megvert kutyák és csavargók zokognak |
riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
de nem mondhatja, mert a titok ára |
hogy a tükörben ráismer magára – |
így láttalak meg. Azóta figyellek. |
Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
szűk téglalapján barna homlokodnak |
körvonaltalan árnyékok lobognak |
gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
meredt paróka már, s orrod alatt |
gonddal rovátkolt hieroglifek |
mély háromszögbe csukták ajkadat. |
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
beszélik: itt a kéj alussza álmát |
s mely nem tudott parancsot kívüled, |
pihen zenéket szürcsölő füled, |
sem álladat, sem pofacsontodat |
nem szegzi már előre gondolat |
és nem himbál a kényes Fáma, ím, |
kevély orrod húsos hullámain |
s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
csodálkozik sötét szemöldököd. |
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
s az időtlenből kilép a titok |
és én, a gyáva, mindent megtudok |
s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
a szemed két víz, egyiptomi este. |
De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
|
Beszélgetés a templomudvarban
William Blake, a mesterember emlékezetére
szoktat rosszra, földi jóra, |
már lelkem kormányozója – |
s egyszer lelkifurdalásom |
csillagokat foltoz |
Dolgozz |
mondd meg nekem, testvér, |
mondd csak, testvér |
Dolgozz |
|
Japán versek
Kotaro Takamura után
Csieko nem szól, kis beteg virág, |
csak madaraknak integet titokban. |
Végiglobban a hosszú, árnyas dombsoron, |
hol sárga hímpor úszik, és a parton, hol |
fínom, májusi köd szitál – kószál |
Csieko, száll édes-önfeledten, kimonója |
itt eltűnik a fák közt, ott kilibben; |
próbálom követni lopva, s a fehér homokra |
harmat pereg, Csieko messze jár, |
az égre tárul, hajladozva játszik |
a foszló láthatáron, a hajnalfény alatt, |
míg körülcsapongják a madarak, |
és kibomló, fekete szirom-haját a szélbe |
|
A part kihalt. A földön kucorog, |
játszik Csieko. Ragyog a homok. |
Fölötte madárraj, csörgő, csivogó; |
A porban rajzos, apró lábnyomok. |
Csak ül s magában mormol valamit, |
majd visszarikolt, karját égre tárja, |
s mert csillogó kagylóként sír sok szárnyas kis barátja, |
és száll az újabb csivogás: |
Csieko! Csieko! csodás e csillogás! |
S a nő, ki fejet hajtott a téboly szavára, |
s a természet titkában oly mélyen megmerült, |
most háttal ül nekem, a parton, egyedül, |
míg körülötte csörgedez a szó: |
S a hunyó nap tüzében, a fás domboldalon, |
tán kétszáz méterrel mögötte |
én állok mozdulatlan, és nézem, nézem őt - |
nem bánom a virágport s a csorduló esőt. |
|
Ó, Csieko, tűnt asszonyom, |
neked köszönhető – lám, tompa lett a színe |
tíz súlyos év alatt, de íme, érett, |
borostyános ragyogás most felidéz téged. |
Mintha szólítanál: „Hűs tavaszi éjen, |
ha egyedül vagy szobádban, igyál”. |
Rég volt. Rettegtél: elragad a téboly, |
holmid rendberaktad kapkodva, és oly |
kétségbeesetten, mint ki tudja, hogy mostmár menthetetlen. |
Hét éven át kínzott a kór. Halálrakínzott. |
Itt iszom csöndben. Egyedül vagyok. |
A palack bort a konyhában találtam, |
a múltunk sejlik édes zamatában, |
szent ez a perc, sosem mocskolja be |
a felbőszült világ őrülete, |
itt most, szegénykém, könnyes lelked él |
s nem ér fel hozzá világi mocsok. |
|
|
Kettős menyegző*
|
Mert ketten esküdtek először az Úr színe előtt : az egyik testben, a másik a szívében. Másodszor pedig nem esküdött senki. |
|
bírni, hogy menjen innét, |
|
|
fölött megállt a szél is. |
|
|
szárnyatlan szállt az úton |
|
nem nézett többé széjjel. |
|
|
|
A lázadó
|
Példázat a legendás parasztlegényről, aki felmászott a toronyra, hogy helyretegye a ledőlt templomkeresztet. |
még egyszer rácsodálkozom. |
|
egyedül áll a jeltelen magasban |
alatta hosszú bádogpiramis |
figyelő galambok és lassan |
Itt lakik hát a szelek atyja |
egy mozdulat van hátra most |
amely bénítva kényszeríti |
egyetlen pont lesz a világ |
oda kell tenni a keresztet |
a bádogtorony gyöngén belereszket |
és szétkoccan a két harang |
lábujjra áll a csigalépcső |
Plébános úr, hol a kereszt helye? |
A szélső lyuk, vagy a középső? |
még felsikolt egy tébolyult tojógalamb – |
a magasságra csontos átok |
de a községnek és a lánynak |
Nekem ott áll még s éjszakánként |
ó hogy tudnék én megbocsátani |
aki a lázas ördögöt irígylem |
s a zsarnok angyalt is irígylem |
s a száműzöttet is, ki nagyranőtt |
|
A mélységekből rácsodálkozom |
és sajnálom hogy lenn maradtam. |
|
|
Újpest*
mely hosszú, mint a létra, |
|
s míg kortyol három szomszéd |
|
egy asszony zoknit foltoz, |
|
és itt az éj nagyon korán; |
|
fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
kulcslyukon néz a szerelem, |
távoli sípjel szól, talán |
a szél megy itt, a szertelen |
|
egy lámpafényt magára húz – |
|
|
Éjféli temetés*
Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
vagy csak esőz a pitypang – |
egy lámpa kockát tart az útra, |
|
Zümmögnek szent latin szót, |
Pásztorbot-farkú macska ül |
|
|
Az egyszeri kovács
Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
napest után az első ragyogás, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
Taplót tapintott a ház asszonya |
s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
legényke baktat, farkasszemet néz, |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
figyeljetek, mert pontban este hétkor |
a föld alatt megáll a kalapács; |
ahogy céhlegény apjától tanulta: |
jóestét mond az egyszeri kovács |
|
|
|