| Élő isten, mért haltam meg ártatlanúl, |
| Hisz, mint liliom, tiszta volt szivem |
| És bámúlt nagy-szelíden, akarattalan
|
| Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán… |
| Mért kellett hát elmúlnom s lennem semmivé?… |
| Ó én mért nem nézhetem többé a napfény kedves tükreit |
| S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, |
| Ha evvel ártalmára senkinek sincs bús tekintetem |
| És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek |
| Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerűlten? |
|
| Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, |
| Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, |
| Az holtomban megérti életem: |
| Az megholt lelkem mélységes és titkos |
| Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal |
| Nesztelenűl megcsókolta tükrét. |
|
| Ti élők sírom felett pedig |
| Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való |
| Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant |
| S a törvények rútabb másik felét most éli át! |
| Holttestem dombján ó kik álltok! |
| Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé |
| És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát! |
|
|