| Vajjon mit szólnak ehhez a parasztok, |
| Kik a földet görnyedve, napestig művelik, |
| Hogy mi henyélünk s e földi lét fölöslegén élősködők |
| Erőink javát fínom szavak henye faragásán, |
| Vidám nászdalok kigondolásán: |
| Pepecselő, drága munkákon töltjük el! |
| Gyászdalt még szívesebben komponálok. |
| De mért örűlni néked ember s hazug ünnepidnek |
| S mért az ünnepi fénytől elkáprázva mondani dalt: |
| „Lám, mégis mily dicső az ember” kezdetüt! |
| S mért is évődjünk komor öregek mi, titkon, |
| Egymás közt, hamiskás nevetéssel: |
| „Lám ugye mondom, mily formás csípejű ez a kislány |
| S a kópénak bizonyára van örülni oka…” |
| Hajnalban dörgő szekereken viszik a barmokat ölni! |
| S naponta ezerével a hidakon vérzenek el |
| S tán senki sincsen is ez átkos föld felett, |
| Ki meghallja e szörnyű szenvedések jajszavát… |
| (Mert meg kell vallanom: vallásos nem vagyok…) |
| És mégis: ugy-e csoda ez az élet, melyre ébredénk |
| S ki tudja: egykor épp ilyen csodára ébredők |
| Nem folytatjuk-e másutt vak, tudatlan életünk…! |
| S ó jaj nekünk, ha ott sem jő elénk, hogy megnyugtassa szívünk’, |
| Hogy jajongva panaszkodjunk néki, aki lenne |
| Látná és tudván így akarná mind e nyűgöt s fáradalmakat… |
| …Hisz néha álmomba’ látom: |
| Szenved és bőg és vérzik és viszket e fekélyes világ |
| Hiszen megtelik e föld jajjal és sebekkel, |
| Hiszen forrón tapad a füst a kovácsok műhelyén |
| Vérző szemek szörnyű sebére! |
| Végtelen e földön a testi szenvedés! |
|
| Ó káldeai, őskori művész, |
| Ki a sírkőre keselyűket véstél, |
| Lásd: végigkisérnek ezek az életen |
| S megtépik még az aggnak is szivét! |
| Bizony Bohemund, ilyenkor én is érezem, |
| Hogy fáj bizony s nehéz is már e vén szivem. És mélyen elpirúlva |
| Szégyellem is magam, ki karvezető vagyok |
| S ki kényelemben élem át még hátralévő napjaim, |
| Míg fínom lelki kínokat s lelkem nem egy |
| Ápolt panasszait érzékeny versben elbeszélem |
| S megríkatok: vele tetszelgő, lusta nőket… |
| Festett bohócnak érzem én magam, |
| Ki szemfényvesztő, szép csalfaságaimmal |
| Tétlenül lopom e lázas földön szenvedők elől |
| E bús és szivettépő földi élet minden édes, |
|
| S e büszke fejedelem lakodalmán, hol a hazug pompa, |
| Virág, arany és asszony tartja ékes ünnepét, |
| Ó mit mondhassunk vének reszkető ajakkal |
| S hogyan köszöntsük e menyegzőn a mátkát, |
| Hogy megindúljon: henye életében aki sosem szenvedett |
| S nem látott embert tönkremenni rútan |
| És szenvedőket halni igazságtalan! |
| Hiszen rohan az átkozott s e földön sehol sincs maradása |
| S nincsen olyan éjszakai, zúgó, fekete víz, |
| Mely feneketlen sötétjét szivének elérje! |
| És éhes is szegény és ó pincékben sorvad élete |
| S a dúsak hulladékait kerülgeti, miként az eb |
| S gyötrelmes éhhalál leselkedik reá!… |
| …S tán e dúsak közt itt senki sincs, |
| Ki hallott ily nyomorról, Kajetán! |
| A gazdagok hajléka ez! S mit mondjak itt?… |
| …E mátkát mégis felköszönti ajkam, |
| De tudd: amíg majd ünnepélyesen ömöl szavam, |
| Amíg dicséretet szavallok: átkozódom! |
|
| Hidd el: szegénynek jó dolgoznia: így csendesűl szive! |
| S csak éjjel legyen éber s néha gyújtson halk világot |
| S nézvén gyertyafényinél s lábujjhegyen az alvók |
| Sáppadt ábrázatát: hallgassa ennen szíve dobbanásait! |
| Ez jó neki!… De mért is néznie |
| A dúsak vídám inyenckedéseit, kik fényűzők |
| S kik mernek még fölöslegessen, fényűzésből ölni |
| Állatot s a mezőknek élő, szép teremtményeit!… |
| …Veled érezek én agg Bohemund, |
| Mint e hosszú életen mindvégig együtt érezénk, |
| Két jó barát, kik ifjak hajdan egy bölcs mester oktatásain |
| Tanultuk elmélkedve, békességben végig-élni |
| Távol tőled ó zajgó, rossz világ e kis városba’ lenn |
| Bölcs, hosszú s munkás életünk! |
| …De nézd, vonúljunk félre tán: |
| Agg méltóságunkkal nem egyező |
| E lakájhad közzé vegyűlnünk… |
(A prológusnak vége. Megkezdődik a színjáték.) |
|
|