|
Aischylos: „Jobb lett volna meg sem születni.”
| Oh szomorúság! A végtelen térben |
| S végtelen időn megálló egyetlen támasz, |
| Az óriás óceánon lengő kis ladik, |
| Otthonom, hol jól érzém magam, |
|
| Köd, amely körülvett s nem hagyott |
| Látnom soha kis körömön túl |
| Sokszorosan színes párázat, |
|
| Párna, amelyen nyughatott |
| A sziv, ha helyét nem lelé |
| E világi térben: Fantáziám te! |
| Könnyeimtől boldogan terhes, |
|
| Szomorúság, ó szomorúság, kiáltok utánad |
| Tűnő szép bánat: borodtól mámoros |
| Szemem már józanodni kezd. |
|
| S úgy állok itt látván ridegen magam |
| Az óriási lét kietlen vidékén |
| Tengődni, mint istentelen füszálat, |
|
| S düh fog el és kegyetlen öröm |
| Úgy számolni már ennen életemmel, |
| Mint a mészáros méri a húst: |
|
| Mérni kis örömöt és latolni bánatot, |
| S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott, |
| S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd, |
| S tudni józanúl, mit ér az életem… |
|
| Oh szomorúság, mi voltál, most tudom. |
|
| S a világnak örök óceánja! |
| Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem! |
| Nem félek többé átadni magam, – |
| Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra, |
| Amerre hajtja majd dúrva Véletlened. |
|
|