[3. előszó]Önök azt kérik tőlem, hogy verseimről nyilatkozzam. Nem könnyű és nem hálás feladat, mert egyhamar önhittnek tarthatna az olvasó. Ezen azonban nem tudok segíteni, mert hetven éves koromra nem kívánok ebben a legfontosabb ügyemben szerénykedni. Ma már ugyanis tudom, hogy mik ezek a versek. Sokáig nem tudtam, minthogy igazi értékük felől a külvilágtól nem sok biztatás érkezett el hozzám ifjúkoromban, ezenfelül mindenféle gyenge legényeket tettek elém s az ilyesmi elsorvasztja az önérzetet. De ma már, oly gyakori tehetségtelen állapotomban csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki huszonegy-huszonkét éves korában ezeket a verseket írta. Nem tudom, hogy írta, hogyan írhatta; az én életem ugyanis a líra dolgában feloszlik tehetséges és tehetségtelen periódusokra. A fiatalkor után volt ugyan még egy-két tehetséges periódusom is, de képtelen időszakom annál több. Épp ezért, mikor felszólítottak, hogy ezt vagy azt ünnepeljem, kénytelen voltam a következőket felelni: – Én nem vagyok versíró, én költő voltam, de az se mindig, csakis akkor, mikor voltam. Sok mindent tudnék erről mondani, de helyszűke miatt nem tehetem. Így tehát csak ennyit erről: hogy Macaulay szavai, úgy látszik, testet öltöttek bennem. Ő a líráról így nyilatkozott: – Szép verset már sokat írtak ezen a világon, de olyat, amelyet alkotásnak lehet nevezni, csak keveset. S az én szervezetem, lelkem, úgy látszik, azt követelte tőlem, hogy amit csinálok, alkotás legyen. S ez csak akkor következett be nálam, ha nem az akaratom vezérelt ebben, hanem az egész szervezetem. Ha nem egész mivoltom irányított, akkor rosszabbat írtam, mint bármelyik gyönge legényke. Mondok egy példát. Fiatalkoromban én nagyon szerettem Lenint, az energiáját, életre-halálra szóló bátorságát, az elnyomottakért való szívhezszóló szenvedélyességét s nagyon szerettem volna szívemnek ezt a mély rokonszenvét versben kifejezni. S ez harminc éven át sohasem sikerült nekem. Végre egyetlen kezdő sor megindította bennem ezt az áradatot s öregkorom egyik legszebbjét hozta létre. De elég is ebből, unom én azt, hogy magamról kelljen beszélnem s főként akkor, ha legfontosabb dolgaimról kell beszámolnom, olyan dolgokról, amelyekről alig is lehet eleget mondani.
[Budapesten, 1958. év márciusában. – …csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki …ezeket a verseket írta – Füst Milán összes versei. Könyvtájékoztató 1958. április, 2.; keltezés a kézirat alapján.] |