A vagány esti éneke^*

Az éj lehajlik hozzád, Szakálla zöld penész, Fel, fel, ne álmodozz hát, Időnkért kár Teréz. Nem álom kell, de bor S a forralt borba méz, Ki végtelenbe néz, A semmiben kotor. Nem álom kell, de fánk. Egy agg nő vár reánk S tudjuk, mit ér az ész: A táncba hát Teréz! Enyésző dáma, mint A temető tekint Arcodba, – ámde mellén Egy ékszer van megint. Mit igazság? – Ha volna A tető tán dalolna, A föld repedne ketté S az alkony mennydörögne, mint Papocskánk egykoron. S a sok biró Hörögne mind. Lelked túlsúlya bánt… Oh hagyd a sok talányt, Zöldfarkú csillagot s mi mást, mi esti Tünődéseid az égre festi. Fel, fel az útra, légy merész, A hölgyet készítsd hát ki jó Teréz, Hogy telt kosárral holnap jőjj haza Oh légyen földi jóknak abban halmaza! Hogy telt kosárral menj a hegyen fölfelé És énekelj – az ég szakadjon meg belé… S ha majd felérünk, ott Teréz Majd megpihenünk, meglásd, kézbe’ kéz… S meglásd, panaszra nem lesz semmi ok: Nem jársz majd úgy, mint egykor én s mint egyesek, Kik bölcsek ám, csak épp szemük kopog… S hogy mankójukkal téged megverhessenek Vérengző koldusok.