|
(Egy jóbarát emlékére.)
| S ma porhanyó sírjában porladoz… |
| Ó, ó, hogy élveznéd az ősz |
| Pirosló színeit s újborát! |
| S az enyészet karjába dőlsz! |
| Még itt díszlik ablakod alatt |
| A százados dió s az őszi kökörcsin |
| Egyre megújul… De te nem, |
| Csak te nem újulsz meg sohasem. |
|
| Hogy itt voltál és éltél, hirdetem! |
| De vaj’ meddig vagyok még hiradó! |
| Hisz időm nékem is letelik, |
| És minden napom a sír felé |
| Oly biztos lépéssel közelít, |
| Mintahogy a meleg földanya |
| Felölti lassan a ködruhát. |
|
| Könnyelmű te! Nem olyan az ének, |
| Mióta nedves házikódba bújtál: |
| Nyers énekeket teli szívvel fújtál |
| És nem volt benned semmi félelem. |
| „Nagyot ugrani! – Az élet árja |
| Habjai tornyosulván, elragad.” |
| Szóltál és nagyot kortyantott nyakad |
| S megdőlt, szőke fejed, mint az anyaölben, |
| Oly lágyan simogatták láthatatlan kezek. |
|
| Én szerettelek! Hidd el: hisz e földi térből |
| Pajtás, megyek én is már kifele! |
| S hiába, szívem hogy rád emel |
| Színes pohárban opál-bort! |
| Az őszi erdőség kopár, zord |
| Nyögése elhallik errefele! |
| S a szív sunyít, – megáll és füleli |
| Jelt ad-e, menni már valami? |
|
| Én szerettelek, mert az őszi csendben |
| Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös |
| Szerelem istene s az Értelmes Mámoré! |
| Mintha várnád e föld zsenge s tudatlan szüzeit, hogy bánkódva, |
| Amiért hagytak egyedül epekedni s hosszú sorokban, |
| Gyönyörű hajkoronájukat megbontván – jőjjenek |
| S őszi koszorújokat meghajtván Jóságod előtt |
| Esengve borúljanak le Nagy Lelked elébe! |
|
| S vártál… S úgy nyúltál aztán poharadhoz, |
| Oly sunyi mosollyal, mint kinek titka van!… |
| S örökre várni kész, hogy álma teljesűl-e? |
|
|