|
K. Havas Géza drága emlékének!
| Változtatnod nem lehet. E világ dolgai |
| Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, jól tudom. |
| S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, |
| Mely minket, nyolcszázezer földfia-sáppadozót kihajítson a lyukakból, |
| Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel |
| S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. |
|
| Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd e bánaton, |
| Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden fény elé? |
| De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? Kamrám sarkában tán az ördög űl? |
| Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán mindíg hallatik? |
| S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan |
| És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? |
| Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? vagy azt hiszed, |
| Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? |
|
| És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. |
| Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. Jaj, húsz éve lesz bizony, |
| Hogy elapadt torkában az ének, – oh hadd panaszlom, – fáj ez emberek! |
| Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam, kimondom hát, hogy fáj nekem |
| E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért most hol lelek? |
| Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. Oh társaim, |
| Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: nem úgy igaz-e, hogy a szívnek |
| Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas, |
| Ahogy fájdalmasok a terhes fának |
| Tartalmas szépségei ősszel? |
|
|
| A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, |
| Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, |
| Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén |
| Szétpattan fájó szíved előtt! |
| Nincs hát mit várni honnan s minek e huza-vona, örökös készületed? |
| Nem jó-e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. |
| S nem édes-e az álom? S lásd, ha jön az este, |
| Mégsem akarsz te soha lefeküdni. |
|
| Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, |
| Nem akarsz majd felkelni soha többé! |
| Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! |
| Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek s hallgatagok, – |
| Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? – Lásd, fekve tünődik |
| S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. |
| Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik-e? |
| S szerelme énekére van-e kedve felkelnie csendes |
| Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás fénye alá, |
|
| Magánosan és búsan hallgatózni? |
|
|
|