|
|
Hamlet: Nincs semmi, amit szívesebben adnék, mint |
|
az életem, az életem, az életem. |
|
| Most nagy fekete virággá nőtt meg a sötétség magja. |
| Óriások a nap után még fáklyákkal rohannak ijedten, |
| A világ szeme aztán végleg elborúl. |
| Eszméletem pedig határain már túlröpűl, |
| Mint mikor éjszakai ragadozó fészkét elhagyja, |
| Ha este élni kezd s az alkonyi fény szemébe tolúl, |
| Előbb csöndesen neszez s pihenten néz körül, |
| Végül a sötétbe zajtalan ívbe’ kilebben, |
|
| És otthonosan a naptalan, de fénylő szürkületben |
| A denevérekkel csapongott, majd szertelen mélybe s szörnyű magasba |
| A szellemem szállt, szállt: mígnem gödörre leltem |
| A sötét föld szinén és lyukra a tökéletes mennynek boltozatján: |
| Hol is, ha ügyesebb és fürgébb, a túlvilágra besiklik a lelkem, |
| A túlvilágra becsúszik: ám már vége, vége volt, a könnyű búcsut elszalasztám, |
| Míg tünődtem: melyik az én utam s az igaz út e ez, míg késlekedtem, |
| Örökre szememből őket elveszítém s maradtam szörnyen egymagamba! |
|
| Te örökre eltűnt csöndes este, |
| Csöndes, tiszta tükre életemnek, |
| Mézédes derű, ó régi ünnep, |
| Ki elmúltál és vissza nem jöhetsz! |
|
| Nagy voltam és elmúlt: elfeledtem. |
| Elfeledtem hogy’ volt: válogattam. |
| Válogattam s közben semerre se mentem. |
| Nem mentem és ó most itt maradtam. |
| Lemaradt utas én élek s halni nem tudok, de ülök |
| Bambán nézvén: az égen a nyílás merre, merre tűnt, |
| Melyen elmegyek, e földön hagyva mindent: vídám erényt és nehéz szörnyű bűnt. |
| Melyen át e földről a közömbös mennybe fölrepülök! |
|
|