Ülvén…^*

1. Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök, Most alkonyatkor megenyhülök. És ülök könnyes és bánatos szemmel… És a sírás őrjöngése, mellyel Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni, Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan, Most elűlt, elszenderűlt csöndbe takartan… …És ülök könnyes és bánatos szemmel, Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan, Kit az anyja asszonykézzel símogatni kezd el…   2. Elmúlt az idő s én éltem S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam, Száz rabszolgát vizbe nem öltem, Bosszúm hogy csendesűljön… Mindezt nézem, látom most tisztúltan, Remegő szívvel és elfáradtan ülvén Ennen sírom dombján… Hol minden sértetlen maradt, de én, én elpusztúltam S most örülök a csend, a béke elterűltén S nem kérdem ki fizet majd a nagy szomorúságomért…   3. Nemes, nagy játék zengett ám el itten… Száz vágyam, szomjazó csapat, mely folyton inni kért S elégedetlenűl jajongott azért a csöpp, a csöpp vizért, Mit pusztában lelve vittem Gyönge vezér nekik, most elúnt, itt hagyott, Zajos lovascsatában elvonúlt előttem… S már csak a fínom, távoli neszöket hallom És egyre több és több csend vesz körül És még nagyobb csönd jön, jön és emel S a fejem nagy búsan félrebillen és örül A legnagyobb békének, mely hozzá már közel S a melyet egyedül vár még e földi jók közül…   4. S a nap százezermértföldes lángjaival Letűnt s én itt ülvén, e kis bolygó csillagon, E kis szőlőhegyen nézem a kék éjszakát S a szótlan tőkék ezrét s a mozdúlatlan, néma mákvirágot, Amint rájuk száll, özönlik most a holdvilága…