| Körülöttem tűz volt akkor. Itt is, ott is lángok törtek fel a föld alól |
| S a tűzből dorgálás és átkozódás hallaték. |
| S a város vérzett, ez a régi város, |
| Ahol hajdan megszülettem s megéltem annyi szenvedést. |
|
| – Már régen űlök itt, – gondoltam ekkor. – S lásd, szívós vagyok, akár a jó kötél: |
| Hiszen még mindig élek. S vaj’ minek? Mit várok még itt, hol az éjszakában |
| S a száraz szélben több s többféle téboly is forog és egymást kergeti? |
| S kinek beszéljek itt s miről? Mert hol van az, ki tanuimat meghallgassa végűl, |
| Derék tanúimat, akikről álmodom és nincsenek sehol? |
| És mit is tanusítsak vélök? Nem tudjátok? Mit akartok tőlem emberek? |
|
| Ágyúk doboltak messze kinn a város szélein s a föld búgott, repedt |
| S én akkor Rád gondoltam újra és megvallom, sírtam is. |
| Mert hányan voltunk akkor ollyanok, kik Hozzád beszéltünk a messzeségben s hittük is, |
| Hogy meg fogsz hallani. Én buzdítottalak |
| És azt susogtam: – tarts ki ott, ahol vagy, mint a szirt – és láttalak, |
| Amint gondterhelt arccal jársz szobádban fel-alá és így kiálték: – légy szilárd! |
| Mert nincs több lélek itten kívüled, e világ gondolattalan… |
| S a végső jószándék Te vagy, ezt jól gondold meg ott, ki kell hát tartanod. – S vaj’ emlékszel-e rá? |
| Hogy álmaidban átölelte két kezed egy öregember… |
|
| Én voltam az. – – E rossz városnak akkor vége volt. – Itt nincs feltámadás, – gondoltam én. |
| S e város íme újra él… de nem folytatom. Ezt elmondja más. Felálltam akkor ott |
| És messze néztem újra földön és egen. |
| S hogy hová mentem el az éjben aztán, ma már nem tudom. |
|
|