|
Karinthy Frigyesnek szeretettel
| Végre is kis versem, légy te az utolsó! |
| Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! |
| S hírdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én! |
|
| Nagy urak órája, egy kastély felett, havas éjszakán |
| Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam, |
| S nincs oly órás e világon, ki zengésem megújítaná! |
|
| S hogy sötét udvaron lenn vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek |
| Suttogó népe lesi hangomat s hallom, |
| Hallom: tanácskoznak lenn: „az óra megállott”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam őrizni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| A magános órákat, kiknek feleltem az éjben, e zengőket. |
| Tiszta zenéjüknek örüljön a vándor s örüljön a távoli |
| S hogy üdvözölöm itt barátomat, a két templomi órát, mindennél |
| Mélyebb zengésűt, kinek hangja erős és ünnepi fényű! |
| Szép volt, mikor ők kezdték s – ki-ki hangján – kóborló |
| Rablóknak együtt ütöttük az éjfélt sorra |
| Felzendülvén zordon karácsonyi viharban! |
|
| S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha arra sodorta a szél |
| Gyakran leültek a párkányon s halkan hozzám |
| Lehajolva hallgatták a beszédem, – megnézték az időt… |
| Ámde most némaságomtól e gyengédek rémülnek igen s tova szállanak: |
| „Az óra megállott!”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam figyelni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| Fáradt szerkezetét most pihenteti, ója, |
| Élvezi a csendjét a kastélyi óra! |
|
| Megúnta ő figyelni az idők járását! |
|
|