| Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, |
| S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, |
| Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt |
| S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: |
|
| Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose szóltam ezért, |
| Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, |
| Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal is őrjöngve hazudoz: |
|
| Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem. |
| Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve félszegen |
| Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, hogy szivem szerínt már sohse szólhatok: |
|
| Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép’ |
| Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe véve igaz könyvedet |
| A nagy magánynak áldozom az életem. |
|
| Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle |
| Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva |
| Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piarc |
| És abban is: magános, bús kiáltozásaim… |
|
| Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, |
| Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak |
| Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, ellágyuló szivet, |
| Síráshoz könnyeket, multakhoz bágyadást: |
|
| Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék! |
|
| Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal, |
| Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől |
| S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma |
| Lélek kísérte el – s velök én is fogvacogva, reszketőn, |
| (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak, |
| Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejekkel:) |
|
| Ámde a halott is halkan sírt, – |
| Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! |
| (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, derengett.) |
| Vegyék őt át a rossz hatalmak, – múljon e kicsi fény emléke szeméből, |
| Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, |
| S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! |
| Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: |
| Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! |
| Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! |
| Ó minden szédületek mélye: régen várt magány! |
| Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! |
| Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! |
|
|