Egy lélek története

E kötet válogatott, régi verseimet viszi ujból az olvasó elé, – uj kisérlet alig néhány foglaltatik benne. – Elmúlt fiatalkoromat küldöm a mai fiatalság elé, azzal a reménynyel, hogy ma talán több érdeklődést kelthet szenvedélye, mint régen.

Több mint tiz év előtt irtam e verseket. S azt az egoizmust, mely a lyrát, mint a lávafolyamot kidobta belőlem, ma már nem találom magamban, bármint próbálnám is életre hívni. Ma már nem tudok verset írni – s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképen a régi mondanivalókat higítanám – s ezt nem szabad tennem. Mert hazugság az olyan panasz, amelynek nincs meggyőző ereje s hazug és csinált az olyan forma, amelyet nem az indulat parancsol… Erős indulat és koncentrált kifejezés: e kettő nélkül nem lehetek lyrikus, – érzem… S csodálkozom fiatalságomon.

Hogyan volt vajjon lehetséges ezeket irnom, mikor fogalmam sem volt még róla, mi a mondat? Mintha Isten diktálta volna, – szenvedélyes, küzdelmes évek nyomorusága után, – lázadva, buzogva szakadt ki a lélekből a szenvedély és harag s a lezáruló formában megbocsátást és megváltást talált – s a lét minden értelmét meglelte benne. Néhány vers: akkor vigasztalás, – ma egy élet elmúlt fiatalságának minden emléke.

S talán szószólója annak az igazságnak, hogy ifjukorában mindenki lyrikus, ha nem is művész… De: – hogy az ifjuság multával aztán: sok művész sem lyrikus többé…

Úgy látszik, valóban vannak költők, akiknek életük során csak egyetlenegy lyrai mondanivalójuk van: s ez az ifjuságé!

S ezek a költők az elhidegülő lelkek.

Igen, – némely ember szive hirtelen kihűl. Az önzés egy nap megroppan – s az ember szégyenkeznék, únná, ha csak egy szót is kellene leirnia „szenvedéseiről”…

Még tegnap jajongott… hogy valakinek a szive mellől, ahol becézték, – kilökték őt a tömegbe, a harc közepébe, – védtelenül a halál elé… – s nem kiméli, nem védi, nem becézi őt senki többé…

Hogy nem gondoskodik róla senki…

Hogy íme, – ráébredt, hogy ő nem „Isten kiválasztott népe”, – mint ahogy egy régi hang igérte volt: az anyáé… Isten szeme – s a nap az égen nem őt figyeli… Mi lesz? Hiszen reszket…

Jajongott: – Én bennem itt élsz Uram, – érezlek, hatalmas, aki fenntartasz engem! – kiáltotta, – de hol talállak e világban lelkemen kívül… Azt akarod, hogy éljek? Vagy azt akarod, hogy meghaljak?… Hiszen beletaszítottál közéjük, ahol el akarnak ejteni – s ahol ez senkinek sem fáj többé…

S félénken nézett körül, – szeretet után.

Végül megtört.

Megadja magát most már a valóságnak, – sodorja őt magával! – tudomásul veszi s oly elszánttá fajult ezáltal, hogy nevet ő már minden panaszon… Ujra felegyenesedett és küzdeni hajlandó, – elszántan és hidegen, érzékenységeken nevetve s szembenézve viszontagsággal és halállal… S átadva magát az elmúlásnak s a múló nap örömeinek, – igenis azoknak, – amelyeket úgy megvetett valamikor.

S íme, – a lélek oly bátor most már, mint soha azelőtt: magában tudja a halált, – azt adja hírül neki minden fűszál, minden eliramló ragyogás – s mégis – mégis: mer az élet után kivánkozni…

Élni akar ismét – s minden áron!…

De a lyra megszünt.

El fogok pusztulni… – mondja néha még most is magának… S figyeli… – fáj-e? – de nincs az önzésnek, vagy hiuságnak oly fájdalma többé, mely úgy összefűzné az ember torkát, mint egy rossz szó azelőtt…

S ez jól van így! Mert végül is elmének és szívnek, hogy élni tudjon, hozzá kell törődnie az elmúlás gondolatához. S mennyire meg kell töretnie addig, amig az utolsó perc magányáig hűvösödik! Amig megtörve és kiszolgáltatva s végképen magára maradva, már egyebe sincs, csak ő, az egyetlen igazság, amelylyel akkor is, – mindig, felemelt fejjel akar szembenézni…

Mert nincs segitség más véle szemben: csak ami belülről jön… s ez: a hideg csend.

S mikor már így érez, mikor már azt hiszi: elkészült, – egy nap kezébe kerülnek a régi versek. – Gúnyosan mosolyog… – de aztán elkomolyodik.

És emlékezik… és ujra megkönnyezi fiatalságát.

És elküldi őket, a múlt hiradóit uj utjukra, mondván: – ez voltam, – de nem ez vagyok ma már…

Úgy látszik, sokat szenvedtem akkoriban, – de erre már nem jól emlékezem. – De nem is ezért mutatom meg ujra régi magamat.

Hanem azért, mert úgy vélem, hogy az önzés szenvedése akkor, e versekben az örök emberi tragikum szomoruságát is felveté…

S ha nem is uj formában… Eredeti gondolat, vagy világszemlélet nincs ezekben… De a hang uj volt s a tónus… S a szellemi magatartás karaktere…

S ha ez valóban így van, akkor talán megengedi ez az elmúlás felé rohanó világ, hogy tiz év elteltével még néhány évig éljenek.

 

Füst Milán.

 

[Az elmúlás kórusa, 7–11.]