Kutyák^*

Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve Vonúltál el ablakom alatt, – állati rém magad is! – most végre elcsitulsz. Nem nézem vándorlásodat s tudom. Lassan haladsz el arrafelé, hol egy kétesen szürke világ Fekete ködeiből lép majd elő a nap. De addig is… te nem állsz meg: a horizonton lassan áthaladsz… A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak. S így kezdődik a hajnal. Még egy napot élnem ó minek? Ó mért kell élednem újra, mért kell, hogy a sárga derengés Egyre libegőbb tüzére mégegyszer rámeredjek, mint a tébolyúlt? Mért, hogy ki kell majd nyitnom fáradt szemeim, Gondoktól tüzes szemeim s mint a tájékozatlan gyermek Utánad bámulnom újra vonító alak? Még egy napsütés? megúnt napsütés! S átkozott vigasság annak, Ki rámbízott, – ó lélek! Rosszúl sáfárkodik az, érzem, Ki rámbízott. Itt láncra lánc csörög… hiába lobogó tűz, Önmagának égő lámpa már az ember… S ahogy a kutyák megugatják a felszálló madarat S az nevetve tűnik el… úgy bámulunk már utánad életünk! A kutyák… igen! kik megtépnék gazdájukat előbb… Ismered őket is? – s utóbb farkcsóválva sunyítanak: Olyanok már az örömök. Meghökkennek előbb s habozva lépnek át Csodálkozásomon. – Barátomnak, kit szerettem, vége van. Minek élnem? – S én, ki dudorászva egykor Lassan léptem be szobám ajtaján hány hajnalon!… (– Ó mennyi bölcsességet összehordtunk!…) S utóbb nevetve néztem eléd ablakomon túl acsarkodó nap! – Ma tompán sírok. Ismerem, oly jól ismerem már íveiteket vadászó kutyák! Hogy azok nem vonzanak, Vonításaitok’ is ismerem s nem félek azoktól. – Mint a vonuló tűz, Mely egyes tájakon nyomtalan áthalad: – Annyi volt életem.