|
E-nek!
| Megszólitalak a kövér Szaturnusz mellett kis álló-csillagocska. |
| A kutya sem ösmer, feléd se vonit, – csak én láttalak meg egy hüvös éjszakán, |
| Mikor amannak csillagzó, veszett dühe éppen elpihent. |
|
| Álló-csillagocska nem forogsz… a fényed is kékes. |
| Fekete tüzet szórsz: szent haragot a mennynek sötétkék boltozatán… |
| Nem látnak, – de hogy vagy: én tudom! – s mondd, beéred-e velem? |
| Mosolyogsz s igent intesz parányi tüzeddel. |
|
| Lásd: vannak még pásztorok, akik jobban ismerik az eget, |
| Mint sok tudósa… Hátha ily magános valahol akad még, |
| Ki felgyujtván éji tüzét s a fanyar és kanyargó füstszalag |
| Mennyfelé törtető utjait követve szemével, – utóbb lepihen?… |
| Heverész… s majd álmodik éjjel a napfényes égi sikokról, |
| Hol a madarak élik aranyos világukat: mulatozva halálig |
| Légben, fényben s a messzi tengereken… |
|
| Téged néz: annélkül, hogy tudná s az északi földek |
| Dércsipte, sárgás hajnalai is majd ott libegnek előtte… |
| S lásd, – énekelni szeretne… feledvén henye testét, |
| Nyujtózva rongy testtel a végtelen semmi felé. |
|
| S a többi a bolton, – erre az is mind tán még oda sereglene köréd… |
| S felriadva nem egy, még forditaná oda rátarti fejét! – |
| De te hallgatsz… s ki az elmulást ugy szereted, – |
| Hol régen és mélyen rejtezel, még jobban elmerülsz. |
| Bevonván fekete tüzeid, – lassan fordulsz el e vidékről. |
|
|