|
– Szeretnék elkallódni az emberek között… Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könnyű szívvel: beletörődve eltünnék magam elől… Nehéz nekem ez a kiváltság…
– Mit hallok? – Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
– Még most sem tudsz elbocsátani? – Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
– Nekem? – Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok…
– Ó te… ki a sír mélyén még most sem nyughatol…
S aggódó szemeid engem keresnek, kisérik lépteim s feljajdúlsz
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen
Terhem elejteném…
Mélyen rejtező! – Anyám vagy-e, hogy kergetsz?…
– Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam… Senki sem segített nekem… Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától… Egy barátod volt, – nevetett, – nem emlékszel reá? S egy másik szempárra, mely gyanusított, – hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke… Hagyhatod ezt fiam? – ki lelkem örököse vagy?
– Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult – s ki rossz volt: elfeledte, – vagy nem messze tőled: porlad már szegény a föld alatt… Most szólj! – még van annyi erőm, – megrázzam a sírját?
– Nem azt… de lobogj! Bonts lelket… Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még… Nincs ez befejezve, – hova gondolsz? – Gyűjts lelket fiam… S ha halálos fáradsággal is: addig gyűjts, tömöríts lassan, – míg megfülled belül a sűrűség, füstöt vet s már-már világít… S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában…
– Szegény!
– Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
|