[1.] Előszó

E kötetben régi és új verseim gyűjteménye van együtt. Az utóbbiakról csak annyit, hogy harminc egynéhány új versemet találtam alkalmasnak arra, hogy ide felvegyem.

A régiekről már valamivel többet kell mondanom. Ezeket azért adom itt ki újra, mert egykori versköteteim már nem kaphatók s tudok olyanokról, akik szívesen olvasnák e régieket is. Ezek számára s magamnak válogattam s javítottam ki tehát mégegyszer ifjúkorom lírai szerzeményeit. E javítás és rostálás most már, – magam is remélni merem, – végérvényes. Ami számomra azt jelenti, hogy amit nem vettem fel, azt ízlésem ma már elveti, azt úgy tekintem tehát, mintha nem én írtam volna.

A kérdés itt önként adódik: hogy hivatott bírája vagyok-e tulajdon munkáimnak? Nem kételkedem benne, hogy az vagyok. S többek között azért is, mert úgy vélem, hogy amit írtam, annak az én kedvemet kell betöltenie mindenekelőtt.

S ugyanezt gondolom a javításokat illetően is. El vagyok készűlve a szemrehányásokra, amelyeket egyesek érezni fognak, vagy talán majd nyílvánítanak is előttem, – amiért nem voltam a szokásos kegyelettel ifjúkorom és fogyatékosságai iránt. Az ő érzékenységük iránti tiszteletből és hálából annyi magyarázattal tartozom már most és itt: hogy a kegyelet ugyan nagy erő bennem is, a lehető művészi teljesség követelménye azonban még nagyobb. S az ő megnyugtatásukra közlöm azt is, hogy nem is minden régi versemet vetettem alá a bírálat s az új ihlet e munkájának, – akadt olyan is elég, amelyen ma sem találtam kivetnivalót. Amelyeken viszont már eleve akadt kifogásolnivalóm, azokat  huszonöt év óta egyre javítgatom, csiszolgatom – s ezek már utolsó kötetemben is eredeti formájukhoz képest többé-kevésbé változott alakban jelentek meg. S ha netán egyesek úgy találják majd, hogy bizonyos verseimnek inkább ártalmára voltam, mint használtam azzal, hogy megbolygattam régi mivoltukat: ebbe is belenyugszom, annál is inkább, mert hisz magam is tudom, hogy nincs oly javítás, mely ne volna egyben rosszabbítás is – s mert tisztában vagyok vele, hogy tökéletesség nem adatik a férfikornak sem. S az én lelkiismeretemnek elég annyi, hogy előttem így, új formájukban jobban megállják a helyüket.

S végül meg kell még azt is jegyeznem: – hogy a verseim fölébe egykor írt s barátaimhoz, vagy ismerőseimhez szóló összes névszerinti ajánlást, címzést, vagy megszólítást töröltem, mert azt kívánom, hogy ez legyen e versek végleges formája.

 

Füst Milán.

 

[Válogatott versek (1934), 5–6.]