| A szív megállt… S hogy mi a kósza szélben |
| Merre tartunk? – hogy mondjam el neked? |
| Ám tudj meg annyit: szótalan haladnak |
| A lelkek seregei, – hangtalan pataknak, |
| Örök pataknak vándorlásaként. |
|
| Volt látomástok arról ami fekete? |
| S megérted-e, mi lassan tovafolyó árnyék? |
| S hogy ezzé leszel, hinni mered-e? |
| S hogy hosszú út, csillagtalan mi reád vár még… |
|
| Vonúlni éjen át, vonúlni szüntelen… |
| Tátong az űr eléd s az óra már közel… |
| S ó mégse sírj, – kitárt két karja fénylik: |
| Anyád az ott, ki végre átölel… |
|
| Mert maga ő az örök éjjel mélye… |
| Mert maga ő az örök feketeség… |
|
| S a ringató, a nyugató, örök sötét. |
|
|