Függelék

Egy lélek története

E kötet válogatott, régi verseimet viszi ujból az olvasó elé, – uj kisérlet alig néhány foglaltatik benne. – Elmúlt fiatalkoromat küldöm a mai fiatalság elé, azzal a reménynyel, hogy ma talán több érdeklődést kelthet szenvedélye, mint régen.

Több mint tiz év előtt irtam e verseket. S azt az egoizmust, mely a lyrát, mint a lávafolyamot kidobta belőlem, ma már nem találom magamban, bármint próbálnám is életre hívni. Ma már nem tudok verset írni – s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképen a régi mondanivalókat higítanám – s ezt nem szabad tennem. Mert hazugság az olyan panasz, amelynek nincs meggyőző ereje s hazug és csinált az olyan forma, amelyet nem az indulat parancsol… Erős indulat és koncentrált kifejezés: e kettő nélkül nem lehetek lyrikus, – érzem… S csodálkozom fiatalságomon.

Hogyan volt vajjon lehetséges ezeket irnom, mikor fogalmam sem volt még róla, mi a mondat? Mintha Isten diktálta volna, – szenvedélyes, küzdelmes évek nyomorusága után, – lázadva, buzogva szakadt ki a lélekből a szenvedély és harag s a lezáruló formában megbocsátást és megváltást talált – s a lét minden értelmét meglelte benne. Néhány vers: akkor vigasztalás, – ma egy élet elmúlt fiatalságának minden emléke.

S talán szószólója annak az igazságnak, hogy ifjukorában mindenki lyrikus, ha nem is művész… De: – hogy az ifjuság multával aztán: sok művész sem lyrikus többé…

Úgy látszik, valóban vannak költők, akiknek életük során csak egyetlenegy lyrai mondanivalójuk van: s ez az ifjuságé!

S ezek a költők az elhidegülő lelkek.

Igen, – némely ember szive hirtelen kihűl. Az önzés egy nap megroppan – s az ember szégyenkeznék, únná, ha csak egy szót is kellene leirnia „szenvedéseiről”…

Még tegnap jajongott… hogy valakinek a szive mellől, ahol becézték, – kilökték őt a tömegbe, a harc közepébe, – védtelenül a halál elé… – s nem kiméli, nem védi, nem becézi őt senki többé…

Hogy nem gondoskodik róla senki…

Hogy íme, – ráébredt, hogy ő nem „Isten kiválasztott népe”, – mint ahogy egy régi hang igérte volt: az anyáé… Isten szeme – s a nap az égen nem őt figyeli… Mi lesz? Hiszen reszket…

Jajongott: – Én bennem itt élsz Uram, – érezlek, hatalmas, aki fenntartasz engem! – kiáltotta, – de hol talállak e világban lelkemen kívül… Azt akarod, hogy éljek? Vagy azt akarod, hogy meghaljak?… Hiszen beletaszítottál közéjük, ahol el akarnak ejteni – s ahol ez senkinek sem fáj többé…

S félénken nézett körül, – szeretet után.

Végül megtört.

Megadja magát most már a valóságnak, – sodorja őt magával! – tudomásul veszi s oly elszánttá fajult ezáltal, hogy nevet ő már minden panaszon… Ujra felegyenesedett és küzdeni hajlandó, – elszántan és hidegen, érzékenységeken nevetve s szembenézve viszontagsággal és halállal… S átadva magát az elmúlásnak s a múló nap örömeinek, – igenis azoknak, – amelyeket úgy megvetett valamikor.

S íme, – a lélek oly bátor most már, mint soha azelőtt: magában tudja a halált, – azt adja hírül neki minden fűszál, minden eliramló ragyogás – s mégis – mégis: mer az élet után kivánkozni…

Élni akar ismét – s minden áron!…

De a lyra megszünt.

El fogok pusztulni… – mondja néha még most is magának… S figyeli… – fáj-e? – de nincs az önzésnek, vagy hiuságnak oly fájdalma többé, mely úgy összefűzné az ember torkát, mint egy rossz szó azelőtt…

S ez jól van így! Mert végül is elmének és szívnek, hogy élni tudjon, hozzá kell törődnie az elmúlás gondolatához. S mennyire meg kell töretnie addig, amig az utolsó perc magányáig hűvösödik! Amig megtörve és kiszolgáltatva s végképen magára maradva, már egyebe sincs, csak ő, az egyetlen igazság, amelylyel akkor is, – mindig, felemelt fejjel akar szembenézni…

Mert nincs segitség más véle szemben: csak ami belülről jön… s ez: a hideg csend.

S mikor már így érez, mikor már azt hiszi: elkészült, – egy nap kezébe kerülnek a régi versek. – Gúnyosan mosolyog… – de aztán elkomolyodik.

És emlékezik… és ujra megkönnyezi fiatalságát.

És elküldi őket, a múlt hiradóit uj utjukra, mondván: – ez voltam, – de nem ez vagyok ma már…

Úgy látszik, sokat szenvedtem akkoriban, – de erre már nem jól emlékezem. – De nem is ezért mutatom meg ujra régi magamat.

Hanem azért, mert úgy vélem, hogy az önzés szenvedése akkor, e versekben az örök emberi tragikum szomoruságát is felveté…

S ha nem is uj formában… Eredeti gondolat, vagy világszemlélet nincs ezekben… De a hang uj volt s a tónus… S a szellemi magatartás karaktere…

S ha ez valóban így van, akkor talán megengedi ez az elmúlás felé rohanó világ, hogy tiz év elteltével még néhány évig éljenek.

Füst Milán.

[Az elmúlás kórusa, 7–11.]

Két vers

Azok közé tartozom, akik már megjelent munkáikat is kijavítják, amennyiben azok rászorúlnak és érdemesek arra.

E vallomást pedig abból az alkalomból teszem, hogy válogatott verseimnek újabb gyüjteményét adom ki nemsokára: ezek között ugyanis jó néhány olyan vers van, amelyet sikerült kedvem szerint egészen újjá teremtenem. Ílyen az alábbi két vers is. Az egyik huszonöt év előtt kapta első formáját, a másik öt év előtt s mindkettő csak mostanában alakult ki azzá, aminek látni szeretem. Ez a két vers is merőben új lett, azáltal, hogy teljesebb lett. Mutatóban közlöm e kettőt azok számára, akiket a művészi korrektúra látványa érdekel. Még azt is közlöm, hogy „Kutyák” című itt közölt versemet mai formájában még május közepe táján nyújtottam be a Nyugathoz közlés végett. Ezt megjegyeznem azért szükséges, mert valamely véletlen találkozás folytán a Nyugat júniusi számában megjelent egyik vers címe és némely mondanivalója hasonló volt, mint ezé a versemé.

[Előszó a Kutyák és a Kívánság című versek elé. – Nyugat 1934/II., július 1., 61.,]

[1.] Előszó

E kötetben régi és új verseim gyűjteménye van együtt. Az utóbbiakról csak annyit, hogy harminc egynéhány új versemet találtam alkalmasnak arra, hogy ide felvegyem.

A régiekről már valamivel többet kell mondanom. Ezeket azért adom itt ki újra, mert egykori versköteteim már nem kaphatók s tudok olyanokról, akik szívesen olvasnák e régieket is. Ezek számára s magamnak válogattam s javítottam ki tehát mégegyszer ifjúkorom lírai szerzeményeit. E javítás és rostálás most már, – magam is remélni merem, – végérvényes. Ami számomra azt jelenti, hogy amit nem vettem fel, azt ízlésem ma már elveti, azt úgy tekintem tehát, mintha nem én írtam volna.

A kérdés itt önként adódik: hogy hivatott bírája vagyok-e tulajdon munkáimnak? Nem kételkedem benne, hogy az vagyok. S többek között azért is, mert úgy vélem, hogy amit írtam, annak az én kedvemet kell betöltenie mindenekelőtt.

S ugyanezt gondolom a javításokat illetően is. El vagyok készűlve a szemrehányásokra, amelyeket egyesek érezni fognak, vagy talán majd nyílvánítanak is előttem, – amiért nem voltam a szokásos kegyelettel ifjúkorom és fogyatékosságai iránt. Az ő érzékenységük iránti tiszteletből és hálából annyi magyarázattal tartozom már most és itt: hogy a kegyelet ugyan nagy erő bennem is, a lehető művészi teljesség követelménye azonban még nagyobb. S az ő megnyugtatásukra közlöm azt is, hogy nem is minden régi versemet vetettem alá a bírálat s az új ihlet e munkájának, – akadt olyan is elég, amelyen ma sem találtam kivetnivalót. Amelyeken viszont már eleve akadt kifogásolnivalóm, azokat  huszonöt év óta egyre javítgatom, csiszolgatom – s ezek már utolsó kötetemben is eredeti formájukhoz képest többé-kevésbé változott alakban jelentek meg. S ha netán egyesek úgy találják majd, hogy bizonyos verseimnek inkább ártalmára voltam, mint használtam azzal, hogy megbolygattam régi mivoltukat: ebbe is belenyugszom, annál is inkább, mert hisz magam is tudom, hogy nincs oly javítás, mely ne volna egyben rosszabbítás is – s mert tisztában vagyok vele, hogy tökéletesség nem adatik a férfikornak sem. S az én lelkiismeretemnek elég annyi, hogy előttem így, új formájukban jobban megállják a helyüket.

S végül meg kell még azt is jegyeznem: – hogy a verseim fölébe egykor írt s barátaimhoz, vagy ismerőseimhez szóló összes névszerinti ajánlást, címzést, vagy megszólítást töröltem, mert azt kívánom, hogy ez legyen e versek végleges formája.

Füst Milán.

[Válogatott versek (1934), 5–6.]

Második előszó

Válogatott verseim legutóbbi kiadása elfogyott, ezért szükségessé vált verseim új kiadása. De az elmúlt tizennégy esztendő alatt sikerűlt még jónéhány verset írnom, – tizenegy darabot, – s azokat természetesen szintén felvettem ide.

S mármost az újabb változtatásokról is hadd számolok be. Mondanom se kell, hogy most se vagyok több kegyelettel múltam iránt, mint azelőtt, – úgy látszik, művészi természetem legfőbb követelménye rajtam éppen az, hogy mindaddig csiszoljam-javítsam verseimet, amíg csak képes vagyok erre, – tehát bármennyire fogadkoztam is az előző kiadás lezárásakor, hogy ezek szövegét most már véglegesnek tekintem, nem voltam képes megállni, hogy jelen kiadás rendezésekor újból munkába ne vegyem azokat, már annálfogva is, mert időközben be kellett látnom, hogy egyes véglegeseknek hitt változtatások mégse voltak helytállók, el kellett ismernem, hogy, ha többségében nem is, de itt-ott mégiscsak volt rá eset, mikor a javítás inkább kárára, mint hasznára vált a versnek. E helyeken aztán a legrégibb szövegekhez tértem vissza, vagy igazodtam újra, – de van olyan versem is, ahol nem ezt tettem, hanem az újabb variánsot még újabbal váltottam fel.

Meg kell jegyeznem továbbá azt is, hogy:

Két néhai, kedves barátom azzal a szemrehányással illetett, hogy a Válogatott Versek kiadásakor jónéhány olyan régi darabot nem vettem fel, amely ilyen, vagy olyan oknál fogva, méltó lett volna erre. Szeműgyre vettem tehát ezeket is újra s némi változtatásokkal s mintegy az ő szeretett és drága emléküknek áldozva ezáltal, „Kísérletek” fejezete alatt felvettem ezeket is. Azt mondhatom tehát, hogy ez már nem is válogatott verseim kötete, mint az előző volt, – e gyűjtemény most már bízvást teljesnek is mondható.

De még valamiről is szólanom kell itt. A múlt kiadás alkalmával többen szememre vetették, hogy a könyv függelékében szemelvényeket mutattam be a verseimről szóló bírálatokból is, – úgy vélték, hogy ez reklámhatású dolog, – mintha azt akarnám vele bemutatni-dokumentálni, mennyire jelentékenynek tartották egyesek ezt a költői oeuvre-t. Ezek az urak tévedtek s arra kérem őket, bízzanak meg jobban az izlésemben, mint írói becsületemben. Különben is: ha velem együtt élték volna át a rosszindulatnak és értetlenségnek, a szándékos és önkéntes félreértésnek azt a harminc évét, amelyet oly nehéz volt rendületlenül elviselnem, akkor jobban megértenék e gesztus intencióit. Verseim, sajnos, nem olyan könnyen megközelíthető versek, hogy világuk új utazói vezetőkre ne szorúlnának, – e bírálatok szemelvényeinek összeválogatásában tehát legfőképen az a szándék vezetett, hogy segítségére legyek vele az olvasónak, hogy azok kalauzként szolgáljanak s főként olyanok számára, akik nem szeretik, ha valamely költői egyéniség megismerésekor túlsokat kell fáradozniok. Illetve hisz bizonyos osztentatív szándéktól se voltam én mentes ebben, még ezt se tagadom. A rosszindulatú elfogúltság előtt szivesen mutattam fel, hogy nem éppen jelentéktelen emberek hallatták már szavukat e költészet ismertetésében és védelmében. Ezenfelűl pedig: – e tanulmányok és cikkek között nem egy olyan kiváló írásmű is akad, hogy már ezért is szívesen idézem itt fel újra, mert, – aki mindenkor annyira szerettem az írás szépségét, fájna, rosszúl esne nekem, ha még egy pillanatra se merűlhetnének fel még egyszer az irodalmi termésnek abból a tengeréből, amelyben idők és viharok folyamán oly gyönyörű szavak hanyatlottak már el előlünk a feledésbe. De a szeretet és hála is megerősít engem ebben az elhatározásomban: e vélemények ugyanis javarészt oly időkben hangzottak el, mikor e verseknek csak vajmi kevés barátja volt még, – mindezen sokféle oknál fogva e kritikai szemelvényeket és minden ebbéli finnyás intelem ellenére is újból felvettem e könyv függelékeként. Mert hisz egyszerű dolog ez: aki a költők kritikai jellemzését nem szereti, vagy aki azt hiszi, hogy nincs szüksége e költészet szakértőinek útmutatására, az ne olvassa el azokat.

S ennyi az egész. Hogy pedig mindez úgy történt, ahogy történt, belátom, javarészt csakis az én ügyem, csak nekem lehet igazán fontos. Mégis, a lelkem nagyobb nyugsága végett leírtam ide is.

F. M.

[Szellemek utcája (1948), 7–9.]

[3. előszó]

Önök azt kérik tőlem, hogy verseimről nyilatkozzam. Nem könnyű és nem hálás feladat, mert egyhamar önhittnek tarthatna az olvasó. Ezen azonban nem tudok segíteni, mert hetven éves koromra nem kívánok ebben a legfontosabb ügyemben szerénykedni.

Ma már ugyanis tudom, hogy mik ezek a versek. Sokáig nem tudtam, minthogy igazi értékük felől a külvilágtól nem sok biztatás érkezett el hozzám ifjúkoromban, ezenfelül mindenféle gyenge legényeket tettek elém s az ilyesmi elsorvasztja az önérzetet. De ma már, oly gyakori tehetségtelen állapotomban csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki huszonegy-huszonkét éves korában ezeket a verseket írta. Nem tudom, hogy írta, hogyan írhatta; az én életem ugyanis a líra dolgában feloszlik tehetséges és tehetségtelen periódusokra. A fiatalkor után volt ugyan még egy-két tehetséges periódusom is, de képtelen időszakom annál több. Épp ezért, mikor felszólítottak, hogy ezt vagy azt ünnepeljem, kénytelen voltam a következőket felelni:

– Én nem vagyok versíró, én költő voltam, de az se mindig, csakis akkor, mikor voltam.

Sok mindent tudnék erről mondani, de helyszűke miatt nem tehetem. Így tehát csak ennyit erről: hogy Macaulay szavai, úgy látszik, testet öltöttek bennem. Ő a líráról így nyilatkozott:

– Szép verset már sokat írtak ezen a világon, de olyat, amelyet alkotásnak lehet nevezni, csak keveset.

S az én szervezetem, lelkem, úgy látszik, azt követelte tőlem, hogy amit csinálok, alkotás legyen. S ez csak akkor következett be nálam, ha nem az akaratom vezérelt ebben, hanem az egész szervezetem. Ha nem egész mivoltom irányított, akkor rosszabbat írtam, mint bármelyik gyönge legényke. Mondok egy példát. Fiatalkoromban én nagyon szerettem Lenint, az energiáját, életre-halálra szóló bátorságát, az elnyomottakért való szívhezszóló szenvedélyességét s nagyon szerettem volna szívemnek ezt a mély rokonszenvét versben kifejezni. S ez harminc éven át sohasem sikerült nekem. Végre egyetlen kezdő sor megindította bennem ezt az áradatot s öregkorom egyik legszebbjét hozta létre.

De elég is ebből, unom én azt, hogy magamról kelljen beszélnem s főként akkor, ha legfontosabb dolgaimról kell beszámolnom, olyan dolgokról, amelyekről alig is lehet eleget mondani.

[Budapesten, 1958. év márciusában. – …csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki …ezeket a verseket írta – Füst Milán összes versei. Könyvtájékoztató 1958. április, 2.; keltezés a kézirat alapján.]

Jegyzetek

A szerkesztő utószava az 1997-es kiadáshoz

Füst Milán költészetének többféle érvényes olvasata van, ám értelmezői mintha csak az egyiket, a költő által sugallt statikus képet vennék alapul, önmítoszát próbálnák igazolni. A Füst-filológia és -textológia újabb és sok izgalmas fölfedezést ígérő fejleménye a Füst-életmű történetiségének föltárása, mintegy a megtagadott életrajz „rekonstruálása”.

A Füst Milán-i oeuvre egyik lehetséges mozgatója egy valamikori „őslátomás” felidézésének („Ki voltam egykor tiszta Gondolat” – írta 1908-ban a Naplóban), minél pontosabb megírásának vágya. Innen válik érthetővé, hogy az író a Naplót tartotta főművének. Azt a Naplót, melyet teljességében immár nem fogunk megismerni eredeti formájában, ahogyan napról-napra jegyezte föl inkább ötleteit, műkezdeményeit, mint élményeit. Azonban minden munkáját fölfoghatjuk e főmű-napló lapjainak.

E fölismerésből táplálkozik az összes versek mostani kiadásának alapeszméje: e költészet csak a változatokkal együtt lehet teljes és érthető, tulajdonképpen minden változatát alap- vagy főszövegének kell tekintenünk, megírásuk sorrendjében.

Kötetünk új olvasatát kínálja Füst Milán költészetének, e költészet állandó mozgásának újabb állomásaként. (Füst Milán életében sem jelent meg kétszer ugyanolyan formában verseskötete.) Az áhított kritikai kiadás még nincs elérhető közelségben. Feltehetően ismert az életében megjelent versek döntő hányada, azok utánközlései is, de meglepetésekre mindig számíthatunk – a kritikai kiadás megjelenése után is.

Még mindig hozzáférhetetlen azonban a kéziratos hagyaték felbecsülhetetlen mennyiségű része. Vélhetően nincs közöttük kiemelkedő jelentőségű alkotás. A kutatható kéziratos versek többsége vagy fogalmazvány, félkész mű, vagy igen gyöngécske. Ezért a teljes anyag ismerete nélkül elhamarkodott lenne ezek fölvétele az összes versek közé. (Csupán egyetlen érdekes adalék: Füst Milán egyik kéziratának hátlapjára azt jegyezte föl, hogy még halála után sem adható ki. Valamiképpen azért mégis a saját gyermekeinek tarthatta ezeket a nem akármilyen rossz verseket is, hiszen nem semmisítette meg őket.) A tervezett kritikai kiadásban azonban mindenképp helyük kell legyen, s amennyire a kutatás lehetőségei megengedik: időrendi besorolásban.

Az összes versek jelen kiadása kizárólag a lírai termést közli. Az Aggok a lakodalmon című sorstragédiát azért nem vettük föl, mert a Kiadó Füst Milán sorozatának előző, (dráma)kötetében már megjelent. Szántóné Kaszab Ilona verseinek átköltését sem terjedelmi okokból hagytuk el. Zavaró lett volna ebben a szerkezetben ilyen mennyiségű idegen anyag közlése. Ezekkel az elhagyásokkal a költői életműre való figyelést igyekeztünk megkönnyíteni, ám ezen alkotások csak e kiadás erejéig maradnak ki az oeuvre-ből.

A leendő kritikai kiadás terveink szerint három részből áll majd: I. a versek, II. fordítások, átköltések, III. verses színmű(vek): az Aggok a lakodalmon, és a Lear-fordítás. A kritikai kiadás megjelenési formája a CD-ROM lenne. Ez az új technikai lehetőség – amennyiben kellő alázattal tudunk élni vele – forradalmasítani fogja a Füst-textológiát is, mivel egyszerre és könnyen kezelhetően tenné hozzáférhetővé az összes szövegváltozatot. Igaz, az új metódus a textológus feladatait csak növelni fogja, ám az olvasót megkíméli a jelenlegi, alig áttekinthető jegyzetapparátusban való keresgéléstől. A textológusnak pedig könnyebbé teszi a szövegek kérdéseire való figyelést. Nem kell a mai helyesíráshoz igazítania a művek gondosan kialakított szövegét. Ellenben meg kell fejtenie, miért írta őket a költő úgy, ahogyan.

Alapvetően érintetlenül hagytuk Füst Milán egyedinek és sajátosnak tekintett írásmódját (a magán- és mássalhangzók hosszúságának jelölése, központozás stb. – prózai szövegeiből lásd a Függelékben közölt „előszavakat”). Néhány sajtóhibát javítottunk. Föl kell hívnunk a figyelmet arra, amennyire helyénvaló az egyediséget hangsúlyozó megkülönböztetés (jogos külön Füst-textológiáról beszélni!), annyira kérdéses is, hiszen, ha más „összetételben”, „fölállásban” ugyan, de a korszak többi alkotójánál szintén hasonló nyelvi-helyesírási jelenségekkel, problémákkal találkozunk. Gondoljunk csak Babits Mihály sajátosnak tetsző „ékezéseire”, mely más ritmusképletet mutat, mint Füsté, de ugyanazon elv alapján működik: a századelő helyesírási gyakorlatának megfelelően – tehát nem kirívóan egyedien – a beszélt nyelvet, annak dallamát, ritmusát is próbálta lekottázni. A helyesírás alapja a kiejtés, a beszélt nyelv volt. Ebből pedig nagy mérvű ritmikai szabadság is származott, ezt azonban semmiképpen sem tekinthetjük önkényesnek. (Vessük össze egy-egy Füst-vers változataiban a rövid és hosszú magánhangzók cserélődéseit.)

Szakítottunk az „utolsó kéz” elvének nevezett szövegkiadási gyakorlat kizárólagosságával is, mivel összeegyeztethetetlen a történetiséggel. Nem közölhetjük a pályakezdő évek verseit több évtizeddel későbbi átdolgozásban az első megjelenés helyén. Kötetünk – részben kényszerűségből – együtt alkalmazza az utolsó kéz (Újak, Régiek), valamint az első kéz elve (Kísérletek, elhagyott versek) alapján való szövegközlési módokat. Így az Olvasó egyszerre kapja kézhez Füst Milán költészetének kezdő- és végpontjait, s néhány esetben a közbülső állapot is megjelenik. A Kísérletek ciklusba fölvett költemények a jelenleg ismert legelső megjelenési formájukban szerepelnek. (Ezért számos helyen eltérnek az eddigi kötetekben közöltektől, mivel a variációkat is az első kéz elvének megfelelően adjuk közre.) Ez a rész egyesíti az 1988-as kiadás több helyre szétszórt, s ezért nehezen áttekinthető szerkezetét. Az Újak és a Régiek ciklus azért maradtak érintetlenül, mert egyelőre megoldhatatlannak látszik korrekt időrendbe illesztésük. A költő akaratát az eddigi kiadások megfelelően tükrözik, ám azokból e líra alakulása nem olvasható ki. Szólni kell a Füst Milán-szöveghagyomány alakulásáról is. Az Újak és a Régiek ciklusok alapformája tulajdonképpen az 1934-ben megjelent válogatott versekhez képest változatlan. 1934-ben e két ciklus alkotta a kötetet. 1948-ban már bővült a Kísérletekkel (valamint a Két fordítással), s az 1958-as Összes versekkel pedig teljesen föllazult ez a szerkezet. (AZ 1988-as kiadással pedig folytathatatlanná vált.)

Füst Milán lényegében tehát „minden” versének „megbocsátott”, megkegyelmezett. Fontos figyelembe vennünk az elhagyott versek közlésénél, hogy Füst Milán ízlésének rostáján legalább egyszer átcsúsztak, amikor valamelyik lapnak közlésre kiadta őket a kezéből.

Nem lehetett idegen akaratától az összes változat közlése sem. Erre utalhat az 1958-as kiadásban az Ungvári Tamás által készített jegyzetapparátus. Az időrendi közlésre pedig „leghívebb tanítványa”, Somlyó György 1979-es válogatása szolgált példaként. E két kötet megoldásait próbálta egyesíteni az 1988-as kiadás, egyidejűleg több elvárásnak igyekezve megfelelni. (Az Unikornis Kiadó ezt a szükségképpen felemás és 1996-ra mindenképpen meghaladott kiadást közölte újra – érthetetlenül megcsonkítva – a szerkesztő tudta és hozzájárulása nélkül.)

Jelen kötet szerkezetileg az 1958-as kiadásból kinőtt 1988-as Összes versek egyszerűsített és egységesített változata, mely nem „váltja ki” a korábbi kiadások megoldásait és teljes szövegállományát. Előlegzi azonban a tervezett kritikai kiadás egységes, időrendi szerkezetét.

A Jegyzetek alapján egyszerre olvasható a Füst-líra a költő által kialakított, utolsó akaratát tükröző szerkezetben, valamint időrendben. A versek közti kisebb eltéréseket, azaz a változatok egymáshoz való viszonyát nem jeleztük, tartva az áttekinthetetlenségtől – mivel alig akad olyan mű, amelyiken Füst Milán ne javított volna. Kiadásunkban csupán az új versként is számba vehető változatokra voltunk tekintettel.

Számítottunk rá, hogy a Füst Milán-líra iránt érdeklődők e filológiai kalandban részt vesznek, és barátságosabban tekintenek a jegyzetelő kutatóra is.

Zsoldos Sándor