Mártonffy Máriusznak
Nagy csöndesség volt és sötétség eső után |
S egyszerre, mint egy átkozott tünemény, |
Úgy tünt fel az Alpesek mögül |
S a békességet menten megzavarta: |
|
Az óriási hold – mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve |
Rohant a völgyön át s a szíveket |
Izgatott meleg futotta menten át meg át |
S nem lelte senki helyét, kereste a párját |
S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren |
Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen, |
Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette |
S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát: – |
|
Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag, |
Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon: |
|
Kicsinyek vagyunk mi, társaim – jobb lesz elaludni! |
– A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez: |
|
Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása |
Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan |
Melankolikusan s egyedül. |
|
Vagy jobb e tán a föld alatt sinylődvén fájó érc |
Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen |
|
Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá: |
Koldusok a bunkósbottal fenyegetők – várjatok! |
Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat! |
|
…S te is torz látomás, égi ördög – nagyszemű, te menj el útadon! |
Csend lett az ének után az éneklők fülében – menj el útadon, |
Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi, |
Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat… |
|
…De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait |
Nem bírja el tovább s ugorni kész: |
A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte |
S a vad Mura folyó felé kormányozá… |
|
Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol |
A holdfényen a szíveket lecsendesítém – osztottam békét, |
Tettem, hogy csendesség legyen ismét – s az őrjöngők |
Szégyenkezve, halaványan leszálltak – s némán |
Szomorúan mentünk egyenkint haza. |
|
|