| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S kitárom Előtted karjaim… |
|
| S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram! |
| Néma lettem én – s a szívem nem talál! |
|
| Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak! |
| Ha majd megkérded tőlem: „miért fiam – s hogyan?”… |
|
| S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé… |
| És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl |
| Majd ismét előcsalja régi könnyeim… |
| Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él: |
| A forró vágy, – szeretni Téged Alkotóm, |
| Fényednek varázsától ujra éled: |
|
| Akkor majd lelkemet örökös derűd |
| Fiatal tavaszában fürdetem |
| És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem |
| Hogy nem talált sehol e földön és egen… |
|
|