|
Egy hölgy: „A szerelem pedig, majd csak megérkezik hozzám is. Mért hagyna ki éppen engem? Talán Frankfurtban ér utol, vagy Barmenben, vagy ahol éppen énekelni fogok…” |
| Éj van most s a föld egyenletesen gőzöl, – |
| Hogy fáj a szived értem, hölgy: most mentegetőzöl, |
| S hogy úgy elhagytál menni, mint a hontalant! |
|
| Hiába, hej! Nehéz szivűnek jobb alant! |
| Egy szemmel nézlek majd, hogy kergetőzöl, |
| Hol engem nem csábít vídám kaland! |
|
| …Én, a szívszakadásig bánatos: szerettelek! |
| S a szívszakadásig is: be gyakran néztem arcod! |
| S hogy meg ne hűlj, ne bántsanak, pólyába tettelek! |
| S hogy ne zokogj, lélekzetemmel dédelgettelek! |
| És hogy nevess: – komoly szivű, – be megnevettelek! |
|
| Én, a szívszakadásig bánatos: be aludnék! |
| Mit is kíván a lélek! Ó ha tudná! |
| Legjobb is volna: életét ha átaludná! |
|
| Ó gyermekkorom! Gyermekkorom! S te is busongó, régi, |
| Alvó s bennem halkan sírdogáló gyermekszeretet! |
| Rád emlékezem! S a rég-időre is, mit rég a sír temet! |
|
| …Hölgy! Nem látsz te többé engemet! |
|
|
|