|
| Hagytatok meghalni engem, |
| Nem hallottátok esdekelő szavam, |
| Nem fogtátok meg a fuldokló kezét |
| Ó nem vettétek kézbe haldokló szívem. |
|
|
| Beteljesedék én rajtam Uram. |
| Lehúnytam a szememet s reámjönnek haragosaim. |
| S amiért mozdúlni többé nem tudok: |
| Tebeléd vetettem immár minden bizodalmamat. |
|
|
|
| S magános lelkemet kezénél vezesd Te
|
| A vak úton, melyen eddig nem járt még soha |
| S szent lehelleteddel Te védd meg őt |
| A nyüzsgő lelkek ártalmaitól is. |
|
|
|
| Ó hogy virúlt a világ, mikor elmentem |
| Be jó volt megösmerni csodáit, |
| Be jó volt megnézni, milyen a jég, |
| Milyen a hó, milyenek a fák és a hegyek. |
|
|
|
| Minden él, csak én, csak én |
| Várom a sötétben vezető jó Kezed, |
| Ne szeresd őket, kik nevetnek káromon |
| S kik rossz hírem terjesztik, hogy semmire se vittem. |
|
|
|
| Ki gyűlölöd ellenségeimet s szereted barátaimat, |
| Ó mint szeretlek én tégedet Uram. |
| Rossz volt ez az élet, de jő egy jobb reménység: |
|
Jóság és barátság talán visszatérnek, |
| S talán átölel az égi szerelem.
|
|
|
|
| Itt fekszem önző most, ki tévedtem sokat |
| Sok mindent műveltem sírva és kacagva, |
| S némák az én társaim, kik mondtak sok bolondot |
| S meghatottak ők, kik rosszúl perlekedének: |
| Facta hominum! – tudja a temető! |
|
|
|