| Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! – |
| Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet |
| Ha a bölcs természet bevégzi müvét |
| S a halál sugárzó koronájával tetézi |
|
| Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak! |
| Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj! |
| Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan |
| A mértékletesség diktálta földi lépteid! – |
| Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj! |
| S ó ne hidd, hogy áldásom |
| Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá! |
|
| Áldásom vidd majd magaddal: alvó |
| Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang: |
|
| Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod… |
| S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban: |
|
| Mert végső perced múlik el s nem életed! |
| A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny, |
| Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye |
| Mit lágy ölén kinál a végtelen. |
|
|
| Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!… |
| Ó örök Mozgás te… amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén… Átok!! |
| Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét |
| S beteljesülve látván, nem törődik |
| A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti. |
|
| A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, – |
| S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, – |
| Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal –: |
| Halál! – Te vagy a mi atyánk… |
|
| Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int! |
| Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő e szomorú lány szemében |
| Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot: |
| Az örök jegyesség koszorúját hozza. |
|
| …Elmúlás!… bús szépség és szomorú öröm te! – E sötét szemek |
| Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!… |
| – Ó vigasztalásom! – s hogy erre egyszer én még ráébredek… |
|
| Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana |
| Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó: |
| Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely |
| A múlás örök dicsőségét hirdeti! |
|
| Ó Kettős Arc! – ki a fellegek fölött |
| Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ |
| Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait! |
| …Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen… |
| …Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz… |
| Ó kettős szépség: élet és halál: – egy testben férfi-nő, – egymással várandósok, |
| Egymás szülői és felfalói… Kettős Átok!… Segíts, hogy megnevezzelek |
| S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért. |
|
|
|