Kísérletek, elhagyott versek
Álom előtt*
| Ez a szív már régen és örökre elárvult |
| De a gondolat bátor s odafönt |
| Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld, |
| Mignem elaltat, elringat a csönd |
| S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt |
| Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt |
| S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek: |
| Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek… |
|
| Hűs szél indul eközben s nyilt éjre kibomlik az alkony |
| S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm |
| S a kövér árnyak közelembe huzódnak, mielőtt elalszom. |
|
|
Szétforgácsolt erők*
| Sötét felhők és sötétlő lombok. |
| Ligetekben járok, néma alkonyat van. |
| Vajjon társtalanúl mért bolyongok? |
| Az elnyúló árnyék megriaszt utamban. |
|
| A csend megejt: áradozó szívvel |
| Nehezebben vágok át a nagy homályon: |
| Apró göröngyök közt megbotol a lábom. |
| Költészet, csönd, árnyék velem még mit mível? |
|
| Göröngyök és apró szenvedések. |
| Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig? |
| Ligetekből fáradtan felétek |
| Egyedűl, tévuton, bágyadt szemmel nézek. |
|
| Hát rózsákban gázolva bokáig |
| Itten a völgyben lesz a halálom? |
| Egyedül vagyok. A kiutat se látom. |
| Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam. |
|
|
Hajó megy el*
| Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl. |
| A monumentális sötétségű, széles árnyak nőnek. |
| Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék. |
| A végtelen és nagy tömegű tenger mélye pirosan tükrözik. |
|
| Hajó megy el: a szörnyen messzi partok felé lendűl. |
| A nap is elmegy: hajnali fény szemébe süt egy idegen nőnek. |
| Mi, – én s a vén várrom itt maradunk s fáj vágyó szivünknek e játék. |
| Mi nem mehetünk: lekötve, igázva az életünk őrzik. |
|
| Óriás koporsók szállnak a nap felé: az ég a robajtól megrendűl. |
| Merev királyok bronztrónusukon, nagy ravatalok fáklyákkal jönnek. |
| „Szép ifjú, ki felhőre térdelsz s a szálló naptól elbúcsúzol, várj még! |
| Hős ha vagy, jusson el pillantásod az alvó, távoli, távoli nőig.” |
|
|
Notturno*
| Nehéz szekerek dübörgése éjszakai órán… |
| Álmában, éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| Az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tova-úszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki sem tud s kihalt utcákon rohan a lator |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki sem válaszol, |
| Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél |
| S a gyanús: égésszagú-éjszakában nem vígasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik ez éj, |
|
| Hogy megint csak, újra és biztosan reggel leszen… |
|
| Nézd, így elhagyottan a szivemet kitépem s a tenyeremre elédbe teszem… |
| Most, most, most meghalnék érted… |
| De jön a reggel, a gond s elhalványúl a képed… |
|
|
Meghaltam*
| Élő isten, mért haltam meg ártatlanúl, |
| Hisz, mint liliom, tiszta volt szivem |
| És bámúlt nagy-szelíden, akarattalan
|
| Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán… |
| Mért kellett hát elmúlnom s lennem semmivé?… |
| Ó én mért nem nézhetem többé a napfény kedves tükreit |
| S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, |
| Ha evvel ártalmára senkinek sincs bús tekintetem |
| És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek |
| Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerűlten? |
|
| Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, |
| Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, |
| Az holtomban megérti életem: |
| Az megholt lelkem mélységes és titkos |
| Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal |
| Nesztelenűl megcsókolta tükrét. |
|
| Ti élők sírom felett pedig |
| Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való |
| Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant |
| S a törvények rútabb másik felét most éli át! |
| Holttestem dombján ó kik álltok! |
| Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé |
| És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát! |
|
|
Szőlőhegyen*
|
|
Hamlet: Nincs semmi, amit szívesebben adnék, mint |
|
az életem, az életem, az életem. |
|
| Most nagy fekete virággá nőtt meg a sötétség magja. |
| Óriások a nap után még fáklyákkal rohannak ijedten, |
| A világ szeme aztán végleg elborúl. |
| Eszméletem pedig határain már túlröpűl, |
| Mint mikor éjszakai ragadozó fészkét elhagyja, |
| Ha este élni kezd s az alkonyi fény szemébe tolúl, |
| Előbb csöndesen neszez s pihenten néz körül, |
| Végül a sötétbe zajtalan ívbe’ kilebben, |
|
| És otthonosan a naptalan, de fénylő szürkületben |
| A denevérekkel csapongott, majd szertelen mélybe s szörnyű magasba |
| A szellemem szállt, szállt: mígnem gödörre leltem |
| A sötét föld szinén és lyukra a tökéletes mennynek boltozatján: |
| Hol is, ha ügyesebb és fürgébb, a túlvilágra besiklik a lelkem, |
| A túlvilágra becsúszik: ám már vége, vége volt, a könnyű búcsut elszalasztám, |
| Míg tünődtem: melyik az én utam s az igaz út e ez, míg késlekedtem, |
| Örökre szememből őket elveszítém s maradtam szörnyen egymagamba! |
|
| Te örökre eltűnt csöndes este, |
| Csöndes, tiszta tükre életemnek, |
| Mézédes derű, ó régi ünnep, |
| Ki elmúltál és vissza nem jöhetsz! |
|
| Nagy voltam és elmúlt: elfeledtem. |
| Elfeledtem hogy’ volt: válogattam. |
| Válogattam s közben semerre se mentem. |
| Nem mentem és ó most itt maradtam. |
| Lemaradt utas én élek s halni nem tudok, de ülök |
| Bambán nézvén: az égen a nyílás merre, merre tűnt, |
| Melyen elmegyek, e földön hagyva mindent: vídám erényt és nehéz szörnyű bűnt. |
| Melyen át e földről a közömbös mennybe fölrepülök! |
|
|
Ülvén…*
| Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök, |
| Most alkonyatkor megenyhülök. |
| És ülök könnyes és bánatos szemmel… |
| És a sírás őrjöngése, mellyel |
| Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni, |
| Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan, |
| Most elűlt, elszenderűlt csöndbe takartan… |
| …És ülök könnyes és bánatos szemmel, |
| Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan, |
| Kit az anyja asszonykézzel símogatni kezd el… |
|
| S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam, |
| Száz rabszolgát vizbe nem öltem, |
| Bosszúm hogy csendesűljön… |
| Mindezt nézem, látom most tisztúltan, |
| Remegő szívvel és elfáradtan ülvén |
| Hol minden sértetlen maradt, de én, én elpusztúltam |
| S most örülök a csend, a béke elterűltén |
| S nem kérdem ki fizet majd a nagy szomorúságomért… |
|
| Nemes, nagy játék zengett ám el itten… |
| Száz vágyam, szomjazó csapat, mely folyton inni kért |
| S elégedetlenűl jajongott azért a csöpp, a csöpp vizért, |
| Mit pusztában lelve vittem |
| Gyönge vezér nekik, most elúnt, itt hagyott, |
| Zajos lovascsatában elvonúlt előttem… |
| S már csak a fínom, távoli neszöket hallom |
| És egyre több és több csend vesz körül |
| És még nagyobb csönd jön, jön és emel |
| S a fejem nagy búsan félrebillen és örül |
| A legnagyobb békének, mely hozzá már közel |
| S a melyet egyedül vár még e földi jók közül… |
|
| S a nap százezermértföldes lángjaival |
| Letűnt s én itt ülvén, e kis bolygó csillagon, |
| E kis szőlőhegyen nézem a kék éjszakát |
| S a szótlan tőkék ezrét s a mozdúlatlan, néma mákvirágot, |
| Amint rájuk száll, özönlik most a holdvilága… |
|
|
Epigramma*
| Elnyugszik már hűs föld alatt a nagybátyám s pihen |
| Nyolcvankétéves aggastyán gazdag s gonosz-szivű. |
| Az átka sok deréken, lágyszivűkön megfogant, kiken |
| Sosem fogott szitok, hiszen mind jámbor volt s igazhitű… |
|
| Egyszer még láttam őt, nagy búsan ült nemrégiben |
| Borús szemekkel nagy setét szobán, setét üveg mögött |
| S csak sárga arca s meghaló roppantúl bánatos szeme |
| Világított felém: de én kevély mosollyal arcomon, – mintha nem értene |
| Szivem megtört, öreg szivének bánatához, – mentem mind tovább s láttam: megütközött |
| Az ifjúságom dölyfén: ó szegény agg ő nem tudhatá, hogy víg szemem mögött, |
| – Ha nem sír is az, – mi ég, mi forr: hogy készülök a sir mögé, a sír alá, könnyű szívvel a sírba le. |
|
|
A nő dícsérete*
| Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg, |
| Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, |
| Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere. |
| S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden, |
| S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!! |
| S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál, |
| S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, |
| Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!! |
| Ebédnél ülsz és látlak én: eszel |
| S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed… |
| Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak |
| S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján |
| Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül… |
| Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én |
| Im könnybe lábadt bús szemem amig dícsérlek!!! |
|
Kívánság*
| Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
| S testben, lélekben tisztán, miként a gyűrű, |
| Kilépek majd a napsütötte útra én, miként a gyűrű, |
| Mely síkos üvegládikából úrnője drága ujján |
| Kicsiny sétára megy és visszajön. |
| És ó mikor lesz már, mikor lesz már, epedve várom, |
| Ó mikor lesz már, hogy karcsú, tiszta ujjaim |
| Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan, |
| Hogy síma, szép kabáton s bőrömön és lágy fehérneműben |
| Megfürdő síkos testemen nem lesz majd földi pornak |
| Semmi, semmi csúf nyoma. S ó mért kell élnem így |
| S éreznem: az életem s minden napom hogy híg mocsár |
| S írtóznom tőle úgy, miként ha viszkető, hideg mocsárba esném?! |
|
Gyász*
| Régi szenvedések ujra bántanak. |
| Egy viharfelleg rohanva halad. |
| A hátam mögött elalvó tavak… |
| …Hagyjuk aludni a régi időket… |
|
| Néha csöndbe fulnak gyötrő, tört szavak: |
| Hagyjuk, ó hagyjuk a régi időket… |
|
| Gyorsan sipot ide, dobverőket… |
| Üzzük el, üzzük el a régi időket… |
| Semmi se’ mozdul, minden a régi marad. |
|
|
Tanitó vers*
| Afrika lankáin nagy, lándzsás pásztorok űzik a délszaki vadkant. |
| Félig meztelenűl, dús bokrok közt, nagy léptekkel sisakos nép járja’ hegyoldalt. |
| S gyors agarakkal, rút, agyaras szörnyet szép, izmos, barna fiúk sora űzi |
| Ősi bozótokon át, hol a zord harctól menekűl riadozva a kis vad. |
| Ámde a mély szakadékba a szörny behúzódik, s eb ha feléje közelg, |
| Tajtékozva fehér, szeles állatokat felhány a magas levegőbe. |
| (Messzi ha nézed, olyan, mint északi tájak népe, ki könnyü lapáttal |
| Hányja magasra a völgyi havat hóboglyák hűs tetejébe.) |
| Ámde a pásztornép ezalatt a fehér, órjás, patakágyi kövek közt futva közelg már |
| S csak néhány fura görbületű, terebélyes fát kikerűlnie kell még |
| S egyszerre dobni a dárdát s úgy, hogy a szörny nyaka-húsán rengve megálljon… |
|
| Mint mikor északi szél barlangjaiból tőr elő, úgy támad a sebzett szörnyeteg-állat. |
| (Ötméter nagy s dupla patás. Füle szőrös. Vén foga kettős görbületű; szeme szennyes.) |
| S két, szép, barna legényt szörnyen sebesít, de a harmadik ugrik |
| Elhajlik s célozva egyengeti súlyát… |
| Döf s a dárda repűl és vad, sunyi kan-szemiben rendűlve megáll az… |
| Elbámúlva mereng még pillanatig sandán a vadállat (s áll a szemében a dárda) |
| S hirtelenűl suta mód eldől s szeme vérzik… |
|
| Nézd, sisakos, karcsú alakok kuporodnak a hűvös éjben a tűzhöz… |
| (’Délszaki fák sora jó sátor: s koszorúzza a dombot s kék, mély csillagos égbolt…) |
| S messzi a dombról látni tüzet, hol dús lakomán datolyás kosarakkal |
| Sok szép, barna legény gyülekez, ki a földbe leszúrja a dárdát |
| S míg lepihen nagy, éji vad-állatok árnyai settenkedve lopóznak a tűzhöz. |
|
|
Az „Aggok a lakodalmon” című verses tragédia prológusa*
| Vajjon mit szólnak ehhez a parasztok, |
| Kik a földet görnyedve, napestig művelik, |
| Hogy mi henyélünk s e földi lét fölöslegén élősködők |
| Erőink javát fínom szavak henye faragásán, |
| Vidám nászdalok kigondolásán: |
| Pepecselő, drága munkákon töltjük el! |
| Gyászdalt még szívesebben komponálok. |
| De mért örűlni néked ember s hazug ünnepidnek |
| S mért az ünnepi fénytől elkáprázva mondani dalt: |
| „Lám, mégis mily dicső az ember” kezdetüt! |
| S mért is évődjünk komor öregek mi, titkon, |
| Egymás közt, hamiskás nevetéssel: |
| „Lám ugye mondom, mily formás csípejű ez a kislány |
| S a kópénak bizonyára van örülni oka…” |
| Hajnalban dörgő szekereken viszik a barmokat ölni! |
| S naponta ezerével a hidakon vérzenek el |
| S tán senki sincsen is ez átkos föld felett, |
| Ki meghallja e szörnyű szenvedések jajszavát… |
| (Mert meg kell vallanom: vallásos nem vagyok…) |
| És mégis: ugy-e csoda ez az élet, melyre ébredénk |
| S ki tudja: egykor épp ilyen csodára ébredők |
| Nem folytatjuk-e másutt vak, tudatlan életünk…! |
| S ó jaj nekünk, ha ott sem jő elénk, hogy megnyugtassa szívünk’, |
| Hogy jajongva panaszkodjunk néki, aki lenne |
| Látná és tudván így akarná mind e nyűgöt s fáradalmakat… |
| …Hisz néha álmomba’ látom: |
| Szenved és bőg és vérzik és viszket e fekélyes világ |
| Hiszen megtelik e föld jajjal és sebekkel, |
| Hiszen forrón tapad a füst a kovácsok műhelyén |
| Vérző szemek szörnyű sebére! |
| Végtelen e földön a testi szenvedés! |
|
| Ó káldeai, őskori művész, |
| Ki a sírkőre keselyűket véstél, |
| Lásd: végigkisérnek ezek az életen |
| S megtépik még az aggnak is szivét! |
| Bizony Bohemund, ilyenkor én is érezem, |
| Hogy fáj bizony s nehéz is már e vén szivem. És mélyen elpirúlva |
| Szégyellem is magam, ki karvezető vagyok |
| S ki kényelemben élem át még hátralévő napjaim, |
| Míg fínom lelki kínokat s lelkem nem egy |
| Ápolt panasszait érzékeny versben elbeszélem |
| S megríkatok: vele tetszelgő, lusta nőket… |
| Festett bohócnak érzem én magam, |
| Ki szemfényvesztő, szép csalfaságaimmal |
| Tétlenül lopom e lázas földön szenvedők elől |
| E bús és szivettépő földi élet minden édes, |
|
| S e büszke fejedelem lakodalmán, hol a hazug pompa, |
| Virág, arany és asszony tartja ékes ünnepét, |
| Ó mit mondhassunk vének reszkető ajakkal |
| S hogyan köszöntsük e menyegzőn a mátkát, |
| Hogy megindúljon: henye életében aki sosem szenvedett |
| S nem látott embert tönkremenni rútan |
| És szenvedőket halni igazságtalan! |
| Hiszen rohan az átkozott s e földön sehol sincs maradása |
| S nincsen olyan éjszakai, zúgó, fekete víz, |
| Mely feneketlen sötétjét szivének elérje! |
| És éhes is szegény és ó pincékben sorvad élete |
| S a dúsak hulladékait kerülgeti, miként az eb |
| S gyötrelmes éhhalál leselkedik reá!… |
| …S tán e dúsak közt itt senki sincs, |
| Ki hallott ily nyomorról, Kajetán! |
| A gazdagok hajléka ez! S mit mondjak itt?… |
| …E mátkát mégis felköszönti ajkam, |
| De tudd: amíg majd ünnepélyesen ömöl szavam, |
| Amíg dicséretet szavallok: átkozódom! |
|
| Hidd el: szegénynek jó dolgoznia: így csendesűl szive! |
| S csak éjjel legyen éber s néha gyújtson halk világot |
| S nézvén gyertyafényinél s lábujjhegyen az alvók |
| Sáppadt ábrázatát: hallgassa ennen szíve dobbanásait! |
| Ez jó neki!… De mért is néznie |
| A dúsak vídám inyenckedéseit, kik fényűzők |
| S kik mernek még fölöslegessen, fényűzésből ölni |
| Állatot s a mezőknek élő, szép teremtményeit!… |
| …Veled érezek én agg Bohemund, |
| Mint e hosszú életen mindvégig együtt érezénk, |
| Két jó barát, kik ifjak hajdan egy bölcs mester oktatásain |
| Tanultuk elmélkedve, békességben végig-élni |
| Távol tőled ó zajgó, rossz világ e kis városba’ lenn |
| Bölcs, hosszú s munkás életünk! |
| …De nézd, vonúljunk félre tán: |
| Agg méltóságunkkal nem egyező |
| E lakájhad közzé vegyűlnünk… |
(A prológusnak vége. Megkezdődik a színjáték.) |
|
|
Egy úri hölgyhöz!*
|
Egy hölgy: „A szerelem pedig, majd csak megérkezik hozzám is. Mért hagyna ki éppen engem? Talán Frankfurtban ér utol, vagy Barmenben, vagy ahol éppen énekelni fogok…” |
| Éj van most s a föld egyenletesen gőzöl, – |
| Hogy fáj a szived értem, hölgy: most mentegetőzöl, |
| S hogy úgy elhagytál menni, mint a hontalant! |
|
| Hiába, hej! Nehéz szivűnek jobb alant! |
| Egy szemmel nézlek majd, hogy kergetőzöl, |
| Hol engem nem csábít vídám kaland! |
|
| …Én, a szívszakadásig bánatos: szerettelek! |
| S a szívszakadásig is: be gyakran néztem arcod! |
| S hogy meg ne hűlj, ne bántsanak, pólyába tettelek! |
| S hogy ne zokogj, lélekzetemmel dédelgettelek! |
| És hogy nevess: – komoly szivű, – be megnevettelek! |
|
| Én, a szívszakadásig bánatos: be aludnék! |
| Mit is kíván a lélek! Ó ha tudná! |
| Legjobb is volna: életét ha átaludná! |
|
| Ó gyermekkorom! Gyermekkorom! S te is busongó, régi, |
| Alvó s bennem halkan sírdogáló gyermekszeretet! |
| Rád emlékezem! S a rég-időre is, mit rég a sír temet! |
|
| …Hölgy! Nem látsz te többé engemet! |
|
|
|
Óda Móricz Zsigmondhoz!*
| Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Móricz Zsigmond! |
| Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka felé, (árva zarándok!) Másik |
| Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. – Ki látta? |
| Ezek közűl többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott |
| Az arany fényesség s a csoportos nép tétlenűl ődöngött a forró tereken |
| Ezek közűl néhányat hirtelenül s nagy kiáltással a magasba, |
| A fény örök forrása felé kiemeltél, hogy mindenki nézhesse!… |
| S a sok, sok ember, (ki nem láthatja másikát, lévén feketén összetömörűlve a szinten,) |
| Újjongott és tapsolva örűlt, hogy van, aki nagylelkű, aki forró délben |
| Remekszép látványosságot, tűzijátékot tartogat néki, |
| Gyönyörű mulatságúl eltikkadt lelkének e tikkasztó vidéken: … |
|
| Nagy művész! Hogy ünneped van ma, szívemből felköszöntelek s keserűn |
| Gondolok tétlen s busongó életemre is, melyben nincsen erő és ízzás |
| Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! |
| Sápadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal |
| Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, |
| Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában |
| Halkan fénylene végtelen távolban s körötte sokkal szebb csillagok |
| Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták! |
|
| Volna kedvem lenni erősnek, mint Te! Lásd egy leány, |
| Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a Tiéd! |
| De hagyjuk e busongást! Ünneped van ma s borral |
| Kedvezni akarok Néked s érezni ünnepi, zavartalan örömet! |
| Látni és mondani: az Isten áldása Terajtad! S kérni: |
| Ne hagyja ellankadni soha remekelő jobbkezedet! |
| S balkezedbe, míg munkába merűlsz, tegyen talán boros serleget aranyból! |
| Néha pénzt, vagy színaranyat, vagy amire épp vágyol! De úgy hiszem én: gyengéd |
| Feleséged vezesse inkább gyermekednek kis kezét simogatóan |
| S míg a munkába merűltél, simogassa ő a gyereked kezével |
| Az asztalon kinyújtott balkezedet! |
|
|
A teli hold…*
| Incselkedjék véled, álmodban, kedves! |
| Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott! |
| Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele |
| S a fénymezőn, mely ablakodra süt |
| Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon! |
|
| Vetítse most elmédbe csalfa képeit, |
| Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott! |
| Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott, |
| Most boldog az, ki végtelent szeret! |
| …Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb |
| Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi |
| Szép holdvilág-mezőn s mosolygó |
| Sugár-bokrétát nyújt feléd! |
|
|
Elégia: búcsú mesterségemtől!*
|
Karinthy Frigyesnek szeretettel
| Végre is kis versem, légy te az utolsó! |
| Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! |
| S hírdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én! |
|
| Nagy urak órája, egy kastély felett, havas éjszakán |
| Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam, |
| S nincs oly órás e világon, ki zengésem megújítaná! |
|
| S hogy sötét udvaron lenn vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek |
| Suttogó népe lesi hangomat s hallom, |
| Hallom: tanácskoznak lenn: „az óra megállott”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam őrizni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| A magános órákat, kiknek feleltem az éjben, e zengőket. |
| Tiszta zenéjüknek örüljön a vándor s örüljön a távoli |
| S hogy üdvözölöm itt barátomat, a két templomi órát, mindennél |
| Mélyebb zengésűt, kinek hangja erős és ünnepi fényű! |
| Szép volt, mikor ők kezdték s – ki-ki hangján – kóborló |
| Rablóknak együtt ütöttük az éjfélt sorra |
| Felzendülvén zordon karácsonyi viharban! |
|
| S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha arra sodorta a szél |
| Gyakran leültek a párkányon s halkan hozzám |
| Lehajolva hallgatták a beszédem, – megnézték az időt… |
| Ámde most némaságomtól e gyengédek rémülnek igen s tova szállanak: |
| „Az óra megállott!”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam figyelni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| Fáradt szerkezetét most pihenteti, ója, |
| Élvezi a csendjét a kastélyi óra! |
|
| Megúnta ő figyelni az idők járását! |
|
|
Gyertyafénynél*
| Változtatnod nem lehet. A világ dolgai, |
| Csak usznak, usznak ólmosan tovább. |
| (Sietve él az élő!) S nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, |
| Mely minket, nyolcszázezer fekete patkányt kihajitana a lyukakból, |
| S feldobna minket a fehér naphoz közelebb, |
| S vinne ujjongva melegedni! |
|
| Ó miért is nézed: mely városból kelt fel ez a köd, |
| Ó te halálraszánt: kérdelek, miért mélázol mégis, mégis? |
| Ó te halálrakárhozott: esdve kérdelek, mondd meg, |
| Mit vársz még, miért is merengesz, |
| Mire emlékeztet téged a rég mult idő? |
|
| Talán anyád éneke jár a lelked előtt s megválni tőle nehéz? |
| S hogy anyád husz éve nem énekelt már: nyomja a lelked? |
| S hogy nincs lélek a lányok énekében és a szivnek |
| Csakis az anya éneke sulyos és fájdalmas, |
| Amint fájdalmasok a terhes fának |
| Tartalmas szépségei ősszel? |
|
| A lányok éneke könnyü! Tünő hang az! – S vándor, |
| Bus csillag a reménység, mely egyre közelít, |
| Egy vén szikla mögül közelít és egyre növekedvén |
| Szétpattan fájó szived előtt.... |
| Aludni jó! – Kérlek, ne félj a haláltól! |
| Aludni jó! – S aki meghalt, az jól aluszik! |
| Ugye jó aludni? – S lásd, ha jön az este, |
| Mégsem akarsz soha lefeküdni! |
|
| Lusta vagy te! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, |
| Nem akarsz majd felkelni soha többé! |
| Ámde, ha nem hinnéd, – kérdezd meg a holtakat is! |
| Legyenek szent tanuság szavaimnál s mondják meg a hallgatagok! |
| Mondják meg eskü alatt: jó volt-e élni. – Lásd: fekve tünődik, |
| S hallgat mind félénken: az életet ő már feledé! |
| Holt királyfit kérdezz meg akár, emlékezik-e? |
| S lánykája énekét hallani felkelne-e csendes |
| Kriptahelyéről s járna-e a rut holdnak fénye alá |
|
|
Egy hegedűművészhez!*
|
À Monsieur Manén avec grande admiration! |
| Isten, ha nagy szemeiddel keresnél, |
| Lenn találhatnál a bogarak között. |
| Itt telik életem s nyüzsgő feketeségben |
| Futkosok s végtelen szerelmem |
| Itt telik, múlik – kis holdam |
|
| Keresd azután őt, ki fenn, az égi fényességben |
| Szerelmeinek tornyáról néz le reánk. |
| Nézd őt, aki sugárzik, a csudaszépet, aki boldog, |
| Ki a hangok értékét is ösmeri – muzsikál, |
| Gyönyörűen muzsikál, mint telihold – és hallgatag |
|
| Ó, én folyton fecsegek, muzsikához sem értek, bús is vagyok én!… |
| Őt nézd, gyönyörű hegedűjét, sugárzó szemeit és fekete haját, |
| S hallgasd ki karcsu beszédét: e szerencsés suttog éppen, |
| Egy leánykához hajlik éppen s halkan, mint a hold |
|
| Hej, az idei must, de keserű! Mért is teremtettél engemet! |
| Uram, az én életem hiábavaló! Egy görcsös keserűség, |
| Egy fuldoklás az egész!… Ó nagy szabadító! Kiáltok! |
| Ó nagy szabadító! Szabadíts meg engem! |
|
| Lásd, vakultan a porba hullanék nagyságod előtt, |
| Lásd, hinném, hogy az égi fénynek én is részese vagyok, |
| Tréfás is volnék talán – s fogyva, telve |
| Kis dolgomon kontárkodva, – élnék, mint a hold! |
| Fuldoklás az egész: – Én csak egyet kértem, |
|
|
A hold*
|
Mártonffy Máriusznak
| Nagy csöndesség volt és sötétség eső után |
| S egyszerre, mint egy átkozott tünemény, |
| Úgy tünt fel az Alpesek mögül |
| S a békességet menten megzavarta: |
|
|
Az óriási hold – mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve |
| Rohant a völgyön át s a szíveket |
| Izgatott meleg futotta menten át meg át |
| S nem lelte senki helyét, kereste a párját |
| S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
| Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren |
| Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen, |
| Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette |
| S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát: – |
|
| Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag, |
| Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon: |
|
| Kicsinyek vagyunk mi, társaim – jobb lesz elaludni! |
| – A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez: |
|
| Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása |
| Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan |
| Melankolikusan s egyedül. |
|
| Vagy jobb e tán a föld alatt sinylődvén fájó érc |
| Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen |
|
| Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá: |
| Koldusok a bunkósbottal fenyegetők – várjatok! |
| Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat! |
|
| …S te is torz látomás, égi ördög – nagyszemű, te menj el útadon! |
| Csend lett az ének után az éneklők fülében – menj el útadon, |
| Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi, |
| Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat… |
|
| …De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait |
| Nem bírja el tovább s ugorni kész: |
| A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte |
| S a vad Mura folyó felé kormányozá… |
|
| Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol |
| A holdfényen a szíveket lecsendesítém – osztottam békét, |
| Tettem, hogy csendesség legyen ismét – s az őrjöngők |
| Szégyenkezve, halaványan leszálltak – s némán |
| Szomorúan mentünk egyenkint haza. |
|
|
Halotti zsoltár*
|
| Hagytatok meghalni engem, |
| Nem hallottátok esdekelő szavam, |
| Nem fogtátok meg a fuldokló kezét |
| Ó nem vettétek kézbe haldokló szívem. |
|
|
| Beteljesedék én rajtam Uram. |
| Lehúnytam a szememet s reámjönnek haragosaim. |
| S amiért mozdúlni többé nem tudok: |
| Tebeléd vetettem immár minden bizodalmamat. |
|
|
|
| S magános lelkemet kezénél vezesd Te
|
| A vak úton, melyen eddig nem járt még soha |
| S szent lehelleteddel Te védd meg őt |
| A nyüzsgő lelkek ártalmaitól is. |
|
|
|
| Ó hogy virúlt a világ, mikor elmentem |
| Be jó volt megösmerni csodáit, |
| Be jó volt megnézni, milyen a jég, |
| Milyen a hó, milyenek a fák és a hegyek. |
|
|
|
| Minden él, csak én, csak én |
| Várom a sötétben vezető jó Kezed, |
| Ne szeresd őket, kik nevetnek káromon |
| S kik rossz hírem terjesztik, hogy semmire se vittem. |
|
|
|
| Ki gyűlölöd ellenségeimet s szereted barátaimat, |
| Ó mint szeretlek én tégedet Uram. |
| Rossz volt ez az élet, de jő egy jobb reménység: |
|
Jóság és barátság talán visszatérnek, |
| S talán átölel az égi szerelem.
|
|
|
|
| Itt fekszem önző most, ki tévedtem sokat |
| Sok mindent műveltem sírva és kacagva, |
| S némák az én társaim, kik mondtak sok bolondot |
| S meghatottak ők, kik rosszúl perlekedének: |
| Facta hominum! – tudja a temető! |
|
|
|
Verseim rendezésekor*
|
Peterdi Istvánnak
| Ó rég’ idők ajtója: emlék! |
| Betenném az ajtót – pihennék! |
| Ó én életemnek kesernyés íze! |
|
| Akit szerettem, rosszúl szerettem, |
| Akit szerettem, hiába szerettem, |
| Barátaimat mind megúntam, |
| Sokat beszéltem, kevés pénzt szereztem. |
| Ó régi éjszakák emléke – unalmas |
| Éjszakák fájó emléke – nyugalmas |
| Semmittevés gyötrő emléke – fájdalmas |
| Üldögélés pocsék hatalma: … |
| Ó én életemnek egyetlen tartalma! |
|
| Diák vagyok én még most is, |
| Egyedül élek, mint a kóró, most is, |
| Sok lim-lom, írás – mi végre? Gimnazista! |
| Hej térj magadhoz! – Hej, a kést elő! |
| …Mi végre nyögsz még most is – nem tudom!!!… |
| …Rád is gondoltam ma, ballagván e bús uton |
| S a sok régi évre! Jó barátom! Meddő bölcselő! |
| Fáj az út… Elég!… De hagyjuk! Ne gondoljunk erre
|
| Talán csak elvégezzük valamerre. |
|
|
Virágvasárnapi ballada*
|
Győri Ernőnek
| Dicsérem én valamennyi virágot! |
| De mindük közt a rózsa: legszebb! |
| Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán, |
| Mint a kanári madár, ki hűvös tavasszal |
| Leült a rügyellő rózsatőre s fázván |
|
| Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!… |
| Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár! |
| Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják |
| Éneklő tornyaid az ittas egeket! |
| S leánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid |
| A mennyei lakósok csudálatára vannak! |
|
| Felülének angyalok szekérre utazni, |
| Holdas országúton járni, nézni a völgyeket, |
| S nézve a völgyeket, tóba fürödni. |
|
| Hol üres az éji tér s két torony áll magában, |
| S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak, |
| S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik: |
| A hegyekről egy alvajáró jött szegény! |
|
| Ki nem köszönti őket: csudálkozva nézik, – |
| Angyalnak nem köszönt és búsan ment tovább? |
|
| S virágvasárnap éjszakáján alvó |
| Réteken jár és reájuk nem figyel. |
| És rózsákat szoritva jó szivére szüntelen |
| Csak feltekint a szelid holdvilág felé! |
|
| Ki messzi ment és vissza sose nézett: |
| Sokáig megcsudálták még az álmodót |
| Amig alakja az árnyba olvadó, sötét |
| Két torony között a messzeségbe tűnt. |
|
| Akkor megpróbálták fényes szárnyaik! |
| S a két torony felett csattogva fényesen |
| Négy arkangyal repült a holdvilág alatt, |
| Négy szőke angyal szállt az álmodó után |
| A két torony között a messzeség felé! |
|
|
Gyász*
| Régi szenvedések újra bántanak. |
| Egy viharfelleg rohanva halad… |
| Ti hegységek és hallgató tavak: |
| Hagyjuk, úgy-e hagyjuk a régi időket! |
| …Az ágak némán bólogatnak, ringanak… |
|
| A lomha ágak mozdulatlan inganak, |
| Nehéz csöndbe fúlnak gyötrő, tört szavak: |
| Hagyjuk, ó hagyjuk a régi időket! |
|
| Gyorsan sípot ide, dobverőket! |
| Űzzük el, űzzük el a régi időket! |
| …Semmi se’ mozdúl, minden a régi marad. |
|
|
A sötétség*
|
| Lám ott megy egy katona s mellén viszi bátorságát… |
|
| Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán… |
| Álmában, éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| …Az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki sem tud s kihalt utcákon rohan a lator |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki sem válaszol, |
| Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél |
| S e gyanús éjszakában nem vigasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik az éj, |
|
| S hogy megint csak újra és biztosan reggel leszen… |
|
| S mire virrad, éji félelmeit feledé: nem gondol senki ezen, |
| S hogy mi történt az éjjel, kérdeni szeretőjét egy se meri, |
| Csak nézi bámészan, hogy az ablakokat most is ólmos eső veri. |
|
|
Az elhagyott vadász*
|
A szellem: Erre repült a fiam s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted. Ezért lakolsz. (Ezeregy éj.) |
| Mikor még a nádi vizekben tanyáztam, |
| S lélek a ringó nádakon hintáztam, |
| S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót: |
| Történhetett vélem e nagy baleset. |
|
| Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl, |
| S ha esni kezd, a szívem felderűl, |
| Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom: |
| Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő: |
| Mennek a vadászok a hideg erdőbe. |
|
| Kotyog a csizma és kopog a kő, |
| Sárgúl odafenn az erdő teteje! |
| Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé! |
| Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún! |
| Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!… |
|
| …Nekem nagyobb öröm űlni idelenn! |
| Lenni elhagyottan s olyan egyedűl: |
| Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom |
| Megborzongok s ijedten, mint az őrült |
| Körülfutok három-négyszer a szobában. |
|
| Lenni egyedül, hallgatni az esőt, |
| Örülni a rossz időnek s ami másnak kín: |
| Adtad a bölcsőben nékem, istenem! |
| Egyszer csak meghasad s az üdvösség |
| Sárga tüze az elhagyott vadásznak |
|
|
|
Kántorok:*
| Uram, ez az éved is de furcsa! |
| Úgy látszik rosszúl bőjtölünk. Az évszakok |
| Zordak: – a nap, a hold és a Mercurius |
| Tán rosszúl bolyong e világi űrben? – Kérünk, |
| Add meg a mi boldogságunk’ is, hogy énekünket |
| Szelíd ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt |
| A hűs fasorban, az üres templomból messzire hallják |
|
| S áldd meg a mi idős anyánkat is; csúnya őszön |
| Oly borús szegény – fél a haláltól! |
| Áldd meg az anyókát, ki a padokból hallgatja, |
| – (Ájtatos szegény!) – a fia szép énekét! |
| Áldd meg a hitközség népét gabonával, fordúljon a kedved. |
| Adj jó évszakokat s meglásd a harangozó is |
| Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó |
|
| S büszke lesz szegény, hogy urának hívó szava: a Tiéd
|
| A tiszta napsütésben oly messzire hallik! |
|
|
Karnevál*
| Vidám csapat jött láncos botokkal |
| Egy palotából, – mint hideg kövekből indúl |
| Meleg forrásnak áradó vize! |
|
| Lánykák selyem bugyogóban s felöltözött urak: |
| Szép foguk közt gyöngyözött a bor! |
|
| S egy aggastyán jött dideregve, (– hideg volt az inge, –) |
| S egy táncos lánykát vitt, kinek bokája szép, |
| Selyem bokája puha, mint a körte! |
|
| Ez estén meleg szél fújt: – táncolt rokolyája |
| S nyelve fénylett, amint énekelt! |
|
| Mint hideg kőből indúl meleg forrás: |
| Egy palotából jött ez áradó csapat! |
|
| S ekkor én, vendég közöttük, folyvást szenvedőn |
| Magamban átkozódtam: sülyednének el! |
|
| Gyötrődvén szüntelen, éreztem: elkövetkezik |
| S ez őrjöngőknek lelke más vidékre száll! |
|
| Elcsendesedtem aztán: sírás fojtogat |
| S az örvény elragadott engem is! |
|
| Templomhoz értünk: néztem szobrait |
| S az irígy bánata halkan beszélt: |
|
| Sárga mécs világít rátok is, ti ünnepelt kövek! |
| Szobrok a magasban, sötét, kövült alakok, ti szentek! |
| Mért oly borús az én életem! |
|
| Lám, ezek fényben úsznak s a vihar farka |
| Én hozzám hajlik folyton s elborít! |
|
| Ha tudtok változtatni s valóban van befolyásotok |
| Arra, ki e táncot intézi, mert mulattatja őt: |
|
| Mondjátok meg, ó mondjátok neki, |
| Én is, én is jó táncos vagyok! |
|
| Vegyen engem is e táncolók közé |
| S adja, hogy az mulattasson engem is, |
| Ami mások szíve-csendjét felveri, |
|
| Mutasson erdőt, hol a hegyek szakálla |
| Tréfásan int nekem s incselkedőn: |
|
| „Jer, hozz leányt s játsz bujócskát vele: |
| Hisz nincsen szebb a játszi szerelemnél!…” |
|
| …S ó gazdag hölgyek is, akinek élete |
| Miként rakéta forrón s színesen repül! |
|
| Vegyétek számba, kérlek, borús életem, |
| S egy percig eltűnődvén, vigadjatok tovább! |
|
|
Epigramma*
| Ki komoly képpel gabonát őrölt eddig, |
| Kő alá vitte s formátlan kenyeret sütvén, (istentől ez a forma) – |
| Házakat épített aztán szótlanúl – s megkoszorúzta, |
| Mikor elkészült – s kurjantott a fennálló falaknak, énekelt: |
|
| Az ember most komolyan (istentől ez a komolyság) |
| Istentől ez a bús komolyság: kést a kezébe vett |
| S rombolni indúlt véle lovakon s megölni, aki zavarná: |
| Házait óvni, őrlő kövét s gabonáját: – |
| Nem értem minő dolog ez, de látom, ez ősi komolyság, – |
| – Mint mikor a nő teherbe esik s ki kacagós volt eddig, komolyan |
| S elmélyedve készíti a bölcsőt s terhével járván |
| Kést is vesz maga mellé, védekezni a szelíd, vagy mikor: |
|
| A haldokló ágyán végképen megkomolyodván |
| Rendeli: tegyetek kést a siromba védekezésül, |
| Hogy elűzzem a gonoszt a siromból s ottan is éljek:
|
| Az életnek, oly mélyebb szava ez, látom, (származik ősi időből) |
| Hogy bámulom, mint a fellegeket, mint a felhős eget, hol |
| Változik fény és árny, – véletlen kergeti úgy látszik, |
|
| Ámde fölötte egy mélyebb törvény sugallata sejlik, |
| Amelyet érzek én s tisztelnem rendel az ösztön. |
|
|
Óda*
|
Aischylos: „Jobb lett volna meg sem születni.”
| Oh szomorúság! A végtelen térben |
| S végtelen időn megálló egyetlen támasz, |
| Az óriás óceánon lengő kis ladik, |
| Otthonom, hol jól érzém magam, |
|
| Köd, amely körülvett s nem hagyott |
| Látnom soha kis körömön túl |
| Sokszorosan színes párázat, |
|
| Párna, amelyen nyughatott |
| A sziv, ha helyét nem lelé |
| E világi térben: Fantáziám te! |
| Könnyeimtől boldogan terhes, |
|
| Szomorúság, ó szomorúság, kiáltok utánad |
| Tűnő szép bánat: borodtól mámoros |
| Szemem már józanodni kezd. |
|
| S úgy állok itt látván ridegen magam |
| Az óriási lét kietlen vidékén |
| Tengődni, mint istentelen füszálat, |
|
| S düh fog el és kegyetlen öröm |
| Úgy számolni már ennen életemmel, |
| Mint a mészáros méri a húst: |
|
| Mérni kis örömöt és latolni bánatot, |
| S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott, |
| S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd, |
| S tudni józanúl, mit ér az életem… |
|
| Oh szomorúság, mi voltál, most tudom. |
|
| S a világnak örök óceánja! |
| Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem! |
| Nem félek többé átadni magam, – |
| Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra, |
| Amerre hajtja majd dúrva Véletlened. |
|
|
Zsoltár*
| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S kitárom Előtted karjaim… |
|
| S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram! |
| Néma lettem én – s a szívem nem talál! |
|
| Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak! |
| Ha majd megkérded tőlem: „miért fiam – s hogyan?”… |
|
| S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé… |
| És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl |
| Majd ismét előcsalja régi könnyeim… |
| Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él: |
| A forró vágy, – szeretni Téged Alkotóm, |
| Fényednek varázsától ujra éled: |
|
| Akkor majd lelkemet örökös derűd |
| Fiatal tavaszában fürdetem |
| És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem |
| Hogy nem talált sehol e földön és egen… |
|
|
Régi dallam*
| Borág s borostyán közt, hol a fürtös kis, |
| Nyájas arcocska megjelenik reggel |
| S álomittassan nézeget szét: |
| Küldd el Venus arra galambjaid. |
|
| S csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők |
| Súgják meg titkom, hogy szeretem szívét |
| S hogy kis levélkét kap ma tőlem |
| S elviszem őt mihamar atyjától. |
|
|
Naenia*
|
(Egy jóbarát emlékére.)
| S ma porhanyó sírjában porladoz… |
| Ó, ó, hogy élveznéd az ősz |
| Pirosló színeit s újborát! |
| S az enyészet karjába dőlsz! |
| Még itt díszlik ablakod alatt |
| A százados dió s az őszi kökörcsin |
| Egyre megújul… De te nem, |
| Csak te nem újulsz meg sohasem. |
|
| Hogy itt voltál és éltél, hirdetem! |
| De vaj’ meddig vagyok még hiradó! |
| Hisz időm nékem is letelik, |
| És minden napom a sír felé |
| Oly biztos lépéssel közelít, |
| Mintahogy a meleg földanya |
| Felölti lassan a ködruhát. |
|
| Könnyelmű te! Nem olyan az ének, |
| Mióta nedves házikódba bújtál: |
| Nyers énekeket teli szívvel fújtál |
| És nem volt benned semmi félelem. |
| „Nagyot ugrani! – Az élet árja |
| Habjai tornyosulván, elragad.” |
| Szóltál és nagyot kortyantott nyakad |
| S megdőlt, szőke fejed, mint az anyaölben, |
| Oly lágyan simogatták láthatatlan kezek. |
|
| Én szerettelek! Hidd el: hisz e földi térből |
| Pajtás, megyek én is már kifele! |
| S hiába, szívem hogy rád emel |
| Színes pohárban opál-bort! |
| Az őszi erdőség kopár, zord |
| Nyögése elhallik errefele! |
| S a szív sunyít, – megáll és füleli |
| Jelt ad-e, menni már valami? |
|
| Én szerettelek, mert az őszi csendben |
| Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös |
| Szerelem istene s az Értelmes Mámoré! |
| Mintha várnád e föld zsenge s tudatlan szüzeit, hogy bánkódva, |
| Amiért hagytak egyedül epekedni s hosszú sorokban, |
| Gyönyörű hajkoronájukat megbontván – jőjjenek |
| S őszi koszorújokat meghajtván Jóságod előtt |
| Esengve borúljanak le Nagy Lelked elébe! |
|
| S vártál… S úgy nyúltál aztán poharadhoz, |
| Oly sunyi mosollyal, mint kinek titka van!… |
| S örökre várni kész, hogy álma teljesűl-e? |
|
|
Upaniszada*
| Éjszaki szél! Repülj az éjben, |
|
| Hej, te hold, te rejtelmes, |
| Ki a rejtelmes élet felett úszol, |
| A mélység felett s a kérdések chaoszán ellejtesz!… |
| Hej, te hold, te sejtelmes, – tudod-e, |
|
| S tudod-e, hogy úszol, mint a hajók és ringatod magad! |
| S hogy itt mélyen alant a messzeségben, mosolyod őrjít |
| S hogy talán sugárzó uszályod e mély csend a szívem fenekén! |
|
| A néked járó tisztelet: az álom mélyűlt tisztasága |
| S a hódolat: a néma szív káprázata! |
| Szeretünk, mert te megcsalsz minket |
| S szépséggel megétetsz, mint az édesanyánk! |
|
| Szólítlak holdszelet, te álomjáró! Álmok kék királya te! |
| Míly szerelemmel áhítunk téged, ó elérhetetlen, – |
| Mi szegények, elbűvöltek, a halál gyermekei! |
| Úszol … pompázol s felhőkkel cicázol |
| S hogy idelenn a poklok katlanja ég |
| S hánytorogva ordít a zűrzavar, |
| Ki hinné külvilági lény, ki látja fénymezőid? |
|
| Ó holtak lámpája, szellemek napja! |
|
| S a csalogány is bódultan repül feléd |
| És énekel neked, – fényedben fürdik |
|
| Hold-özön, ó mélabús derű! |
| Miért, ó miért halok meg oly hamar |
| S ó mért nem nézhetlek örökké! |
|
|
Az elmúlás kórusa*
| Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! – |
| Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet |
| Ha a bölcs természet bevégzi müvét |
| S a halál sugárzó koronájával tetézi |
|
| Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak! |
| Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj! |
| Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan |
| A mértékletesség diktálta földi lépteid! – |
| Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj! |
| S ó ne hidd, hogy áldásom |
| Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá! |
|
| Áldásom vidd majd magaddal: alvó |
| Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang: |
|
| Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod… |
| S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban: |
|
| Mert végső perced múlik el s nem életed! |
| A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny, |
| Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye |
| Mit lágy ölén kinál a végtelen. |
|
|
| Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!… |
| Ó örök Mozgás te… amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén… Átok!! |
| Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét |
| S beteljesülve látván, nem törődik |
| A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti. |
|
| A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, – |
| S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, – |
| Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal –: |
| Halál! – Te vagy a mi atyánk… |
|
| Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int! |
| Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő e szomorú lány szemében |
| Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot: |
| Az örök jegyesség koszorúját hozza. |
|
| …Elmúlás!… bús szépség és szomorú öröm te! – E sötét szemek |
| Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!… |
| – Ó vigasztalásom! – s hogy erre egyszer én még ráébredek… |
|
| Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana |
| Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó: |
| Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely |
| A múlás örök dicsőségét hirdeti! |
|
| Ó Kettős Arc! – ki a fellegek fölött |
| Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ |
| Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait! |
| …Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen… |
| …Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz… |
| Ó kettős szépség: élet és halál: – egy testben férfi-nő, – egymással várandósok, |
| Egymás szülői és felfalói… Kettős Átok!… Segíts, hogy megnevezzelek |
| S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért. |
|
|
|
Lelkek kórusa*
| A szív megállt… S hogy mi a kósza szélben |
| Merre tartunk? – hogy mondjam el neked? |
| Ám tudj meg annyit: szótalan haladnak |
| A lelkek seregei, – hangtalan pataknak, |
| Örök pataknak vándorlásaként. |
|
| Volt látomástok arról ami fekete? |
| S megérted-e, mi lassan tovafolyó árnyék? |
| S hogy ezzé leszel, hinni mered-e? |
| S hogy hosszú út, csillagtalan mi reád vár még… |
|
| Vonúlni éjen át, vonúlni szüntelen… |
| Tátong az űr eléd s az óra már közel… |
| S ó mégse sírj, – kitárt két karja fénylik: |
| Anyád az ott, ki végre átölel… |
|
| Mert maga ő az örök éjjel mélye… |
| Mert maga ő az örök feketeség… |
|
| S a ringató, a nyugató, örök sötét. |
|
|
Magyar könyörgés*
| Ó mért nem küldöd sugárodat, |
| Ó mért nem küldöd sugárodat, |
|
| Ó mért nem küldöttél látnokot, |
| Húnyt szemmel ki vezetni szokott, |
|
| Mit mutassunk? nyitott sebeket, |
| Sáros, szeges, nyűves sziveket, |
| – Megalázottat ki szeret. |
|
| Emeld fel mégegyszer a főnket, |
| Gyűjtsd össze megtört kis erőnket, |
| Könyörögeni hogy tudjunk előtted. |
|
|
A mélyen alvó*
| Alszol, mialatt az éjszaka |
| Ködköntösét vagdossa szablyával… |
| S felhőbe lövi nyilát a Garázda Vadász is, |
| Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. |
| Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ |
| S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, |
| Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. |
|
| Már pirkad nemsokára s minden pendűlve éledni akar, |
| Minek rövid élte szakadna, mihelyt a sürű holdi korong |
| Halványan borul el s lehanyatlik a hajnali bolton… |
| Minden zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, |
| Gurúlva nevet s mégegyszer fellobog élete. |
|
| De te alszol… s homlokodat köríti gyengülő csillogás. |
| Egy titokzatos élet körülölel ragyogással s bágyadó, |
| Lankadó szivedbe édes, permeteg álmait öntözi… |
| S mint a mézé: úgy vonja le súlya magával szegény, lelankadó fejedet. |
|
| Mosolyogsz, mialatt az éjszaka tombol s a bomlott holdi gyürűzet |
| Sose látott káprázatot ontva, kerengve küzd még maradásért. |
| S te feladod a küzdelmet, álmodó? S a rejtélyes, éji időszak |
| Zenithjén engeded-e, hogy az álom mágnese lehúzzon a nemlét |
| Egyre mélyülő rétegeibe – s a rajzos, álombeli képek |
| Rajbafutó, csalékony alakzataival? |
|
| Szegény! Gyengéden kell téged ölelni, mint a halottat, |
| Ki átengedi szivét titkos örök-élte tünékeny látomásainak… |
| Ugyanígy téged is: megóva fénykoszorúdat vajszinű homlokodnak övén |
| Dédelget tekintetem alvó! – S szívem a fájdalom legmélyebb ködébe merít el |
| S mintha elvesztene: úgy zokog máris kincse után s felméri, ami neki voltál |
| S úgy vezetne kezen, remegő szeretettel: vendégeként vissza magához, |
| Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket. |
|
|
Üres templom*
| Ott, ahol szög alatt fut be a sugár, – |
| S búg, búg, – búg és brummog, bicsaklik, nyekereg |
|
| Ott, ahol a Krisztus arca sáppad |
| És sáppadtsága felissza a meleg fényt s a vért… |
| A szikrázó por kisded világain lépked a Megváltó elé |
| Fenn a magasban, mint parány csillagokon egy leányalak. |
|
| Haja, mint a sárga kötél, |
| Nyitott ajkain megáll a lehellet |
| S köpenyét csaknem belepi a hószínű köd. |
|
| Fehér az arca, mint az Övé és magasztos |
| És sáppadt, mint az Övé, – királyi vértelenség |
| Áll ajkain őrt! S a titokra ügyel, mely ide hozta Eléje. |
|
| Ő-e az isteni mátka?… vagy ő-e az a Másik? |
| A másik Egyetlen, aki méltó, hogy kilépjen e zajból, fel a csendbe? |
| S meglátom-e végre ha figyelek, általuk sarkait e világnak, amelyeken forog? |
| A szívem rejtett élete vagy-e tán, odafenn, akit kivonszolt az Óriás Mágnes |
| A kőcsipkék erdein át, amelyek merevek és hallgatagok, mint a téli |
|
| Ujjait előrenyújtja s máris eloszlik. |
| Barna gomoly a derűt viaskodva veri onnan, |
| Hol alig-alig csillan még valami aranyja… |
| Tán fülbevalója volt, ami mozdúlt?… s lassú lépteitől? |
|
|
A többi mellett egy álló-csillagocska*
|
E-nek!
| Megszólitalak a kövér Szaturnusz mellett kis álló-csillagocska. |
| A kutya sem ösmer, feléd se vonit, – csak én láttalak meg egy hüvös éjszakán, |
| Mikor amannak csillagzó, veszett dühe éppen elpihent. |
|
| Álló-csillagocska nem forogsz… a fényed is kékes. |
| Fekete tüzet szórsz: szent haragot a mennynek sötétkék boltozatán… |
| Nem látnak, – de hogy vagy: én tudom! – s mondd, beéred-e velem? |
| Mosolyogsz s igent intesz parányi tüzeddel. |
|
| Lásd: vannak még pásztorok, akik jobban ismerik az eget, |
| Mint sok tudósa… Hátha ily magános valahol akad még, |
| Ki felgyujtván éji tüzét s a fanyar és kanyargó füstszalag |
| Mennyfelé törtető utjait követve szemével, – utóbb lepihen?… |
| Heverész… s majd álmodik éjjel a napfényes égi sikokról, |
| Hol a madarak élik aranyos világukat: mulatozva halálig |
| Légben, fényben s a messzi tengereken… |
|
| Téged néz: annélkül, hogy tudná s az északi földek |
| Dércsipte, sárgás hajnalai is majd ott libegnek előtte… |
| S lásd, – énekelni szeretne… feledvén henye testét, |
| Nyujtózva rongy testtel a végtelen semmi felé. |
|
| S a többi a bolton, – erre az is mind tán még oda sereglene köréd… |
| S felriadva nem egy, még forditaná oda rátarti fejét! – |
| De te hallgatsz… s ki az elmulást ugy szereted, – |
| Hol régen és mélyen rejtezel, még jobban elmerülsz. |
| Bevonván fekete tüzeid, – lassan fordulsz el e vidékről. |
|
|
Anya és fiú*
|
– Szeretnék elkallódni az emberek között… Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könnyű szívvel: beletörődve eltünnék magam elől… Nehéz nekem ez a kiváltság…
– Mit hallok? – Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
– Még most sem tudsz elbocsátani? – Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
– Nekem? – Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok…
– Ó te… ki a sír mélyén még most sem nyughatol…
S aggódó szemeid engem keresnek, kisérik lépteim s feljajdúlsz
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen
Terhem elejteném…
Mélyen rejtező! – Anyám vagy-e, hogy kergetsz?…
– Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam… Senki sem segített nekem… Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától… Egy barátod volt, – nevetett, – nem emlékszel reá? S egy másik szempárra, mely gyanusított, – hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke… Hagyhatod ezt fiam? – ki lelkem örököse vagy?
– Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult – s ki rossz volt: elfeledte, – vagy nem messze tőled: porlad már szegény a föld alatt… Most szólj! – még van annyi erőm, – megrázzam a sírját?
– Nem azt… de lobogj! Bonts lelket… Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még… Nincs ez befejezve, – hova gondolsz? – Gyűjts lelket fiam… S ha halálos fáradsággal is: addig gyűjts, tömöríts lassan, – míg megfülled belül a sűrűség, füstöt vet s már-már világít… S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában…
– Szegény!
– Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
|
A Genezis új könyve*
|
Szilágyi Gézának!
|
l. Vala az Ür, mely vagyon e világon bévül. Tudniillik, a semmiséget ne másutt keresd, hanem itt. S mint rabok a ketrecből, innen ki nem szabadultok.
2. És semminek nem vala tartóssága. Azazhogy csakis az egésznek vala fene tartóssága, egyéb benne minden növekedék és elfogya nagy hirtelenséggel. Vedd úgy, valamint a mohó tüzet, mely ég és elalszik, ég és elalszik és ennek nincs vége. Se célja, se tartóssága semminek nem vala.
3. Hanem mint a bolond-kerék pörög vala minden, mikor a Teremtő elfáradott volna. És szólt: Imhol a vizek eloszlának. Nincs köd.
4. Szétvált a víz a tűztől s most már a tűz megbujva ég. Van, ami eloltja s van, ami éleszti. S a fehér a feketétől is elvált, mondom. – S a bolond pörgés is lassan megcsendesedék.
*
5. És támada gonosz szél, mely felborzolta a vizeket.
6. És szólott a vízcsepp: Imé a csoda, édes lettem a naptól.
7. Van egy kis tartósságom és mért hogy nem örülnék néki s fordítanám hasznomra?
8. Te, ki mindenha láttál fehéret és feketét, – mi öröm az néked már? De én, aki kisded vagyok s mely igen kicsiny a tartósságom is, – imé megkóstoltam valamit. Így fohászkodék s igen örül vala.
9. Bennem az ég kékje tükröződik s egy mécses lobog éjjel is bennem, amely melenget.
10. És látá a vízcsepp, hogy ez jó volna.
11. És különvált vala a tengertől testvéreivel. És kihasználá kisded tartósságát. És a Teremtő mosolyog vala. És elfordula.
*
12. És kihasítának egy darabot abból, aminek vége nincs. És vala ez az első határ.
13. És szólának: örüljünk addig is! Köd előttünk, köd utánunk.
14. Kisded hasznunk adódott, mért nem élhetnénk vele?
15. És szóltanak mintegy karban: Örvendezzünk, halléluja!
16. Mert mi öröm van a pörge futásban, mely vég nélkül való? Mi futunk a futóval, de van egy kis tartósságunk is.
17. Mert fölmegyünk és lemegyünk kicsinyég: valamint a nap. És nevezék azt örömnek.
18. És szóltanak: Ha már kelletik futnod a futóval, – kell lenned néked is mindamellett cél nélkül valónak, az ő törvénye szerint. Vagyis a nemzetségnek futása legyen, mint a futóé: cél és vég nélkül való.
19. És elvégzed dolgodat e földön, de küldöd a te fiadat a messzeségben, amelynek vége nincs, a céltalannak az ő szabálya szerint. De te maradj itt és akaszkodjál.
20. Igyen rendezkedének és szaporodának és az még nagyobb öröm vala.
21. És aki éhen marada, körülnéz vala és amire igen vágyott volna, elnyelé. És nevezék ezt a dolgot szeretetnek. Ez is ama kisded tartósságnak a dolga.
22. És elnyelék a testvért s a jajt meg nem hallják vala füleikkel.
*
23. És szólott egy hang: Kik vagytok?
24. És ők felelének: Lehetséges vala élnünk.
25. És felele egyikök is, mindök helyett: Azelőtt is volt vad szél és valának cseppek is, – de azok mind nem én voltam. Hasonlókép most is vannak előttem és utánam, de azok sem én vagyok. De akkor támada szél – és imhol a te szolgád. Hát nem csoda ez?
26. És szólott a hang: Én vagyok a halál angyala.
27. Láttátok a fehéret s feketét, – de ennek vége leszen egyszer.
28. Vagy nem a testvéreiteket is elnyelétek? Hol vannak a ti testvéreitek?
29. De ők felelék: A testvéreink valának valamint a fény – és eltüntek.
30. És felele egyikök is mindök helyett: Nem is vagyok biztos benne, hogy valának ezen testvéreink.
31. És szólt a halál angyala: Én mondom nektek, valóban: a halottak sohse éltek! És az így van rendjén. Mivelhogy én teremtettelek benneteket.
32. Mivelhogy örömöt akartatok, de ez csak úgy lehet, ha vége is vagyon. De igazi vége.
33. Mert mi dolog az? Vagy tudnátok vajjon örülni ugyanannak vég nélkül?
34. Mi öröm annak látnia, aki mindig lát? S az éhség is, mondom, a kisded tartósságnak dolga.
35. Vagy inkább akartok-e lenni, mint annakelőtte magatok is végtelenek? És kiálta: akkor vakok legyetek megint!
36. És kiálta: Nincs völgy és nincs hegy és nincs a változások gyönyörűsége.
37. De ők könyörgének: Nem, nem, te csak hagyjál minket így!
38. Látók akarunk lenni s evégből alázatosak. És ahol vége leszen, ott legyen a vége s ha nem is több az öröm, mint egy géra.
39. Amire a halál angyala elmene szemeik elől.
40. És nevezék őt fájdalomnak. És összesúgának: védekezzünk testvéreim ő ellene.
*
41. És elkezdének csatázni Ő ellene, ki mindenben jelen vagyon.
42. És vala a harc: Valamint a hangya neki menne az erdőnek. És kiáltának: Sok itt az ellenség, mégse találjuk mi meg az igazit.
43. És egyikök kiálta: hogy-hogy? – Az én húsom is talán ellenségem nékem? És dühében megmetéli vala testét.
44. Sokan ismét csüggedének, mondván: Oly egyszerű vala minden azelőtt. Mi végre e sokféleség, mely kibomla az egyszerűből?
45. És ismét mások kiáltának: csatázzunk hajrá! A többiek a mi ellenségeink. Úgyis sokan vagyunk e földön.
46. Mivelhogy enni kell nekünk úgyis. És ez a kisded tartósság miatt van.
47. És vala nagy zürzavar: kardok csattogása s jajszó. S ők csatáztak mintegy sajátmagokkal.
48. Kiálta pedig az egyik: Talán-talán szünjünk meg mi is? Akkor vége a mi csatázásunknak. Hol van ő akkor, ha e világ kipusztul?
49. És mikor egy sem vala köztük, ki erősebb volna a másiknál, megállnak vala és elkezdének igen reszketni. És búsúl vala egyikök nagy fenszóval:
50. Én harcolok mintegy sajátmagammal. Mert a vér is nem hamar elfeledi, hogy ő ki és mi? S az én gyermekem megcsókolándja az én ellenfelemnek gyermekét.
51. S ha az én gyermekem gyenge lészen? Ő én leszek akkor, s nála leszek már szívem által is, mely sajnálandja őt.
52. Mint látszik tehát: bohó tünemény vagyok én s itt minden össze-vissza foly. Én csatázok Ő ellene, – holott bennem vagyon Ő. – Kivel csatázzak tehát?
53. S nagy csend vala akkor. És szólának mások is a csendben: Jaj nekünk.
54. Mi végre a mi tartósságunk, ha ily könnyen elveszünk?
55. Neveted a gyengét, mikor te vagy minden a változandóság által: a gyenge és az erős.
56. Mivelhogy a végtelenség megcsalta elmédet s te saját magadat metéled, gyarló! S mi csapdába esénk: ha egyszer Ő teremte minket és általa is veszünk.
57. És ismét mások tanácsolák: Gyertek, bújjunk mi össze Ő ellene.
58. És alakítának csoportokat és összebúvának. S minden reszket vala.
*
59. És szólott a halál angyala: Mi végre reszkettek ti úgy? Avagy nem magatok akartátok-é a kisded hasznot? Mondván: ahol vége leszen, ott legyen is a vége s ha nem több is az öröm, mint amit egy géra ér.
60. És ők felelének mégis: Jaj, jaj nekünk.
61. Hasítottunk a végtelenből végest.
62. Teremtettünk valót abban, ami nincs. S lehetőt abban mindazonáltal, ami lehetetlen. A cél pedig olyan vala előttünk, mint a nap. S kiáltozánk: halleluh, halleluja!
63. De kiáltozásunk siralommá lőn. A tartósság és mozgandóság együtt olyan, mint a szekér, amely elé a föld embere egyszerre fog lovat és szamárt. Holott ez állatok külömb-külömb valók. Az egyik húz, a másik tart.
64. Megcsalt minket ez a mi tartósságunk s meg a mozgandóság. Épúgy minden harc te ellened is csak hiábavalóság. – De mit csinálunk mi akkor, harc nélkül?
*
65. És szólott a halál angyala: Lágy vagyok, ne féljetek tőlem.
66. Ti harcolni fogtok a tartósságért, vagyis: futni fogjátok a kisded tartósság futását a nagy futáson bévül, melynek célja nincs! Mivelhogy megindultatok már.
67. S minden, ami megindult vala, futni fog tovább. S kedvelni fogja ezen futását.
68. És felmentek és lementek ti és nemzedékeitek, mint a nap, az örökkévalóságig, halléluja.
69. Ne féljetek és ne reszkessetek, mert örökkévalók vagytok úgyis, kisded futásotok újulásában, amelynek célja nincs.
70. Hisz ezt akarjátok, ne feledjétek, mivelhogy csakis ez a lehető itt.
71. S adatott célotok is kicsiny futásotokban. Mert ha megtagadtok is: én vagyok itt a cél s minden pillanatotoknak az íze.
72. Ti pedig keresitek majdan a kis futásnak másik értelmét a nagy futáson bévül.
73. Valamint a pályafutó, ki örvend a zöld füvön s futja a célt s feledi, hogy ezenközben lemegy a nap.
74. S vélem fogtok viaskodni oktalanok. Ellenem fogtok lázadozni, – ez a rendelés! holott én vagyok a Pusztító és Létrehozó ugyanegy személyben, – miáltal pusztítok, azáltal vagyok, – holott nélkülem nem volna egy ófor tartósságotok.
75. S kiáltjátok majd: nem te vagy a cél, megtagadunk. Mikor más cél nem is lehető itt.
76. Keress ott mást, hol nincs más, mint homok.
77. Mint a futó vagytok, ki örül a zöld füvön s nem látja a célt, amely felé halad. Holott topog mégis türelmetlenségében, hogy elérje.
78. Mi örömötök vagyon nélkülem s mi célotok? – feleljetek. De ők hallgatának.
79. Hol nincs cél, van-e futó, ki örülne a futásnak?
80. S hol nincs zár, mi végre ott a kulcs?
81. Én vagyok a cél és minden tartósságotok.
*
82. És szólott ismét a halál angyala: Elomlik a virág, aki voltál s nem lesz soha többé ugyanaz, aki volt.
83. De mint a futó a völgyben, ki álomra hajtja fejét, olyanok lesztek karjaimban.
84. Mi végre reszkettek? Mért nem mondjátok inkább magatoknak: imé, nagy hasznom vala.
85. Láttam jó darab eget és örvendtem neki, minek a Teremtő nem örvend szegény, mivelhogy véghetetlen ő és nincsen öröme.
86. Nem ő maga voltatok-e hajdan? emlékezzetek! de ti tartósságot akartatok.
87. És adatott néktek kivánságotok szerint. Mert ha nem is örül Ő és nem is bánkódik: benne vagyon az eredet, jól emlékezzetek erre.
88. S ha néktek adatott sziv: tán amiből vagytok, vajjon az merőben tompa-e? Csak ezt ne gondoljátok! S nem ugyanaz-e a könnyek forrása is, aki a tompaságé?
89. Kérnélek, ne feledjétek: Ti szóltatok egykor: édesek vagyunk a naptól. S adatott néktek az öröm itala. – S vajjon mely forrásból? Amelynek nincs vize?
90. Nyertetek örömöt ama fene-tartósság helyén, amelyben semmi öröm, annyi sem, mint amit egy géra ér.
91. S hiába fenekedtek: talán-tán Ő sokféle virágot akar s összekeveri magotokat az örökkévalóságig! haléluja! – Ne sírjatok tehát.
92. De ők mindazonáltal sírának. – Hogy tennők azt, hogy lennénk mi magunk is tartósabbak? – hangzott a jaj.
*
93. E lázadásra pedig haragot ölte arca s beszéle tovább imigyen:
94. Nem igy alkuvánk! – Avagy több néktek a száz, mint az egy, ha egyszer a végén vagytok? Hogy számoltok el a végén, ha nincs szavatok többé?
95. De ha összeadnád is e világ napjait, mi jönne ki abból? S minden mozdulást itt? Csak a semmi. S mihelyt örökké akarnál élni: kijönne ugyanaz! Én pedig durva leszek ahhoz, ki megtagad engem s épít magának mintegy az egekig.
96. De szelid vagyok, ha röpke léted nézed mosollyal és szólasz:
97. Az öröm, mint a nyerítés vala, – de a bánat bizony kemény.
98. Csak a bánat vala oly igazság, mely vala szilárd. Éreztem azt.
99. Veszem most már életemet tehát, valamint látszatot. – Dőre voltam és esendő, amig hittem magamat egészen szilárdnak.
100. Mivelhogy magam elé célt tettem az égmezőre s amelynek tartása nincs: a végtelenbe szúrtam nyilamat.
101. Mintegy: ki szöget ver belé, minek tartása nincs. S ki ily oktalant mívelt, várhat-e az okosabbat később? S várhat-e attól, ki az okosságot neveti?
102. S ki körülfutja azt, ami a messzeségbe megy, mit várhat az olyan?
103. Megcsalának tehát, igaz. De mégis, mondom, megcsalatásom is csak hasznom vala.
*
104. S e szóra megeredének az ég tüzei s ő szóla valamit harsonaszóban:
105. Négyféle halál van, ímé hallgassátok.
106. A negyedik halál a legmélyebb halál. Vegyétek az ólom nehezét: olyan az.
107. Vegyétek a semmiséget, mely vagyon e világon bévül, olyan az.
108. S amiben csak pirinyó élet van is: dobálja azt magától s rohan felém. S nevezi ezen dobálását örömnek.
109. S mind mélyebbre süpped ezenközben a negyedik halálig.
110. De ott megáll, mert a Teremtő szólítja őt: És ő csendbe burkolózik ott.
*
111. Van olyan, kit viszek magammal egészen odáig.
112. S van olyan, ki a második halálban megáll.
113. (Hol a középpont vagyon: amelyben a fehér metszi a feketét.)
114. S itt elfogja őt a kétség s mikor azt mondaná: nem lenni! – azt fogja kiáltani: élni!
115. És feledvén megcsalatását, egykori életét egészen, rohanvást megfordul vissza a nap alá. És újra feltör onnan s megint csak felém fut. – Ezt vegyétek mindnyájan észbe és válasszatok tehát.
116. Imigyen szólt a halál angyala. De a cseppek elhallgatának.
117. És nemsokára lőn egy nagy világ.
*
118. Ezekutána pedig levének emberek is, kik mindezt feledék.
119. És vala megint jajszó, de mennyi! – Olyik igy kiálta:
120. Mért eszed a gödölyét anyja tejében? S egy hang felele neki azonnal: Köd előttem, köd utánam.
121. Úgyis eltűnünk nyomtalan s ki veszi számba a falevelek életét?
122. S egy másik: Hah, okosságot papolsz? Mi okosság vagyon abban, ami hiában való? – az egészben?
123. S mások: Baj van mivélünk atyámfiai. Valami csalás van itt az eredetben.
124. Mivelhogy mi futjuk a körnek futását akörül, ami messzire megyen. S nem tudjuk hová?
125. S itt szívünkben vagyon az Ür. De a gyermekeink célokat mutatnak ujra.
126. S nékünk nincs erőnk azoknak igaz tanításokra.
*
127. S e szavakra ismét nagy csend kerekedék.
128. S szólának mások is, mintegy vidáman: Bármit mívelünk, valami hibája kiderül.
129. Mert kétféle dolog kalimpál mibennünk külömb-külömb s melyik kohó olvasztja eggyé.
130. Bármelyik oldaladra fordulsz: csak rosszul feküszöl testvérem.
131. Akár a kigyó, amelyre ráléptek s tekergőzik a láb alatt, olyan vagy. – Mindent tudok. – De ha kiáltok, – mégis: felét sem kiáltom a jajnak. Kinek van akkora szája?
132. S mig anyád küzdeni küld: teremts fiam nagyot!
133. Lelked legörnyed a semmiség sulyától időnek előtte.
*
134. Se élni, se meghalni nem tudunk. – S holott a nap süt mireánk: mi botorkázunk a fényben.
135. S ki örülhetne a fénynek, a ködöt keresi. Mivelhogy napjait megzabálta a félelem.
136. S mint a fedél, amely nem illik a belvilághoz s le-lefordul a fazékról, – olyanok a mi gondolataink.
137. S a cselekedeteink nem különben, csak nem fedik be soha, amit akarunk.
138. Felemás ez a mű: fazék és fedő, – nem illenek ezek össze! S ép ezáltal lettünk. Hát nem átkozottak vagyunk mindörökké?
*
139. Lám, úgy-e, a gabona magvai megszámoltatnak – de még hogy! S a mi életünkkel viszont pazarol a Zsugori!
140. És súgja ten lelked által: szedd meg magad te is s meglátod! – S mi a vége? Sírhatol teli zsákjaidon te magad.
141. Mit szeressek végül, ha olyan Ő, mint a rossz kőműves s dobálta belém a sarat: indulatjaimat? S mire megyek vélök magamra maradván? – Ki álmomban megöl, úgy látszik, az a jótevőm. A gyilkosom egyetlen jótevőm lett: odáig jutottunk.
142. Továbbá: az ostobának adatik elégtétel. S most kergessem-e őt is s valamennyit elégtételével a hátán?
143. S amit szántunk örökkévalónak szívünk végtelen vágya miatt: az ránk nevet.
144. S a szívünket neveti viszont a húsunk, mely, mint látszik, a fő dolog itt. Ezért a visszásság s a mohó karattyolás.
145. S amibe kezdek, az átfordul. – Ki játszadozni kezdett, – vére hullására ocsudik. Kérdezd a szeretőket.
146. A kéjnek világa mélyeláthatatlan szakadék. Örülj, ha megkapaszkodtál valahol. De mi légyen a forrósággal, amellyel még hívod is a gyermekeket oda, ahol sírásban telnek napjaid? – Hazug, hazug itt minden! – hazugságra épülének a hidak s paloták itt, bizony mondom, helyes e beszéd.
*
147. És ismét mások kiáltának hangos szóval, mellüket vervén: Mi gyilkosok vagyunk.
148. A megtört szemet imé jobb szeretjük, rohanván minden után, ami élő!
149. Mivelhogy becsesebb nekünk a megtört tükör, mint a hibátlan.
150. És akinek csak a mája kell, megöli az egész állatot.
151. És akinek csak a körme kell, megöli az egész embert.
152. De a teremtő is, – kövérre hizlal, lássátok, azután pedig levág. A Pazarló!
153. És farkasokat nevel szerető gonddal körülötted az erdőn.
154. (Ilyen az, ami eredetében hazug s aztán kibomlott mérges virággá! Mik ezen paloták!)
155. Szebb neki a megtört szem, ó jaj, mint az ép. S a lélek nem kell neki.
*
156. De mások kiáltának: Eh mit! Gyötörjem én magamat?
157. Hisz bárhogy teszek is – jó és rossz az egyaránt. Ne zavarjál vadászásomban. És valának dacosak.
158. És halászának és vadászának sötét képpel igen kegyetlenül.
159. És legázolák a gyengét s az özvegyet sanyargaták.
160. És támada belőlük hatalmas nép. Aki pedig közülök első vala: nagy király lett abból. S felhága mintegy az égig.
161. De támadának próféták is s a sanyargók figyelnek vala reájok nagy figyelemmel.
162. És ismét más próféták szólottak a néppel s lőn erre zendülés. A szivek feltámadának.
163. S a rohanó áradat ismét elseperte a bölcseket.
164. De a bölcsek félre állának önként s nem lőn próféta egyikükből sem soha.
165. Ők nem szabának törvényt. De mintegy szomoru arccal figyelének.
166. És szólának: Büszke emberiség! Hol vannak vajjon kincseitek?
167. Kérnélek, mondjátok meg, hol a multotok s a jövőtök is hol vagyon, melyik zsebetekben? Vagy rosszul látok talán, – hogy nem látok mást, mint egyetlen napot?
168. Avagy egy nap – mindenetek talán? S köd előttetek, köd utánatok? Ti szegények!
169. Szólának s a halál angyalának arcát figyelék. Ki áll vala ezalatt kardjával az áradat mentén féloldalt.
|
|
Az eltávozott*
| Hol sose voltál eleddig: az Arany Partok mentén |
| Most vidáman tanyázol… Ha pedig jő az alkonyat is, a mohón gomolygó: te nyergedben gyorsan felállasz |
| S merőn nézel napnyugat felé. – – |
| Tán az álombéli lángoknak ama vidékét figyeled, hol a nap |
| Sötét tűzkarikákat hajigál odafenn s hol gyorsan kavarogva |
| Füstöt vet a fény a mélybarna földeken. |
|
| Igy élsz ott te szegény… Lőporos táskádból ebédelsz, (ha van mit) s a hatalmas csendben |
| Ropogva mozdúlnak iszonyu állkapcsaid. – – |
| Szomorú nem vagy. – Ott állasz lóháton |
| S Eszterke felől tünődöl. |
|
|
Kutyák*
| Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve |
| Vonúltál el ablakom alatt, – állati rém magad is! – most végre elcsitulsz. |
| Nem nézem vándorlásodat s tudom. |
| Lassan haladsz el arrafelé, hol egy kétesen szürke világ |
| Fekete ködeiből lép majd elő a nap. |
|
| De addig is… te nem állsz meg: a horizonton lassan áthaladsz… |
| A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak. |
|
| Még egy napot élnem ó minek? |
| Ó mért kell élednem újra, mért kell, hogy a sárga derengés |
| Egyre libegőbb tüzére mégegyszer rámeredjek, mint a tébolyúlt? |
| Mért, hogy ki kell majd nyitnom fáradt szemeim, |
| Gondoktól tüzes szemeim s mint a tájékozatlan gyermek |
| Utánad bámulnom újra vonító alak? |
|
| Még egy napsütés? megúnt napsütés! S átkozott vigasság annak, |
| Ki rámbízott, – ó lélek! Rosszúl sáfárkodik az, érzem, |
| Ki rámbízott. Itt láncra lánc csörög… hiába lobogó tűz, |
| Önmagának égő lámpa már az ember… S ahogy a kutyák megugatják a felszálló madarat |
| S az nevetve tűnik el… úgy bámulunk már utánad életünk! |
|
| A kutyák… igen! kik megtépnék gazdájukat előbb… |
| Ismered őket is? – s utóbb farkcsóválva sunyítanak: |
| Olyanok már az örömök. Meghökkennek előbb s habozva lépnek át |
| Csodálkozásomon. – Barátomnak, kit szerettem, vége van. |
| Minek élnem? – S én, ki dudorászva egykor |
| Lassan léptem be szobám ajtaján hány hajnalon!… |
| (– Ó mennyi bölcsességet összehordtunk!…) |
| S utóbb nevetve néztem eléd ablakomon túl acsarkodó nap! – |
|
| Ismerem, oly jól ismerem már íveiteket vadászó kutyák! |
| Vonításaitok’ is ismerem s nem félek azoktól. – Mint a vonuló tűz, |
| Mely egyes tájakon nyomtalan áthalad: – |
|
|
Régi rímek*
| Gondolsz-e reám is? – Beteg |
| Tanítja tudnia boldog alázatot. |
|
| A szenvedések pokla vár rám: |
| Elmúlasz életem: s kiállom. |
| Nem jössz majd segíteni a vég előtt |
| Ó messzi ifjúság! – A sír felém nevet |
| S születni többé nem lehet. |
|
|
A fegyenc fia*
| – „Mit akarsz itt Almandól?” |
| – „ „Én vagyok a Szégyen-király.” ” |
|
| – „Azt igérted, hogy elkerűlsz, |
| Ugy esküdtél, hogy elmerűlsz |
| S im itt vagy ujra s szertezilálod álmaim…” |
|
| – „ „Sutba vetem érted bronzból vert szégyen-koronám, |
| Elvetem palástomat is, mit varrt valamely szeleverdi Rózsi, |
| Elhagyom lakomat érted: rászáll a felhő, megüli köd, – |
| Jer, menjünk el vándorolni ketten.” ” |
|
| – „S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt |
| S ha mint Cherubim futnál is nagy fénnyel előttem… |
| Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony |
| S inkább nyiljon meg előttem e fal s nyeljen el mindörökre magába, |
| Semhogy te még egyszer elémbe kerülj.” |
|
| – „ „Ugy hát itt hagylak akkor s elmegyek. |
| S felkeresem újra ködűlte lakom. |
| S felveszem hát újra királyi koronámat |
| S vállaimra vetem hát a királyi palástot |
| S ugy nézek onnan majd le nagy fenségemből reád.” ” |
|
|
Mojzes bucsúja*
| Miután lejöttem a hegyről, Uram… |
| Hol is Veled beszéltem a csendben ott, ki vagy a Jóság! – |
| Ők tobzódtak odalenn. – El nem mondhatom, mi volt. |
| Várakat épített fel magának hamisságból a nép, |
| S még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. |
| Nem bíztam én ott semmiben, – nem a gyerekben, aki megfogant… |
| (S már ahogy megnéztek engem a nők, kőtáblákat cipelő öreget, |
| Egy haragra is erőtlen aggastyánt, aki valék… –) |
| De minden egyéb is, ami ott élt, vagy sarjadozott a messzi mezőn, |
| A gyűlölettől volt annak förtelmes ereje. |
| S egy világ épült fel így, világod ellen, míg távol volt a szemem |
| S megdönthetetlen állt előttem, mint az éjszaka. |
| Meg kellett hát törnöm, Uram, – így adatott, – már öreg is voltam én! |
| A világ négy sarkát kellett vón’ vállaimmal kiemelnem újra, mint egyetlenegyszer azelőtt |
| S jajonganom megint, mint a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát… |
| S ehhez bizony akkor nem is volt már erőm. |
| S így törtem hát el szegény kőtábláidat. |
| S az igéret földét is majd így nem láthatom. |
|
Az élet alkonya*
„Nehéz próba előtt állsz.” |
|
| Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség |
| S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. |
| Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem alkuszol… |
| Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor álmaidban elédjárul egy-egy emberarc, |
| Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted |
| S úgy űlsz előtte, mint a hegy. |
|
| Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi gyönyöröktől: gonoszúl neveted… |
| S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, – |
| Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves, |
| Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül |
| S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz. |
|
| Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj |
| S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem szabad. |
| Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért… |
| Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt. |
| És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét… |
| Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell, |
| Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, – |
| Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik: |
| Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt. |
|
|
Vándordal*
| Ki útrakelt és messzi megy, |
| Az út mentén a fák köszöntik őt |
| S a fű is felvidul, amerre lép… |
|
| S még bucsuként az égnek kósza népe |
| Körülszálldossa sápadt homlokát… |
| S ugy bámulják a lányok is, mint lábrakelt csodát. |
| Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt |
| S a durva végtelenbe’ ver tanyát… |
|
| Őt meg kell nézni, mert az ég alatt |
| Nincs több találkozás… s a messzeségben, |
| Ki tudja, merre lesz a sirja majd? |
|
|
Óda Helikon magyarjaihoz!*
Pályamű a helikoni ünnepségek alkalmából
| Az elvetett mag álmosan kelt ki belőlem… |
| Hangot hallék egykor, mikor még a láthatatlan Bölcselővel |
| Sorra jártam e föld népeit – s csak most eszmélek rá, hogy így szólt hozzám ez a hang: |
| Bús gondolataim, akár az őrködők, az őrző csillagok, úgy álljanak majd homlokod fölött… |
| Négy évtizedre ültettem beléd e hangot: vaspáncélban álljatok… |
| Állj talpig vasban és vigyázz, mert anyád nyelvét, akár egy marok tüzet |
| Kell megóvnod a pusztulástól: ez a dolgod itt. Egy láthatatlan lángolás |
| Teremté meg e nagy világot s néked is van lángocskád, – te vasedényben vidd e kis tüzet és meg ne állj, |
| Míg rejtett helyet nem lelsz, ahol megpihentek véle… |
| Szent e nyelv! Több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is, |
| Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott |
| E nemes, szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted, |
| Megbontott a téli gond, – és romlásodat hozta, – megtapodtak, |
| Megbolygatták hitedet a nyelvben, megzavarták eszed, szavak áradatával ellepték világodat, |
| Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás |
| Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a térségeken, emberek! |
| Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kéne szöknie… |
| S a rontás-bontás zaja ma is duruzsol… |
|
| Légy türelemmel, – szólok hozzád, – vedd a Libanon |
| Ős cédrusát, – e háromezer éves szűzet, aki türelmes pártával hajladoz a szélben, – vedd remekszép koronával díszes homlokát… |
| Az bölcsen hallgat, nem jajong és vár… amíg a negyedik nagy évezredben |
| Kibonthatja gyümölcsét e világ elé… S ott áll sugározva, boldogan, akár a boldog asszonyok… |
| …Hallgass reám kemény magyar! – kívánom e mag elültetését s termésetek behordását, |
| Semmi mást! – S majd úgy mentek fel akkor célotok felé a túlsó oldalon… |
| Hol süt a nap: … feltűnik majd a nap aranyos teste… |
| Azt akarom, hogy ez így legyen. |
|
|
Köd előttem, köd utánam…*
| Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, |
| Nem tudja, mint került oda, |
| Körötte pókok, donga-fák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… |
| Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… |
| Emlékezem, oly jó volt álom mélye meleg köpenyed. |
| Zuzmarák felett lengedezni, lenni sajátmagam jégvirág |
| S pattogva, kerengőzve, kivirágzani egy sötét ablakon. |
| Homályos udvar ez, amelyre gondolok. |
| Itt éltem én, tudom, e lét előtt. Ott éltem álmatag, |
| Függőleges és lassu életem. |
| Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott |
|
A vagány esti éneke*
| Fel, fel, ne álmodozz hát, |
|
| S az alkony mennydörögne, mint |
| Papocskánk egykoron. S a sok biró |
|
| Zöldfarkú csillagot s mi mást, mi esti |
| Tünődéseid az égre festi. |
|
| Fel, fel az útra, légy merész, |
| A hölgyet készítsd hát ki jó Teréz, |
| Hogy telt kosárral holnap jőjj haza |
| Oh légyen földi jóknak abban halmaza! |
|
| Hogy telt kosárral menj a hegyen fölfelé |
| És énekelj – az ég szakadjon meg belé… |
| S ha majd felérünk, ott Teréz |
| Majd megpihenünk, meglásd, kézbe’ kéz… |
| S meglásd, panaszra nem lesz semmi ok: |
| Nem jársz majd úgy, mint egykor én s mint egyesek, |
| Kik bölcsek ám, csak épp szemük kopog… |
| S hogy mankójukkal téged megverhessenek |
|
|
A Hetvenéveshez!*
| Körülöttem tűz volt akkor. Itt is, ott is lángok törtek fel a föld alól |
| S a tűzből dorgálás és átkozódás hallaték. |
| S a város vérzett, ez a régi város, |
| Ahol hajdan megszülettem s megéltem annyi szenvedést. |
|
| – Már régen űlök itt, – gondoltam ekkor. – S lásd, szívós vagyok, akár a jó kötél: |
| Hiszen még mindig élek. S vaj’ minek? Mit várok még itt, hol az éjszakában |
| S a száraz szélben több s többféle téboly is forog és egymást kergeti? |
| S kinek beszéljek itt s miről? Mert hol van az, ki tanuimat meghallgassa végűl, |
| Derék tanúimat, akikről álmodom és nincsenek sehol? |
| És mit is tanusítsak vélök? Nem tudjátok? Mit akartok tőlem emberek? |
|
| Ágyúk doboltak messze kinn a város szélein s a föld búgott, repedt |
| S én akkor Rád gondoltam újra és megvallom, sírtam is. |
| Mert hányan voltunk akkor ollyanok, kik Hozzád beszéltünk a messzeségben s hittük is, |
| Hogy meg fogsz hallani. Én buzdítottalak |
| És azt susogtam: – tarts ki ott, ahol vagy, mint a szirt – és láttalak, |
| Amint gondterhelt arccal jársz szobádban fel-alá és így kiálték: – légy szilárd! |
| Mert nincs több lélek itten kívüled, e világ gondolattalan… |
| S a végső jószándék Te vagy, ezt jól gondold meg ott, ki kell hát tartanod. – S vaj’ emlékszel-e rá? |
| Hogy álmaidban átölelte két kezed egy öregember… |
|
| Én voltam az. – – E rossz városnak akkor vége volt. – Itt nincs feltámadás, – gondoltam én. |
| S e város íme újra él… de nem folytatom. Ezt elmondja más. Felálltam akkor ott |
| És messze néztem újra földön és egen. |
| S hogy hová mentem el az éjben aztán, ma már nem tudom. |
|
|
|