Naenia*

(Egy jóbarát emlékére.)

 
Valaha nagyokat énekelt
S mélyet kortyantott…
S ma porhanyó sírjában porladoz…
Ó, ó, hogy élveznéd az ősz
Pirosló színeit s újborát!
S az enyészet karjába dőlsz!
Még itt díszlik ablakod alatt
A százados dió s az őszi kökörcsin
Egyre megújul… De te nem,
Csak te nem újulsz meg sohasem.
Hogy itt voltál és éltél, hirdetem!
De vaj’ meddig vagyok még hiradó!
Hisz időm nékem is letelik,
És minden napom a sír felé
Oly biztos lépéssel közelít,
Mintahogy a meleg földanya
Felölti lassan a ködruhát.
Könnyelmű te! Nem olyan az ének,
Mióta nedves házikódba bújtál:
Nyers énekeket teli szívvel fújtál
És nem volt benned semmi félelem.
„Nagyot ugrani! – Az élet árja
Habjai tornyosulván, elragad.”
Szóltál és nagyot kortyantott nyakad
S megdőlt, szőke fejed, mint az anyaölben,
Oly lágyan simogatták láthatatlan kezek.
Én szerettelek! Hidd el: hisz e földi térből
Pajtás, megyek én is már kifele!
S hiába, szívem hogy rád emel
Színes pohárban opál-bort!
Az őszi erdőség kopár, zord
Nyögése elhallik errefele!
S a szív sunyít, – megáll és füleli
Jelt ad-e, menni már valami?
Én szerettelek, mert az őszi csendben
Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös
Szerelem istene s az Értelmes Mámoré!
Mintha várnád e föld zsenge s tudatlan szüzeit, hogy bánkódva,
Amiért hagytak egyedül epekedni s hosszú sorokban,
Gyönyörű hajkoronájukat megbontván – jőjjenek
S őszi koszorújokat meghajtván Jóságod előtt
Esengve borúljanak le Nagy Lelked elébe!
S vártál… S úgy nyúltál aztán poharadhoz,
Oly sunyi mosollyal, mint kinek titka van!…
S örökre várni kész, hogy álma teljesűl-e?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]