Virágvasárnapi ballada^*

Győri Ernőnek Dicsérem én valamennyi virágot! De mindük közt a rózsa: legszebb! Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán, Mint a kanári madár, ki hűvös tavasszal Leült a rügyellő rózsatőre s fázván Igen didereg szegény. Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!… Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár! Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják Éneklő tornyaid az ittas egeket! S leánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid A mennyei lakósok csudálatára vannak! Felülének angyalok szekérre utazni, Holdas országúton járni, nézni a völgyeket, S nézve a völgyeket, tóba fürödni. S amint így utaztak… Hol üres az éji tér s két torony áll magában, S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak, S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik: A hegyekről egy alvajáró jött szegény! Ki nem köszönti őket: csudálkozva nézik, – Angyalnak nem köszönt és búsan ment tovább? S virágvasárnap éjszakáján alvó Réteken jár és reájuk nem figyel. És rózsákat szoritva jó szivére szüntelen Csak feltekint a szelid holdvilág felé! Ki messzi ment és vissza sose nézett: Sokáig megcsudálták még az álmodót Amig alakja az árnyba olvadó, sötét Két torony között a messzeségbe tűnt. Akkor megpróbálták fényes szárnyaik! S a két torony felett csattogva fényesen Négy arkangyal repült a holdvilág alatt, Négy szőke angyal szállt az álmodó után A két torony között a messzeség felé!