| Az elvetett mag álmosan kelt ki belőlem… |
| Hangot hallék egykor, mikor még a láthatatlan Bölcselővel |
| Sorra jártam e föld népeit – s csak most eszmélek rá, hogy így szólt hozzám ez a hang: |
| Bús gondolataim, akár az őrködők, az őrző csillagok, úgy álljanak majd homlokod fölött… |
| Négy évtizedre ültettem beléd e hangot: vaspáncélban álljatok… |
| Állj talpig vasban és vigyázz, mert anyád nyelvét, akár egy marok tüzet |
| Kell megóvnod a pusztulástól: ez a dolgod itt. Egy láthatatlan lángolás |
| Teremté meg e nagy világot s néked is van lángocskád, – te vasedényben vidd e kis tüzet és meg ne állj, |
| Míg rejtett helyet nem lelsz, ahol megpihentek véle… |
| Szent e nyelv! Több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is, |
| Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott |
| E nemes, szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted, |
| Megbontott a téli gond, – és romlásodat hozta, – megtapodtak, |
| Megbolygatták hitedet a nyelvben, megzavarták eszed, szavak áradatával ellepték világodat, |
| Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás |
| Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a térségeken, emberek! |
| Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kéne szöknie… |
| S a rontás-bontás zaja ma is duruzsol… |
|
| Légy türelemmel, – szólok hozzád, – vedd a Libanon |
| Ős cédrusát, – e háromezer éves szűzet, aki türelmes pártával hajladoz a szélben, – vedd remekszép koronával díszes homlokát… |
| Az bölcsen hallgat, nem jajong és vár… amíg a negyedik nagy évezredben |
| Kibonthatja gyümölcsét e világ elé… S ott áll sugározva, boldogan, akár a boldog asszonyok… |
| …Hallgass reám kemény magyar! – kívánom e mag elültetését s termésetek behordását, |
| Semmi mást! – S majd úgy mentek fel akkor célotok felé a túlsó oldalon… |
| Hol süt a nap: … feltűnik majd a nap aranyos teste… |
| Azt akarom, hogy ez így legyen. |
|
|