A boldog festő*
| Nem látta rózsásnak az életet |
| hát festett szürke gyöngyház-képeket: |
| aszott göröngyöt, vértelen ködöt, |
| lapos homályt a dúlt sövény fölött |
| s vásznán a füstszegélyű alkonyat |
| fakó halottaságyon dőlt hanyatt. |
|
| Egy-két kórót erőlködött a táj |
| és sosem volt együtt a birkanyáj; |
| visszhang-riasztó bégetés, talán |
| egy kos meredt a kép baloldalán |
| vagy elszórt bot mutatta s árva kés |
| hogy volt itt hajdan élet és ütés. |
|
| És szürke volt a vigalom s a gyász, |
| a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz, |
| a nyúlós csönd, a csöndes dinamit, |
| a vágy, a vétség, a gyanú, a hit – |
| és addig mélyült szürke ecsete |
| ameddig képtelen a fekete. |
|
| Egyszer csak eltűnt és elhallgatott. |
| Hosszú idő múlt el, míg jelt adott: |
| hatalmas vászon, barna őszi domb, |
| hervatag lomb, a vízen komp, kolomp, |
| lombon madár, a kompon emberek |
| s a kolompszóra csorda lépeget – |
|
| Beszédes élmény! szép! titoktalan! |
| illata, színe, hangja, íze van! |
| – Miért e lárma? mit jelent? s kinek? |
| mit foltoznak az ordító szinek? |
| S ha tán vásznadról símaság csahol, |
| hol van a gyöngyház csend tilalma, hol? |
|
| – A gyöngyház csend? – A lassú válaszon |
| nem érzik át se gúny, se fájdalom. |
| – A mélység csendje – nincs. A semmi sincs. |
| A rádakasztott fény felé tekints. |
| Élünk, s a felszin síma és adott. |
| – Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod. |
|
|
Öreg szerelmespár*
| Szél szét nem fújja őket, |
|
| Nincs pénzük, nincs lakásuk, |
|
| mindegy: hétköznap, ünnep.) |
|
| pillantást, csókot, könyvet. |
| mint ráncokból a könnyek. |
|
| Szél szét nem fújja őket, |
|
| – egymásról mit se tudva – |
|
|
Ecetfaágak
| Nők, férfiak szállnak a villamosra. |
| Szállna föl már valaki más is! |
|
| majd vörös. Most meg szőke. |
| Azt figyeli, kik figyelik: |
|
| Confucius, Spinoza, Hegel, |
| több bölcsesség van három ujjban, |
|
| A híres magyar hátaslovon |
| Majd a nyeregben – roppant feltűnő – |
| saját személyét vádolá meg ő. |
| S hogy ne legyen se fel-, se alperes: |
| a ganaj között most utat keres.
|
|
| dicsér harcod nyomán sok emberöltő. |
| dicsér harcod nyomán sok új felöltő. |
|
| – Fridának jó – sóhajtasz, míg |
| s milyen elegáns! nem is hinnéd! |
| – Hol dolgozik? |
– Cseléd. |
|
| gyönyörébe, így szólt Kovács úr: |
| – Mi végre vagyunk a Földön? |
| Kovácsné, megértő hitestárs, |
| a konyhában egy gödröt ásott, |
| – Mi végre? – szólt ő is busongva, |
|
|
Zalai jegyzetek
| Hajlékony dombok. Itt voltam gyerek |
| Ködös az emlék – oly rég lehetett: |
| akarni kell, hogy fájjon. |
|
| „Hídépítés, vigyázz!” Félmeztelen munkás |
| ácsol a folyó fölött, magasan. |
| A busz lassít. Lebámul ránk egy szempár. |
|
| A horizontig szőlők tengernyi zöldje. |
| Gyomverte pince-buckák, égszín kádak. |
| Pördülnek, kúsznak az indák – merre? |
| Talán fel, Pestig. De Pestnél megállnak. |
|
| Sok kutya van, de harapós kevés van, |
| és szíves szóra tárul a kapu. |
| Az emberek itt annyit mosolyognak, |
| hogy felforr bennem csöndben a gyanú. |
|
| S ha mégis egyszer rádtörne a múltad |
| és lábad erre hozná könnyű kedve |
| nyomok után, mik rég a porba fúltak – |
| nem ütne egy szőlőkaró fejedre? |
|
|
Egy Tolna megyei temetődombon*
| Huszonöt éve élek hallgatok |
| és nem tudom hogy idegen vagyok |
|
| Mert azt hittem hogy hőfokom heves |
| magába nyel a fortyogó leves |
|
| és én is hús és zsír és csont leszek |
| a többi csepp közt cseppnyi pont leszek |
|
| s a kondér mindnyájunkat egybefog |
| ha tűz lobog ha többé nem lobog |
|
| de hirtelen rámtört a rettegés |
| hogy húsom zsírom csontom is kevés |
|
| hogy többen tudják rólam hátmögött |
| nem vagyok egy a többi csepp között |
|
| valaki így szólt ide nézzetek |
| a levesbe egy ronda légy esett |
|
| és értem nyúl egy óriási ujj |
| kipöckölnek rázkódva bőgve Fujj
|
|
| S a földnek édes barna torka van |
| Nem sikerült Mit áltassam magam |
|
|
Hangverseny után
|
(Bartók: II. vonósnégyes)
| ámbra volt-e, vagy égetett |
| tömjén – nem tudtam még – |
| megriadt legyek zörrentek szét |
| és mind kérdezett valamit |
| s a nagy kérdőjel összeállt |
| vörös kígyó a fenyők csúcsán |
| jaj, ha lesiklik – felocsúdtunk – |
| tátott szájak vakogtak rá |
| kutyák keserve szállt iszonytatón |
| folyók megduzzadt bőre várt az |
| egy tűz nem tudott fellobogni |
|
| Tűlevelek percegve hullnak. |
| új nedvekért a gyökerecske. |
|
| Fenn híg smaragd az éjjel |
| csillagok ötvözött veretje |
| sorsod a hímes útra verte |
| kibomló, szabad szárnyalások – |
| gúzsba vagy? gyenge vagy? lelked átall? |
| Hullj felfelé, gyönyörű hullomással! |
|
| az égre néz bután a békanyál |
| és a mohák, Tejútnak tartva |
| a fatörzset, évmilliónként |
| Nincs kéz, mely megrázhatná |
| az ágak mélyén ezt a csöndet. |
|
| A haldokló bika végre kitörne! |
| Leszegi homlokát, szarvai közt |
| folyók, határok, csalódások, |
| terméketlen esztendők forognak! |
| csak a csontvázak s a csillagok hallják |
| hogy tébolyult nyak-izmain |
|
| Az unokák ősz haja is kihull. |
| A vörösen kígyózó gondolat |
| ránkfagy a magas ég alatt. |
|
| Aztán, sötét árnyak, csak mentünk |
| a vacogva visszhangzó betonon |
| fatális éjbe, hol se vásott |
| nem voltak már, s danák helyett |
| ők törtek ránk: a kételyek, |
| és sápadt gázlámpák alatt |
| iparkodtunk, jaj, meg ne értsük: |
| a furcsa gőz – tán fenyőillat – |
| s míg fázós polgárok szipogva, |
| orrcimpa-rángva kóstolnak belőle |
| aztán zöldet köpnek a kőre, |
| hogy New Yorkban a beton fölhasad – |
| mi tapsikálunk, fecserészünk, |
| ahelyett, hogy feledve félszünk, |
|
|
Azt mondom mégis
| Azt mondom mégis: ne reszkessetek |
| ha tört üvegre jégeső pereg |
|
| feszes vigyázban áll a fátlan út |
| a tűzfalon sírás-sziréna búg |
|
| és csattogva keringő csillagok |
| lenyírják a pelyhedző holnapot; |
|
| ha mellbevág az undok őserő |
| hogy álmotokban egy a férfi-nő |
|
| s reggel dühödten cserbehagy a szó |
| s már nem tudtok csak bólogatni: jó; |
|
| ha köldöknézve vártok egy csodát |
| lassan konyulva, mint a fűzfaág, |
|
| s a verejték, a kegyetlen biró |
| rátok két percnyi vezeklést kiró |
|
| s az egész, érthetelen gombolyag |
| a nyak tövén megülve fojtogat |
|
| míg elfelejtitek: mi volt a cél |
| mit ér a csend s a lázadás mit ér |
|
| s hogy egytestvér a mély és a magas |
| és lámpást is himbál a lámpavas; |
|
| ha látjátok a bűnös kezdetet |
| a napvilágnál ne reszkessetek |
|
| míg tíz ujjával érint a halál – |
| Hiszen az ember mindig talpraáll. |
|
|
Részeg kubikos a villamoson
| Mindennap felszáll, más-és-más alakban. |
| s ha azt hiszi, nem látja senki: |
| Kineveti a torz alakokat, |
| és általában mindenen nevet. |
| Jön a kalauz, kéri a jegyet. |
| tudja a törvényt, tudja, mi dukál. |
| Az elfordul a „szeszgőzös alaktól”. |
| aki azonban tovább beszél |
| s egy gyerek orrára nyom pajkos fricskát. |
| Nevetés. Szánalom. A kofa feláll, háttal. |
| Hogy az a … Mit csinál? Tegye el a bicskát! |
| Kalauz! Csengetés. A vezető fékez, |
| Leáll a forgalom. Minden oldalon |
| Nem szállok le! Ki maga? Mit akar? |
| Szálljon le, aki nem magyar! |
| Aztán a kocsi továbbgördül és |
| a kubikos az utcán mondja a magáét. |
| Már nem nevet. Arcizma ráng. |
| Fenyegetve int utánunk. Hangja harsog. |
| Itt kisímulnak a megsértett arcok, |
| megnyugszanak a kedélyek, kalapok, |
| és helyreáll a régi béke, |
| amelynek sosem lenne vége, |
| – mindennap más-és-más alakban – |
| a részeg kubikos, akinek csöppnyi mása |
| tipeg felém, hátán iskolatáska, |
| s én a katedrán elmorgom a jól bevált |
| szörnyű mentséget: „degenerált”, |
| s az apróságot puszta szánalomból |
| átengedem magyar irodalomból. |
|
Óbudai varázsolás*
| Ha arra jársz még, játsszanak |
| s megint zsongjanak körülötted |
|
| Megállj akkor is, ha a dombon följebb |
| nagy kőkockából lámpa lobban, |
| láss bagoly-villogás helyett |
| hívogatást az ablakokban. |
|
| Ha idegent gyanítva, láncon |
| láthatatlan kutyák ugatnak, |
| s száraz lábbal kelj át a sáron. |
|
| A köd ellen, a fojtás ellen, |
| gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad |
| s a köd a csillagokba fullad |
|
| hol nem süt most a hidak íve sem, |
| az Idő térdel engedelmesen |
|
| és kialszik az ablakok csipás |
|
| és minden egyetlen forró szárnycsapás |
|
| aztán ha lassan indulnak a percek |
| légy az, mivé lenned megíratott: |
| magányos herceg a leigázott tájon |
| a káprázattól szemed ne fájjon |
| minden harmat hajadra üljön |
| s koszorús elragadtatásom |
| konok nyakad köré repüljön. |
|
|
Egy fáraófej
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Keskeny tükörben láttalak meg egyszer, |
| sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak |
| megvert kutyák és csavargók zokognak |
| riadtan, bosszúállón s hangtalan, |
| de nem mondhatja, mert a titok ára |
| hogy a tükörben ráismer magára – |
| így láttalak meg. Azóta figyellek. |
| Hűvös arcodban fürkészem a lelket: |
| szűk téglalapján barna homlokodnak |
| körvonaltalan árnyékok lobognak |
| gőgös urak és gőgre éhes szolgák |
| kik hajad egykor hold-alakba fonták, |
| fénylő hajad, mely többé nem libeg: |
| meredt paróka már, s orrod alatt |
| gonddal rovátkolt hieroglifek |
| mély háromszögbe csukták ajkadat. |
| Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák |
| beszélik: itt a kéj alussza álmát |
| s mely nem tudott parancsot kívüled, |
| pihen zenéket szürcsölő füled, |
| sem álladat, sem pofacsontodat |
| nem szegzi már előre gondolat |
| és nem himbál a kényes Fáma, ím, |
| kevély orrod húsos hullámain |
| s az ajkad néma. Csak szemed fölött |
| csodálkozik sötét szemöldököd. |
| Hónapok óta nézlek. Nem öregszel. |
| Várom, hogy megint sírni látlak egyszer |
| s az időtlenből kilép a titok |
| és én, a gyáva, mindent megtudok |
| s a koponyám s az öklöm összeroncsol |
| és szilánkokká szétrepül a foncsor – |
| de soha nem sírsz. Csak nézel, előre. |
| Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle: |
| a szemed két víz, egyiptomi este. |
| De nincsen semmi. Csak oda van festve. |
|
Beszélgetés a templomudvarban
|
William Blake, a mesterember emlékezetére
| szoktat rosszra, földi jóra, |
| már lelkem kormányozója – |
| s egyszer lelkifurdalásom |
| csillagokat foltoz |
Dolgozz |
| mondd meg nekem, testvér, |
| mondd csak, testvér |
Dolgozz |
|
Japán versek
|
Kotaro Takamura után
| Csieko nem szól, kis beteg virág, |
| csak madaraknak integet titokban. |
| Végiglobban a hosszú, árnyas dombsoron, |
| hol sárga hímpor úszik, és a parton, hol |
| fínom, májusi köd szitál – kószál |
| Csieko, száll édes-önfeledten, kimonója |
| itt eltűnik a fák közt, ott kilibben; |
| próbálom követni lopva, s a fehér homokra |
| harmat pereg, Csieko messze jár, |
| az égre tárul, hajladozva játszik |
| a foszló láthatáron, a hajnalfény alatt, |
| míg körülcsapongják a madarak, |
| és kibomló, fekete szirom-haját a szélbe |
|
| A part kihalt. A földön kucorog, |
| játszik Csieko. Ragyog a homok. |
| Fölötte madárraj, csörgő, csivogó; |
| A porban rajzos, apró lábnyomok. |
| Csak ül s magában mormol valamit, |
| majd visszarikolt, karját égre tárja, |
| s mert csillogó kagylóként sír sok szárnyas kis barátja, |
| és száll az újabb csivogás: |
| Csieko! Csieko! csodás e csillogás! |
| S a nő, ki fejet hajtott a téboly szavára, |
| s a természet titkában oly mélyen megmerült, |
| most háttal ül nekem, a parton, egyedül, |
| míg körülötte csörgedez a szó: |
| S a hunyó nap tüzében, a fás domboldalon, |
| tán kétszáz méterrel mögötte |
| én állok mozdulatlan, és nézem, nézem őt - |
| nem bánom a virágport s a csorduló esőt. |
|
| Ó, Csieko, tűnt asszonyom, |
| neked köszönhető – lám, tompa lett a színe |
| tíz súlyos év alatt, de íme, érett, |
| borostyános ragyogás most felidéz téged. |
| Mintha szólítanál: „Hűs tavaszi éjen, |
| ha egyedül vagy szobádban, igyál”. |
| Rég volt. Rettegtél: elragad a téboly, |
| holmid rendberaktad kapkodva, és oly |
| kétségbeesetten, mint ki tudja, hogy mostmár menthetetlen. |
| Hét éven át kínzott a kór. Halálrakínzott. |
| Itt iszom csöndben. Egyedül vagyok. |
| A palack bort a konyhában találtam, |
| a múltunk sejlik édes zamatában, |
| szent ez a perc, sosem mocskolja be |
| a felbőszült világ őrülete, |
| itt most, szegénykém, könnyes lelked él |
| s nem ér fel hozzá világi mocsok. |
|
|
Kettős menyegző*
|
Mert ketten esküdtek először az Úr színe előtt : az egyik testben, a másik a szívében. Másodszor pedig nem esküdött senki. |
|
bírni, hogy menjen innét, |
|
|
fölött megállt a szél is. |
|
|
szárnyatlan szállt az úton |
|
nem nézett többé széjjel. |
|
|
|
A lázadó
|
Példázat a legendás parasztlegényről, aki felmászott a toronyra, hogy helyretegye a ledőlt templomkeresztet. |
| még egyszer rácsodálkozom. |
|
| egyedül áll a jeltelen magasban |
| alatta hosszú bádogpiramis |
| figyelő galambok és lassan |
| Itt lakik hát a szelek atyja |
| egy mozdulat van hátra most |
| amely bénítva kényszeríti |
| egyetlen pont lesz a világ |
| oda kell tenni a keresztet |
| a bádogtorony gyöngén belereszket |
| és szétkoccan a két harang |
| lábujjra áll a csigalépcső |
| Plébános úr, hol a kereszt helye? |
| A szélső lyuk, vagy a középső? |
| még felsikolt egy tébolyult tojógalamb – |
| a magasságra csontos átok |
| de a községnek és a lánynak |
| Nekem ott áll még s éjszakánként |
| ó hogy tudnék én megbocsátani |
| aki a lázas ördögöt irígylem |
| s a zsarnok angyalt is irígylem |
| s a száműzöttet is, ki nagyranőtt |
|
| A mélységekből rácsodálkozom |
| és sajnálom hogy lenn maradtam. |
|
|
Újpest*
| mely hosszú, mint a létra, |
|
| s míg kortyol három szomszéd |
|
| egy asszony zoknit foltoz, |
|
| és itt az éj nagyon korán; |
|
| fölbúg egy vízcsap hirtelen |
|
| kulcslyukon néz a szerelem, |
| távoli sípjel szól, talán |
| a szél megy itt, a szertelen |
|
| egy lámpafényt magára húz – |
|
|
Éjféli temetés*
| Sír, jajgat, bőg a hegedű |
|
| vagy csak esőz a pitypang – |
| egy lámpa kockát tart az útra, |
|
| Zümmögnek szent latin szót, |
| Pásztorbot-farkú macska ül |
|
|
Az egyszeri kovács
| Mikor az első olajmécs kigyúlt, |
| napest után az első ragyogás, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét, szólt az egyszeri kovács, |
|
| Taplót tapintott a ház asszonya |
| s meglobbantotta benn az ős tüzet, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| és nyelveltek a fényes őrtüzek. |
|
| Kinn, a tanyán, a gyér meggyfák alatt |
| legényke baktat, farkasszemet néz, |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| nincs ház tovább, cicáz a sok lidérc. |
|
| villanyos rejtjelekkel fénylenek, |
| ponyvát szagolva őszi ég helyett |
|
| figyeljetek, mert pontban este hétkor |
| a föld alatt megáll a kalapács; |
| ahogy céhlegény apjától tanulta: |
| jóestét mond az egyszeri kovács |
|
|
Este a fasorban
| Elnézem néha este a fasorban |
| szegény magányos nők hogyan kopognak |
|
| Köd lesz a fák között, amerre mennek, |
| katonái egy álmatlan seregnek, |
| mennek, nem néznek össze. |
|
| Megállnak olykor egy-egy kirakatnál. |
| Nápoly, kiáltja feléjük egy szandál, |
| Párizs, mondják a rúzsok. |
|
| Egymásra dőlnek a vörös plakátok, |
| „Tánc! reggelig!” villogtatják a bárok, |
| s gesztenye sül a sarkon. |
|
| Színház. Majd újra köd, akár a mákony. |
| Megszámolják a verebet a fákon. |
|
| Én látom őket, istenem, magukba, |
| beléfogóznak vattapaplanukba, |
| s az ágy nagyon göcsörtös; |
|
| jaj, álmodói a szegény seregnek, |
| a szemük nyitva, mennek, menetelnek, |
| s az égben szól a valcer; |
|
| és reggel, ahogy mosakodnak éppen, |
| eszükbejut, hogy tegnap a büfében |
|
| de felöltöznek. Az útnak, a fáknak. |
| Hátha, morogják, és nagyon vigyáznak, |
| hogy hangosan ne mondják. |
|
| Szeretném, hogyha nem sajnálnám őket, |
| szeretném egyszer megsérteni őket, |
|
|
Széttört üveggolyók
| Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után, |
| mikor a fák az utcát átölelve tartják, |
| s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan |
|
| s mikor mindnyájan hazamennek, |
| kik mindezt látva látták, |
| s a kapuk alól kidől a huzat |
|
| s mikor szemben két árny egymásra hajlik |
| s a villanykapcsolóba markol, |
| s a foszló-sárga ablak-négyszögek |
| sorban lehullnak a falról, |
|
| minden szerelmest elátkoz: |
| nekik csönd van a csókhoz – |
|
| mert széttört üveggolyók az éjszakák, |
| szállnak, zuhognak, felragyognak, |
| neszezve ütődnek a fáknak |
|
| mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után |
| neked minden zizeg, világít, |
| hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog – |
| mondd, láttad már a mások éjszakáit? |
|
| S voltál-e megbocsátó, míg a csont |
|
| Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom, |
| még csak ki sem kell nyitni a szemem. |
| S egyszer a seb sebezni is tanít. |
| Ha erre jársz, gondold meg, idegen. |
|
|
Szeretek várni rád
| Eső kering az utcán, s idebent |
| a lámpa körül gyűrűzik a csend, |
| Nincs más világ: magamba búvom el. |
| Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, |
| lebegek fönn, a csont-palack felett |
| hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak. |
|
| Emlékszem, meggyűltek az évek, |
| feltornyosult a megvárattatás, |
| közben mosoly fürösztgetett, közelség, |
| jószó, szívesség és kézfogás, |
| lassanként gyanús lettem önmagamnak |
| s előrebukván a jövő felé |
| (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) |
| belémfagyott a maradék lehellet |
| és meggyűlöltem, akit várni kellett – |
|
| és most eszméletem hideg falára |
| kikönyökölve nézek innét, |
| s mint az igazi boldogok, |
|
| Te vagy bennem a bizonyosság, |
| a különbség, az azonosság, |
| Ha jössz, a padló is megéled, |
| a tárgyak előrefeszülnek, |
| türelmük szétveti az ajtót, |
| jaj, nézd, hogy szeretek, |
|
| nézd, én, az egykori csavargó, |
| hogy ülök itt, nyugalmi lázban, |
| e mozdulatlan mozdulásban, |
| állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, |
| még felmutatlak a világnak. |
|
|
A keszthelyi téren*
| Nagyon-nagyon hideg volt a hold, |
| nagyon-nagyon kék volt az ég, |
| iszonyú magas volt a Városháza tornya – |
|
| Milyen hatalmas volt a tér! |
| S a ferde Szentháromság, elgyötört barokk |
| angyalaival! A langyos fű, amerre mentünk, |
|
| Én vártam, hogy a hársak tetején |
| madár fog éleset sikoltani, |
| s felébred mákonyos álmából az óriási |
|
| Kongattak. Fenn, a villanydrótokon |
| nagy, láthatatlan szikrák szakadoztak |
| egy semmitmondó cinkos üzenettel |
|
| S a tó felől, a lila parkon át, |
| a rács közé vert sikátorokon |
| lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák |
|
| … Dobhártyám csalt meg?! Ennyi volt az út. |
| Nagymessze kulcs zörrent a zárban. |
| Ott mentem, meneteltem temelletted |
|
|
Chanson a művésznőről meg a lóról
| Valamikor, a gyerekkor mezőin |
| mesék lobogtak, tüzes dáliák, |
| s ő élvezte, hogy melléje szegődik |
| a pirospettyes léggömb, a világ. |
| S hogy minden játék jó és neki hódol, |
| tapsolva nézte ezt a hintalóról. |
|
| Majd évek jöttek, nyíladozó percek, |
| szavak közt járt és hegyekbe botolt, |
| bálszépe volt, kit elragad a herceg, |
| kalózok lánya – várat ostromolt, |
| lángész volt, hősnő, kit senki se pótol, |
| s egész Európát szemlélte a lóról. |
|
| És jött az első főszerep. Egy férfi |
| így szólt: a nőnek ne legyen esze. |
| A szabály elől nem lehet kitérni, |
| Éva anyánknál nem vagy jobb te se: |
| riszáld magad kicsit, ha férfi bókol, |
| és ne okoskodj, mássz lejjebb a lóról! |
|
| De úgy érezte, megvan a hatalma, |
| hogy túllépjen a könnyű sikeren, |
| a Nagy Szerep a büszke vágy jutalma, |
| és egyetlen, hatalmas szerelem, |
| mely úgy átjárja, zsongva, mint az óbor – |
| s leemeli a jó halál a lóról. |
|
| Múltak az évek, apró sikerekkel, |
| s a Nagy Szerep nem volt sehol, sehol. |
| Csak várt és újra várt, ha jött a reggel – |
| a szerelem is késett valahol, |
| s egy nap így szólt a rendező „a lóról”: |
| … Nem lehetsz Tünde. Fiatal a Csongor. |
|
| Hát ébredj fel, művésznő. Az élet |
| nem nagy kaland, s nem léggömb a világ, |
| nem ér a verses dráma hősi véget, |
| s az öltözőben nem várja virág |
| és kis levél, hogy: „Remek voltál! Csókol …” |
| Bizony, művésznő, szálljon le a lóról. |
|
|
A kútba néztem
| A kútba néztem és semmit se láttam: |
| én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. |
| A vízbe ugrott egyszer egy bolond, |
| a kútban akkor levegő se volt. |
|
| És mégis milyen szédítő a káva |
| a vágyon túl és innen a veszélyen. |
| Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, |
| hintálnak rajta pókok és legyek. |
|
| Az ember fél és ittmarad maga |
| és mintha csobbanást is hallana; |
| jól megfogózik fenn a meredélyen, |
| s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. |
|
|
Emlékezés egy szomorú férfira
| Saját kezeddel ütnélek pofon, |
| de az ütéshez nincs ma már jogom – – |
|
| hideg világban őrzöd önmagad: |
|
| a csönd, a billegő ezüstmadár |
| a jégveremben borzadozva jár, |
| s ha felvergődve rést lel valahol, |
| leheletedtől földre hull a toll – – |
| huzatot kap a boltos kapualj – – |
| zsugorodik már nyárutón a gally – – |
| egy éj alatt kilencet lép a hold – – |
| s varasodik, de nem heged a volt – – |
| ezért harminchat éve csak öregszel: |
| szomorú kezed kinyújtottad egyszer, |
|
| de nem jöttél, amikor hívtalak – – |
|
| saját kezeddel ütnélek pofon, |
| de a kezedhez nincs ma már jogom. |
|
|
Legenda a negyedikről*
|
Apám emlékének
| Antal volt mind a négy, a dédapánkról, |
| ki egy penészes borpincében égett, |
| mikor lement a bőjti szent borért. |
|
| községből, mert nem volt maradásuk. |
|
| Mentek a hóban és mentek a sárban, |
| ropogva lépkedtek a sós időben, |
| s az esténként kigyúló tűz fölött |
| a jobbkezükkel jól összefogóztak, |
| és hallgatták, hány útja van a szélnek. |
|
| Az első fekete volt és rekedt hangú, |
| a második szőke és könnytelen szemű, |
| a harmadik összezárt szájú barna óriás, |
| s nem tudom, milyen volt a negyedik; |
|
| az első hajladozva rettegte az istent, |
| a második, ha megijedt, mosolygott, |
| a harmadik álmában pallost tartott, |
| s nem tudom, mit remélt a negyedik; |
|
| elindultak és többé meg sem álltak, |
| mindegyik valamit árult a világnak: |
| istent, békét, bosszút az első három, |
| és életmelegét a negyedik; |
|
| és jött a szél és eltörte az istent, |
| és jött a szél és föltépte a békét, |
| és elvégezte helyettük a bosszút, |
| csak úgy kiszórta azt a meleget, |
|
| lábuk alatt hol itt, hol ott fordult a glóbusz, |
| nem volt marasztaló ereje a földnek, |
| mindenki látta menni akkor őket – |
| micsoda négy dalia volt, nagy isten, |
| még most is mennek, át minden határon, |
| nyugaton, délen, keleten, |
| lépésüket a sós idő megőrzi, |
| mennek, mennek az édes Antalok, |
| keresztül a havon és keresztül a sáron, |
| öregszik, szépül, magaslik a három, |
|
| mikor lement a bőjti szent borért, |
| s mikor a szél föltámadott hivatlan, |
| egy szikra mindnyájunkat utolért. |
|
| Hol fölmutatjuk, hol meg elfeledjük. |
| Ki rejtegetné, abban fölragyog. |
| De nem hagyják a vándor-őrhelyet, |
| és négyen vannak ők, az Antalok, |
|
| mert négy tenyér szépen tud megfogózni |
| egymásban, lobogó tűz fölött, |
| s megtartani e forró csöndben engem |
| élő és holt testvéreim között. |
|
|
Egy emlék két arca
| A túlparton a fűz lehajlik – |
| nem hallgatunk már földi szóra. |
| Szél indul, kézenfog a holdfény: |
|
| Szél fúj. A halszag émelyít. |
|
|
Esés*
| Elestem egy füleskosárral. |
| Láttam kifolyni, szétgurulni |
|
| Ennyi volt. Hanem ami történt, |
| mivelhogy nyomban számotadtam |
|
| s mint vízbefúlónak a múlt |
| felrémlett ez a csont-ütődés |
|
| s a kép nélkül is éles emlék |
|
| mert ha azt hitte, nem gondol már |
| így pirit rá a kötőszövet |
|
| Hogy hová kaptam az ütést |
| nem tudom már, de akkor is |
|
| Igen: először meghökkentem. |
| Aztán a biztos fájdalomtól |
|
| … S míg átadtam a részvétnek |
| oszlott az utca s én felálltam |
|
| Mert tudtam jól, hogy most is tovább |
| (A névtelen nagy perc mindig |
|
| Délután volt, a zöld üvegszilánkok |
| A szennyvíz lassan ágyazott |
|
| Mindent túléltünk. Babonáink vége |
|
| Tört csontot rágni, sebet nyalni |
|
| S aki megrögzött vértanú, |
| Barátkozzon a szél helyett |
|
|
A megfutottak
| Mint a darvak, vonulnak mind haza – |
| beszéli film, újság és rádió, |
| hat év után lassan beteljesül |
| most rajtuk is a gravitáció. |
|
| Sosem volt vonzás ilyen kölcsönös: |
| e drága föld mindenkit elfogad, |
| s ők felveszik az új magyar ruhát, |
| s a külföldinek járó tapsokat. |
|
| Stockholmban voltak úszóversenyen, |
| a Szajna-parton ültek orgiát, |
| és Genfben egy diák-kongresszuson |
| megemlítették Arany Toldiját. |
|
| Még fejükben van a londoni köd, |
| sarujuk talpán a Pó menti por, |
| és elbeszélik úton-útfelen, |
| hogy nyugaton milyen nagy a nyomor. |
|
| Hogy nyugaton milyen nagy a csömör, |
| hogy a züllésből nincsen ott kiút; |
| csak megszerezték épp a diplomát |
| s hazajöttek a tékozló fiúk. |
|
| És most fejükön egy veder hamu, |
| és most fejükben egy kis szaktudás, |
| s nem kell nekik csak bűnbocsánat és |
| csak egy picinyke állás – semmi más – |
|
| ahonnan rendületlen hirdetik |
| hogy nyugaton milyen nagy a nyomor, |
| és vers, novella, sláger, színdarab |
| és aprópénz lesz a Pó menti por. |
|
| Körmölj csak, mássz a szótár mélyire, |
| míg hat nyelven beszél a honfibú – |
| Goddam! Tyuhaj! mégis csak az a bölcs, |
| aki e honban mindig vértanú. |
|
|
A delizsánsz
| – Micsoda nagy öröm ez a, |
|
| – Ugye, helyes, ugye, finom |
| – Hova viszi? Lecsukatom, |
|
| Tedd a tiszted, jó kurucom, |
|
|
Állatkertem*
| Ahogy belép és meghajtja magát, |
| odafigyelnek minden követségről |
| költészetről vitáznak. Néz. |
| Aztán azt mondja: „Hattyú” – |
| Ha megdicséred, fizeti a szimplád. |
| Egyébként unatkozik. Pesten nincs strip-tease, |
| nincs európai színvonalú bár, |
| nincsenek könyvek. Tolsztoj egy szamár. |
| Nincs axióma! Az egyetlen ős-tény, |
| mely rádtapad, mint hímre a nőstény: |
| Például nézd meg: a túloldalon |
| az a temérdek csípőjű hajadon |
| hogy bámulja a leszboszi riportert! |
| Nézd! Kell egy kis koffein? |
| Az asztal alatt hozzáér a lába. |
| Nincs mit tenni. Gyerünk az uszodába. |
|
| természetesen ő is felolvas. |
| Rend, értelem, törvény – mondja. |
| a formalista költőn jót nevet |
| és megbélyegzi, hogy polgári giccs; |
| s mert az írás, az alkotás nagyon fáj, |
| gíts!se- |
– kiált az olvasóra; |
| a nagydíjas költőt csak így említi: „a Jóska” – |
| vitatkozik, mindenbe beleszól, |
| de véletlenül nincs egy vasa se; |
| ha falura megy, pipára gyújt, |
| és megkérdi: a tehén hasas-e; |
| ő úgy szerelmes, hogy előbb lángol, aztán csalódott… |
| „Rend, értelem, törvény”: csak ez itt a vigasz. |
| A rakodópart alsó kövén ülve |
| orrából lassan csöpög a spanyolviasz. |
|
| Két dolgot biztosan tudok. |
| Az egyik: nem halok meg gazdagon. |
| A másik: nem lesz a kávéházban |
|
|
Csigalépcsőn
| Valaki pisszeg odalentről, |
| valaki pisszeg, mint a kutyának. |
| Vagy a nevemet mondja, néven |
| ki lehet az, a szélrózsa minden |
| irányába forgok, honnan is |
| szólítanak, de hiszen valaki szólt! |
| Ki jár itt, hé, ki jár utánam itt a ködben, |
| könyökkel vagdalózom, míg előttem és mögöttem |
| ki jár utánam itt? Hogy megtaposnám, |
| ó, a szemtelen bitangot, minek jön, mikor |
| nem hívta senki, szemembe kormot szór a szél, |
| lefolyt a sós szagú verejték, |
| mintha tölcsért formálna tenyeréből, |
| úgy ordít valaki, zihál a mellem, |
| a korláton túl lassú víz zuhog, |
| ó, iszonyú magasság, végtelen |
|
|
Hajnal felé
| Mintha zöld párduc jönne selyem talpon: |
| csak ott voltál és nem köszöntél. |
| Én meg feküdtem és figyeltelek. |
| Figyeltem, ahogy megtelsz vérrel. |
|
| Bizonyára tetszett neked, |
| hogy hús alatt ropognak csontjaid, |
| Bizonyára tetszett, hogy az arcomat, |
| mint egy gyümölcsöt, feléd fordítom, |
| nem tisztítom le a kudarcokat. |
|
| Hogy nem írok kört kinyújtott röntgen-ujjal |
| bordáidon, feltárva sejtjeid közt |
| a lassú cirkulációt. Meg azt az olvatag szivet. |
| A kántor-tanító elődöket, akik |
| egymásnak adták a vándorbotot, |
| s – micsoda véletlen – nem voltak gazdagok. |
|
| Ellenben pátoszt hagytak örökül. |
| Szépséges orgonamuzsikával |
| és faragatlan márvánnyal üzenték: |
|
| Akkor is ebből élj, ha mások |
| bolondnak néznek. Kellenek a bolondok! |
| A színjózanok vetnek és aratnak, |
| te prédikálj nekik s maradj magadnak, |
| tanítsd őket és adj hitet nekik – |
| hanem a legendánál ne tovább! |
|
| Én nem szóltam rád, csak bámultalak, |
| hogy tudsz még, még nőni, duzzadó alak, |
| és vártam, hogy mint gyermekkorom |
| majd fehér lepedőbe bújsz, |
| és akkor meghúzom a füled, |
| hogy: Félek! Úgy félek, Öreg! |
|
| Nézd meg ezt a szobát, milyen hatalmas, |
| milyen hangtalanul mennek az órák. |
| a szomszédtól a vekkerórát. |
| Látod: leszögezett az ébrenlét, |
| hogy megkapaszkodjon a falba. |
|
| Hát minek vagy, ha nem azért, hogy segíts, |
| hiába töltögeted, rakod őket, |
| nem adják meg a folytonosság biztonságát?! |
|
| Minek az előzmény, ha úgy determinál, |
| hogy nem zenélőóra, amit itthagy, |
| hanem mikor az emléktelen magányból |
| kimozdulnánk, megszólal: tik-tak! tik- |
|
| úntalak, mint egy megfakult családi képet, |
| amit nyájas nénikék s nyalka lovagjaik |
| két pókerparti között megcsodálnak, |
|
| hogy úntam már azt a malterketrecet, |
| a könyvespolccal és a rádióval, |
| a látomással és a fulladással, |
| veled, nagyapám, veled, veled! |
|
| De jó, hogy eljöttél. Köszöntelek. |
| Mert nagynehezen kireggeledett. |
| a tárcámba tettem. Azóta ott van. |
| mikor hajnal felé fölriadok, |
| s mielőtt bármi történhetne, |
| az ízes-bűzős emberi szagoknak |
|
|
Orfeusz
| Eltakarják a partot a fehér olajágak |
| a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák |
| Valahol erre járhatsz néha érzem |
| hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél |
| A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra |
|
| Hiába ring az utcán a csillogó karének |
| hiába vibrálnak a szürkületi fények |
| ha nem vagy itt minek a naplemente |
| minek kezdődik újra a vizek mormolása |
| minek bámulnak rám a jámbor állatok |
|
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábú nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy március estén |
|
|
Három kívánság
| Egyszer jó volna úgy verset írni, |
| hogy dobhártyámon ne dobolna szüntelen |
| valami terrorisztikus zene |
|
| Egyszer jó volna úgy verset írni, |
| melyben tetszés szerinti színű fény |
| hol jelképes kémények füstölögnek |
| és mélyértelmű jelzői vannak |
|
| Verset, amelyhez nem kell logika, |
| nem kell pórázra fogott szenvedély és |
| a tárgyról való erőszakos eltávolodás, |
| újra és újra átélés, öncsonkító |
| verset, mellyel nem bántok soha senkit, |
|
|
Falusi állomás
| Vonat. Nagy barna romboid az alkonyatban. |
| A füstje kék, elnyeli az eget. |
| Fehér tölcsér a kút, beszívja |
| Kettőzött esti gravitáció |
| sűríti, húzza, húzza lefelé |
| kapu nyílik, s a pipafüst |
| vastag szoknyás, bekecses, bundás emberek |
| szúrós csomagok közt a szerelvény felé, |
| Lámpa villan: az átlók csusszannak, a kép elindul. |
| Viszi magával a búcsúzást, |
| a borszagot, a kutyaugatást, |
| s a jajgatást, mit az imént |
| csapott egy hangja-sincs anyóka, |
| aki fiához, Pestre ment volna |
| és ott szaladt a sínek közt, kosarát |
| lóbálva, csupa salak lett, |
| és kapkodott az ütköző után, |
| hogy: várjanak meg! várjanak meg! |
| Ezt mind elvitte a vonat. |
| A bámészkodók elszélednek, |
| s valahol kinn, az országúton |
|
Harmadszor
| Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, |
| és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány |
| másoktól ismert jószagát. |
| Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. |
|
| Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa: |
| egy képzelt patakpart felett |
| s azt hittem, erős a gyökér, |
| azt hittem, hogy a földig ér. |
|
| Hét esztendeig volt erős gyökerem, |
| nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó |
| kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, |
|
| Hét esztendeig hozott híreket a szél |
| rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, |
| dombhajlatokban lassan munkálkodó, |
| síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre-verő |
|
| hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható |
| kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat |
| volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból |
|
| hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, |
| amiért puszta létemmel megfizettem, |
| és tudtam: nincs többé az a hatóság, |
| ettől a földtől megint elvitasson. |
|
| Most merre vagy? Hét esztendő után |
| sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak |
| s te már nem váltod őket igazra, |
| csak a föld az, ami a helyén maradt. |
|
| Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom |
| hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – |
|
| hogy előbb te adtad nekem e földet. |
| Áldó négy ujjam ott tartom fölötted |
| mikor átbuksz a kocsmaküszöbön. |
|
|
Egy indulat története
|
… A sírban nem talált vigasztalást.
W. B. Yeats
|
| Egyszercsak elindul a keserűség |
| s lassanként apró kupacokba |
| rakódik szét a vérben, onnan |
| felszivárog az agyba, aztán a szürkeállomány |
| nehéz buborékokban kibocsátja, |
| s epésen fénylik a reszkető tükörben |
| a világ és a szókép diszharmóniája. |
|
| vegetatív idegrendszer, s a nemesebb szervek |
| fujtatva és sípolva követik. |
| A többi gyorsan megy. Az érzékek kihegyeződnek. |
| Mozog a száj. Szálanként hull a haj; |
| a szaporodó reflexek pedig |
| feltétel nélkül merevgörcsbe rántják |
| az öntudatos testet. Kínok már nincsenek. |
|
| Az ember megy az utcán a zajban |
| és fel se fogja, hogy nézegetik, |
| ujjperce rándul, és így lesz a testből |
| milliárd galvanizált dróthuzal |
| egyetlen hatalmas szövedéke, |
| melyről csupán a külvilág |
|
| A drótokat szívósan pattogtatják, tördelik az évek, |
| folyik a csendes pusztulás. |
| Vitatkoznak a hősök, a regények, |
| a slágerek, a filmek, az akrobaták, |
| a botanikusok és Szent-Györgyi Albert, |
| hogy van-e, s ha igen, miből van feltámadás. |
|
| Szállnak, szállnak az izzó buborékok, |
| az egyik sóhaj, a másik röhögés, |
| én tudom, tudom, hogy ez mind kevés, |
| mert a költő dolga, hogy ítéljen, |
| vitatkozzanak a bonctan-tudorok, |
| én azt mondom: rohadjon szét a pusztuló test, |
| ha nagyobb tét, ami kockán forog, |
| ha nyomorult kis élete csak annyi, |
| mint néhány kiböffentett buborék, |
| ha sértettségét lassan félretenni |
| az évektől meg nem tanulta még. |
|
| Zümmögjenek, kik arra várnak, |
| hogy valami történik, valami csoda – |
| egy hétpróbás valódi esemény, |
| ajtónyitás, telefon, ajánlott levél, |
| és feléled a marionett-baba. |
|
| Szentély falára is felírnám, |
| már nem hiszek külső csodákban. |
| Esendő lélek! hinni akarok |
| az egyetlenben: a matériában, |
| mely valami titkos belső indításra |
| újjáterem, s nem ismer semmi mást, |
|
| csak azt az ötezer éve vágyott, |
| elért és hajszolt Tündérországot, |
| szépséget és keserűséget, |
| amiért versenyt dalolnak a férgek, |
| amit ők is úgy hívnak: élet, |
| s amit ha át nem él az ember – |
| a sírban sem talál vigasztalást. |
|
|
Ajtófélfámon jel vagy*
| és ha vannak sem őrzöm őket. |
| Sohasem koslatom a temetőket, |
| nem rendít meg a szerves kémia. |
|
| De néha így november táján |
| ha köd van és a nyirkos ablakok |
| mögött levegő után kapkodok, |
| anélkül, hogy alakod látni tudnám, |
| a vegetatív emlékezés útján |
| fel-felszivárog egy mozdulatod. |
|
| Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között |
| termosz forog és rossz konzervnyitó, |
| zsebkés és tátott szájú hátizsák, |
| meleg alsónemű és imakönyv, |
| s a súlytalan teher alatt a hátad |
| ropogva eszmél rá, hogy bírja még. |
| Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, |
| sohase mész, csak indulsz, |
| nevetve hátranézel, harmincnyolcévesen, |
| visszajövök, hamar, bólintod, mutatod |
| (másnap lett volna a születésnapod) |
| és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, |
| és integetsz – hogy integetsz! |
|
| Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; |
| a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, |
| a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás |
| vak képzelés csak mind, elmeszülemény, |
| hiszen hazudtam, látni szoktalak, |
| a novemberi fojtó ég alatt |
| velem indulsz, lélegzel, könnyeid |
| az én torkomat szorítják, és én hagyom, |
| s ott fönn, ahová elrepült, |
| az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta |
| tizennyolc éve ég egy csillagon. |
|
|
Vándorút*
| Hosszú és kacskaringós ez az út, |
| Rég elmaradt már a szülőfalunk, |
| s mindig új fákon tekereg a szél, |
| éjszakánként lassan, csillogva |
|
| Ránkfúj a hold és megperzsel a nap, |
| körülkerüljük a városokat, |
| és füttyszó nélkül megyünk és gyalog, |
| amerről jönnek a kenyérszagok, |
|
| Nem tévedünk el, ha nem változunk, |
| bár nyomunkat a férgek összezúzzák, |
| itt minket megrúgtak és megszerettek: |
| ezt mondjuk akkor is majd, |
| ha szánkon kékrefagy a szomorúság. |
|
| S az augusztusi éjszakában |
| az égről ha egy csillag leszalad, |
| meglásd, elvetjük majd a földbe, és |
| a zsályaszagban elhasalva |
| lessük, hogy egyszer kisarjad a mag, |
| s aztán, ha továbbállunk, |
| nem lesz minálunk senki boldogabb, |
|
|
|