| Alszol, mialatt az éjszaka |
| Ködköntösét vagdossa szablyával… |
| S felhőbe lövi nyilát a Garázda Vadász is, |
| Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. |
| Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ |
| S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, |
| Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. |
|
| Már pirkad nemsokára s minden pendűlve éledni akar, |
| Minek rövid élte szakadna, mihelyt a sürű holdi korong |
| Halványan borul el s lehanyatlik a hajnali bolton… |
| Minden zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, |
| Gurúlva nevet s mégegyszer fellobog élete. |
|
| De te alszol… s homlokodat köríti gyengülő csillogás. |
| Egy titokzatos élet körülölel ragyogással s bágyadó, |
| Lankadó szivedbe édes, permeteg álmait öntözi… |
| S mint a mézé: úgy vonja le súlya magával szegény, lelankadó fejedet. |
|
| Mosolyogsz, mialatt az éjszaka tombol s a bomlott holdi gyürűzet |
| Sose látott káprázatot ontva, kerengve küzd még maradásért. |
| S te feladod a küzdelmet, álmodó? S a rejtélyes, éji időszak |
| Zenithjén engeded-e, hogy az álom mágnese lehúzzon a nemlét |
| Egyre mélyülő rétegeibe – s a rajzos, álombeli képek |
| Rajbafutó, csalékony alakzataival? |
|
| Szegény! Gyengéden kell téged ölelni, mint a halottat, |
| Ki átengedi szivét titkos örök-élte tünékeny látomásainak… |
| Ugyanígy téged is: megóva fénykoszorúdat vajszinű homlokodnak övén |
| Dédelget tekintetem alvó! – S szívem a fájdalom legmélyebb ködébe merít el |
| S mintha elvesztene: úgy zokog máris kincse után s felméri, ami neki voltál |
| S úgy vezetne kezen, remegő szeretettel: vendégeként vissza magához, |
| Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket. |
|
|